Jób szenvedésének értelme I.

Nem mellékes ügy a pietás, a kegyesség, hitünk napi áhítatának őrzése – jól jöhetnek még azok a gyakorlott lelki izmok! Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2023. július 9.

Jób szenvedésének értelme I.

Lekció: Jób 1,1-22

Textus: Jób 1,21-22

Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és mezítelenül is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el.

Áldott legyen az Úr neve! Ebben a helyzetben sem vétkezett Jób, s nem követett el semmi helytelent Isten ellen.”

Igehirdetés

Jób könyve a Biblia talán legmélyebb filozofikus alkotása, irodalmi tekintetben pedig az ókor kiemelkedő remekműve. Embervoltunk megkerülhetetlen témájával foglalkozik: mit kezdjünk egy mérhetetlenül súlyos és emberileg igazságtalannak tűnő szenvedéssel. Ha Isten megsegít, több részletben haladunk majd ennek a könyvnek mindig friss, üzenetekkel teli sorai értelmezésében. Kezdjük is a legelején! (A fenti lekció – rá kell kattintani – nélkülözhetetlen része minden érdemi megértésnek, semmiképpen el ne mellőzzük olvasását!)

Szerkezetét tekintve a drámák klasszikus három eleméből áll. Epikus expozíciója bemutatja Jób igaz voltát, az arra váratlanul következő mérhetetlen családi, vagyoni és testi-lelki csapásokkal együtt, melyek során rendíthetetlen marad hitében. (1-3. fejezet) A kidolgozás barátaival történő hosszú és költői párbeszédeit tartalmazza (4-37. fejezet), amikben azok sikertelenül próbálják meggyőzni, vétkes ő maga is. Az áramló képek, metaforák és érvelések mesteri váltakozásában kénytelenek vagyunk hol egyik, hol másik oldalnak igazat adni – nem is tudjuk, hol állunk, s meddig ütköztetik még a különböző, önmagukban megdönthetetlen igazságokat. Amikor pedig a feszültség már elviselhetetlen, megszólal az Úr is – a tornádóból. Csapkodnak a villámok, ordítanak a természeti erők: Jób itt már nem a barátaival, hanem magával az Örökkévalóval beszél (38-42. fejezet), és ez adja meg a befejezést, a megoldást.

Van-e igaz ember egyáltalán? Összesen egyről szól így a Szentírás, Megváltó Jézusunkról – Bibliánk valamennyi sora Mózestól kezdve az ő érkezését készíti elő. A Fiú tényleg „mindeneket jól cselekedett” (Márk 7,37) – a többi embergyermekről viszont ezt mondja szent könyvünk: Mindnyájan elhajlottak, egyetemben elromlottak; nincs aki jót cselekedjen, nincsen csak egy is!” (Zsolt 14,3 Róm 3,12) S valóban, nem kell ahhoz még vallásos embernek sem lenni, hogy valaki elismerje, amit az apostol önmagához való kérlelhetetlen őszinteséggel így fogalmaz: „Megtalálom azért magamban, aki a jót akarom cselekedni, azt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem.” (Róm 7,21) Bizony, csak a kisgyermek ön-azonos, ő is csak 2-3 éves koráig – utána már következik a „kultúra” időszaka…

A magas elvek, hangoztatott ideák egyfelől, s azok megvalósítása, gyakorlatba ültetése másfelől szinte sosem fedi hibátlanul egymást – magunk is tudjuk. Jób könyve is pontosan ezen kesereg egy későbbi helyen, már a barátokkal való diskurzus során: „Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs, egyetlenegy sem..!” (Jób 14,4) Súlyos ítélet, ám ha a szövegrészt teljes kontextusában olvassuk, már más kép bontakozik ki: az Isten színe előtt álló, példa nélküli módon szenvedő lélek őszinte számvetése az élet egyszeri, megismételhetetlen voltával, ugyanakkor pedig kérlelő könyörgés is a valóban igazságos Istenhez:

Az asszonytól született ember élete rövid, tele háborúsággal. Mint a virág kihajt és elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg. Te még így is rossz szemmel nézed, a törvény elé idézed? Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélkül? Nincs egyetlenegy sem! Ha meg vannak határozva napjai, számon tartod hónapjait, határt szabtál számára, amelyet nem léphet át, akkor légy hozzá elnéző, hogy nyugalma lehessen, míg eljőgyott pihenőnapja, mint a napszámosnak! Még a fának is van reménysége: ha kivágják újból kihajt, nem fogynak el hajtásai. Ha elöregszik is gyökere a földben, elhal is a porban csonkja, a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a facsemete. De ha a férfi meghal, oda van egészen; mikor kimúlik az ember, hová lesz? Ahogy kifogy a víz a tóból, a folyó kiapad, sőt ki is szárad, úgy az ember sem kél föl, ha egyszer lefeküdt. Az egek elmúltáig sem ébrednek föl, nem serkennek föl alvásukból. Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám.

