Házasságok szépen indulnak, szerelemmel, gyönyörű tervekkel, aztán a lassú elpiszkolódás elvégzi munkáját – s lesz belőlük családi tűzfészek és egymás folyamatos vádolása. Jó szándékú szakemberek közösen vállalkoznak, összeadják szakmai tudásukat – de megromlik a légkör, s végül bírósági perek sem tudnak többé egyességet teremteni köztük. Miért van ez így? Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2023. június 4.

Vége a zűrzavarnak

Lekció: 2Krón 17,1-19

Textus: 2Krón 16,9

„Az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik tiszta szívvel az övéi.”

Igehirdetés

A világ ma bizonytalan és azt is tudjuk, miért: mert önzés és erőszak uralja. Nem volt ez másként Salamon király aranykori uralkodását követően sem: kettészakadt ország, polgárháború, városok fölégetése és emberek értelmetlen gyilkolása mindenhol. Szisztematikusan rombolták, amit a nagy és bölcs király előzőleg fölépített – mintha megőrült volna mindenki. Ne gondoljuk, hogy ez egy ósdi és avatag történet: házasságok szépen indulnak, szerelemmel, gyönyörű tervekkel, aztán a lassú elpiszkolódás elvégzi munkáját – s lesz belőlük családi tűzfészek és egymás folyamatos vádolása. Jó szándékú szakemberek közösen vállalkoznak, összeadják szakmai tudásukat – de megromlik a légkör, s végül bírósági perek sem tudnak többé egyességet teremteni köztük. Miért van ez így?

Mert az élet és általában a „valóság” önmagában egy sötét és irracionális rendszer, amihez hozzátartozik a zűrzavar. Sokan ma a tudományban bíznak, s a tárgyi világ kutatásának sikereiben reménykedve azt mondogatják maguknak: türelem, rövidesen mindent megtudunk – ám jönnek történések és a dolgok egyszer csak a fejük tetejére állnak. Az Univerzumban hatalmas katasztrófák, ütközések, fúziók és „elnyelések” alakítják a viszonyokat, az állatvilágban pedig néhány ösztön: létfenntartás, fajfenntartás és szükséges társulások, a „csordaszellem” valamilyen keveréke. Tavasszal lehet a kertben megfigyelni, hogy a kedves énekesmadarak micsoda harcot folytatnak párjukért, fészkelőhelyükért, territóriumukért – a fűben pedig élet-halál küzdelem zajlik bogarak, hernyók és rájuk vadászó egyéb lények közt. Az emberi társadalmak ideig-óráig kiegyensúlyozottak képesek lenni, mígnem erőt nem vesz rajtuk valami téboly – s akkor minden aljasság megengedett… Láttunk már, sőt látunk ma is ilyet. Áttekinthetetlenné, megjósolhatatlanná válik a létezés idillje: eluralkodik a zűrzavar.

Bibliánk történelem-könyve azt mondja, ez szükségképpen így van – világos és egyértelmű tanítása szerint pedig azért, mert az emberek nem keresik az Urat. Számunkra a tömegvonzáson és a lét- meg fajfenntartás ösztönén túl ugyanis ott volna az örök isteni igazság is: Teremtőnk minket „szabadon engedett” annak megismerésére is. Erre kaptuk harmincmilliárd agysejtünket, és az élővilágban példátlanul hosszú, húsz-harmincéves tanulási időszakunkat, mielőtt érdemben hozzáfognánk dolgunkhoz. Úgyannyira, hogy lépten-nyomon észre is vesszük, amint vétünk az igazság ellen – viszont általában nem ismerjük el törvénytelen határátlépéseinket tisztességgel, s nem hajtjuk le fejünket, sírva bűneink felett – igen Uram, ezt én okoztam…!

Roboám király, Salamon fia nem fogadja meg a vének tanácsát, hogy legyen kegyes népéhez, mikor azok nehéz terheik könnyítését kérik: jóságosan beszéljen velük – s akkor mindig szolgái lesznek. Inkább ifjúkori társaira hallgat, akik szerint növelje csak terheiket, s így hetvenkedik: „Az én kisujjam is vastagabb apám derekánál! Ha apám nehéz igával terhelt benneteket, én még nehezebbé teszem igátokat. Apám ostorral tanított fegyelemre benneteket, én meg majd szöges korbáccsal…!” (2Krón 10,10-11) Nem csoda, hogy ilyen viszonyok közt kettészakad az ország – évszázados polgárháború és tíz törzs pusztulása következik. A történetíró összefoglalásában pedig kimondja: Roboám király „…gonoszságot cselekedett, nem kereste állhatatos szívvel az Urat.” (2Krón 12,14)

Első tételünk ezért nem is lehet más: ahol nem keresik állhatatos szívvel az Urat, szükségképpen támad zűrzavar, s előbb-utóbb iszonyatos a romlás. Nevezhetjük aztán a dolgot családi patáliának, vagy nagyobb léptékekben a „történelem viharának”, lényegében mindegy: az ember legfontosabb irányultságát, az ég vezetésére figyelést hagyták figyelmen kívül valahol, sőt taposták lábbal – s gyümölcseikről föl lehet aztán ismerni őket. (Mát 7,16-20) Zavarosban halászók persze mindig is voltak, ők hasznot húznak akár mások halálából is: Istennél azonban minden följegyzésre kerül, az igazságos Istennél! Most ne is a haszonlesőkkel foglalkozzunk, hanem a tehetetlenül szenvedőkkel, akik azt állítják, ők nem is tehetnek semmiről – belekerültek valami lehúzó erő örvényébe.

Igen, belekerültek – ahogyan mindnyájan belekerülünk! De a kiút mindig fölfelé van: keresni az Urat. Nem is akárhogyan, hanem „teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel és egész elménkkel.” (5Móz 4,29) Ez olyan fontos, mint a fuldoklónak, hogy legalább ne nehezítse annak munkáját, aki megmentésére érkezik – élete múlik rajta! Isten mindig küldött olyanokat, akik az ő akaratát ismerték, ki is mondták, adott esetben le is írták, és azokat a feljegyzéseket akár életük árán is oltalmazták. „Sokszor és sokféleképpen szólt hajdan az atyákhoz a próféták által” (Zsis 1,1) – végül pedig elküldte még azt is, akit méltán nevezünk Páratlannak, azaz „Egyszülöttnek” – Jézust! Mit akarunk még? Hogy merre a fölfelé, az ő ittjárta óta egy pillanatig nem kétséges – de megismernünk és elfogadnunk őt nekünk kell, magunknak.

Egyéni feladatainkat senki helyettünk el nem végezheti. Van mindnyájunknak egy adott létkörünk, amiben szabadok és felelősek vagyunk – ott magunknak kell rendezkedni. Ki mehet el más helyett a fogorvoshoz, ha fáj a foga? Ki teheti rendbe otthonát más helyett? Igen, pontosan ilyen személyes feladat keresni az Urat!

Aztán fontos észrevenni itt a Krónikákban, hogy a legrosszabb körülmények közt is születhet valami új és jó. Nem szükségképpen halad a világ minden egyes porcikája lejjebb és lejjebb: Jósafát uralkodása például évtizedekre béke szigetévé tette azt a területet, amelyen hatalma volt. Nem tudta az egész világegyetemet rendbe tenni – nem is ez volt a feladata. Ám volt egy kör, ahol megállíthatta a romlást s véget vethetett a zűrzavarnak – mint uralkodó felelős volt saját (!) területéért, és ott jelesre is vizsgázott. Megtalálta feladatát, hitt erejében, véghez vitte elhatározásait. Tisztában volt lehetőségeivel, tudta azok korlátait is – okos diplomáciával és lelkiismeretes szervezéssel (nota bene: szervezés annyi, mint lelkiismeretesség) elérte a legnemesebb célokat. Nem haltak meg emberek tízezrei fölöslegesen, nem költöztek sakálok az üszkös, lerombolt falvak helyére – folyt az élet a megerősített városokban! A kulcs pedig összesen ennyi volt: kereste az Urat. „Ezért békében élt Jósáfát országa, mert Isten nyugalmat adott neki mindenfelől.” (2Krón 20,30)

Senki ne adja át magát a letargiának, amikor bajok közt él. Van, amit csak elfogadni lehet, mert nem tisztünk megváltoztatni, ám van olyan is, ez pedig éppen az, ami valóban ránk van bízva – ahol vétek nem cselekedni. Egyetlen egyszer történt, hogy Jósafát nem az Urat kereste, hanem északi szomszédjával „…Ahazjával társult, aki bűnös dolgokat vitt véghez” (2Krón 20,35) – a cél pedig Tarsis, a sikeres és gazdag kikötőváros tengeri meghódítása lett volna. Össze is törtek a hajók, amiket építettek, mielőtt a hadjáratot megkezdték volna, s nem tudtak Tarsisba eljutni! Amikor csupán emberi szövetségben bízott, nem Isten vezetésében, meg is lett annak az eredménye. Mindenkor viszont, amikor fölfelé figyelt s az Úr hűségére hagyatkozva cselekedett – áldás volt rajta.

Érdemes konkrétan szemrevételezni, miként történt ez a „fölfelé figyelés”: „…mindnyájan leborultak az Úr színe előtt, és imádták az Urat.” (2Krón 20,18) A földre borulás az „én” fölszámolását jelenti, minden okosságával, hiúságával és érdekeivel együtt – a továbbiak pedig már az égtől érkeznek. Ez hiányzik mindenhol, vagyis az ég üzenete, ahol nem borulnak a földre és nem imádják az Urat! Ott megmarad az egyéni én uralma, vagyis az emlékek, tapasztalások, sebek, elméletek és ideológiák zűrzavaros halmaza, ami kivetülve a fizikai valóságba aztán az életet is kaotikussá teszi.

Itt nem lehet kikerülni azt a tényt, hogy a zűrzavar, vagyis a „sok uralma” paradox módon szinte mindig monomániákból, másképpen a különböztetni nem tudásból terem. Az „én sérelmem”, az „én veszteségem”, az „én ellenségem” problematika elural mindent – így hát nem is keletkezhet más, mint zűrzavar. Nem mi vagyunk a Világegyetem legitim középpontja: ha mégis úgy szervezzük életünket, mintha azok lennénk, abból kizárólag feszültség, romlás, háborúság és pusztulás származhat. Az „Egy” ugyanis kizárólag Isten száma: ha azt bárki kisajátítja, bálványt állít. Magának, talán érzelmeinek, még gyakrabban gyűlöletének és mohóságának. A „Kettő” is kétféle lehet: boldog találkozás egyfelől, vagy „rossz kettő”, ahol folyton bántják, sebzik egymást, mert nem tudják, hogy a másik ember is csak olyan, mint ők maguk.

Ezért nincs igaza azoknak, akik tisztán kettő-alapon próbálják rendezni a világot: barát vagy ellenség, mint a hadiiparban – de még azoknak sem, akik szerint „mindig legalább három lehetőség van” – bár elviekben ők már közelebb vannak az örök törvényhez. A harmadik lehetőség ugyanis maga a Szentlélek, az örök Szeretet: Isten közelsége. Nem fogja cserben hagyni, aki őt hívja segítségül – „Jövel, Szentlélek Isten, töltsd be szíveinket éppen!” Szentháromság-vasárnapon, amikor teljessé válik éves üdvtörténeti emlékezéseink sora, hogy ti. mi mindent tett értünk az Atya, hogyan hozott értünk áldozatot az Egyszülött, és kicsoda valójában a Szentlélek, lám, történetbe ágyazva, mégis a legfőbb tudásként a helyes emberi alapállás ott van már a Krónikák lapjain!

Onnét indultunk, hogy a zűrzavar nagyon is jellemző mindig és mindenhol, ahol nem keresik az Urat. Ebben a tekintetben antik és modern idők közt nincs különbség. Emberi természetünk önző, magunkat szeretjük a legjobban – s aztán csodálkozunk, hogy bárhova nézünk, létrontást találunk. Azt is megérthettük azonban a háromezer éves történetből, hogy az önközpontú ember megindulhat „fölfelé”, éspedig úgy, ha arcra borul s imádja Istent: e mozzanatban ugyanis megsemmisül az üdvből másokat kirekesztő énje, s alkalmassá válik égi üzenet, a megmentő ige befogadására. Jó vezetést valóban csak az Úr adhat bárki emberfiának, ezt mi megértettük Jézusunk áldozatából és mindeneket megváltoztató feltámadásából – pontosan ezért is vagyunk keresztyének. Ne múljék el nap az ő egész szívből történő segítségül hívása nélkül – s nem csak úgy általánosságban, hanem konkrét helyzetek közepette még inkább! Nem fogja vezetését megtagadni!

Végül pedig megbizonyosodhattunk arról is, hogy a zűrzavar egyetlen igaz ellenszere Isten Igéje, azaz a Fiú, „akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot is teremtette” (Zsid 1,2) – s aki utat mutatott az őt igazán keresőknek már a „krónikás időkben.” Miért ne mutatna nekünk is? Ő hűséges, efelől biztosak lehetünk, s e bizonyosságban már nincs szükség sem önzésre, sem gyanakvásra – erőszakra és pusztításra pedig végképp nincs. Lesz helyette méltányosság mindenhol, igen, mindenhol, ahol csak valódi hit van. Ez a hit mércéje! A „Kettő-alapú” gondolkodás helyett a Szentháromság hite, ahol a Lélek egybefoglal és meggyógyít mindent a világon. (Ef 1,10) Megértés, tisztesség – a kapzsiság leleplezése és kiiktatása, a Szentlélek erőterében pedig a „középútnál” is valami sokkal jobb: a szeretet. „Az Úr szemei áttekintik az egész földet, és ő megmutatja erejét azoknak, akik tiszta szívvel az övéi.” (2Krón 16,9) Atya, Fiú, Szentlélek Isten – erre juttass hát el minket, a legfőbb tudásra – s erre segítsd ezt a vajúdó világot is! Ámen.

Fohász

Szentlélek, imádunk mi téged, valljuk istenséged!

Hisszük, hogy az új ember szíve saját kezed műve.

Te vagy a hitnek mind szerzője, mind elvégezője,

Te gyújtasz szívünkben világot,

Forró buzgóságot!

Szakaszd el hát most is szívünket, minden érzésünket

A sok hiábavalóságtól, e csalárd világtól,

Hogy az Igének hallgatói – legyünk megtartói,

Mely szívünkben gyökeret verjen,

Gyümölcsöt teremjen!” Ámen.

377. dics. 2-3. v.  (Szűcs György, 1809)

Nyomtatás