Ha meghal a férfiú, életre kelhet-e…? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak a fordulat be nem következik: szólnál hozzám s én válaszolnék, kívánnád látni kezed alkotását. Akkor még lépteimre is vigyáznál, s nem tartanád számon vétkemet – lepecsételt zsákban volna minden vétkem, bűneimet pedig eltörölnéd. De még a hegy is ledől és szétomlik, a kőszikla is elmozdul helyéről. A köveket a víz lecsiszolja, árjai elsodorják a föld porát: így teszed semmivé a halandó reményét. Hatalmaskodsz rajta szüntelen, s el kell mennie. Eltorzítod arcát és úgy bocsátod el. Ha tisztességre jutnak fiai, ő már nem tudja; ha semmibe veszik őket, annak sincs tudatában. Teste csak saját fájdalmait érzi, lelke pedig csak önmagát gyászolja…” (Jób 14,1-22)

E nehéz, lüktető szövegrész egyértelművé teszi, hogy a Biblia ezen a helyen nem ellentmondás-mentes tantételeket kíván adni a megokolhatatlan szenvedés ügyében, hanem nagyon is „tárgyalja” a kérdést. A trombitaként fölharsanó ószövetségi e-világ bizonyosság ellentéteként világosan utal az Örökkévaló mindennél nagyobb hatalmára, mellyel az Úr „öl és elevenít, sírba visz és visszahoz.” (1Sám 2,6) Az ember nélküle örökre csak saját fájdalmait érzi s önmagát gyászolja – ő viszont „el tud rejteni”, vagyis meg tud őrizni minket még a holtak hazájában is! Ha elmúlik haragja s eltörli az ember vétkeit, döbbenetes fordulat következik: a lélek szól és ő válaszol – Isten pedig saját színe előtt akarja látni a testi mulandóság tehetetlen martalékát!

Mindezekkel együtt a drámai expozíció legfontosabb tétele, hogy van az életben megmagyarázhatatlan szenvedés. Jöhet természeti katasztrófa, súlyos baleset, családi tragédia, háborús kataklizma – sőt, még az sem kizárható, hogy ezek mind összetorlódnak egy egyébként igaz, istenfélő és bűngyűlölő ember életútján! A kérdés pedig az, hogy ki mit kezd az efféle válsággal – mert, hogy a választ magunknak kell megadni adódó élethelyzetekre, az bizonyos. Cseppet sem mindegy viszont, milyen fölkészültségben talál valakit a nagy baj: e pozitívum lehetőségével, sőt fölmutatásával ellenpontozza a könyv a Jóbot ért kimondhatatlan csapásokat. Maradéktalanul fölkészülni ugyan nem lehet, ám tartalékokat gyűjteni kötelesség!

Jób önként áldozatokat mutat be gyermekei helyett, mindegyikért külön – hátha vétettek szívükben Isten ellen… Ez a pietás, ez a gyöngéd szeretetben megvalósuló hit építi őt a sokkal nehezebb időkre, mert a test gyakorlásának kevés haszna van, de a kegyesség mindenre hasznos, meg lévén benne a jelenvaló és jövő életnek ígérete.” (1Tim 4,8) Gyakorolni kell hitünket: időt áldozva rá minden nap, összeszedve magunkat. Tisztázni kell szándékainkat: az ige fényével átvilágítani homályos lelki mélységeinket, fókuszálni kapott és kapható erőinket – akkor nem fogunk levizsgázni a próbatételek idején!

Ezalatt az égi tanácsteremben tárgyalnak Jób felett. Hatalmas erők ütköznek, bár maga Jób mit sem tud az egészről. A Sátán rágalmazza helytállását Isten előtt: Nem ok nélkül féli Jób az Istent! Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki kezedet, és tedd rá arra, amije van, majd káromol még téged!” Az Úr válasza döbbenetes: „Mindenét a kezedbe adom, csak ő magára nem emelhetsz kezet.” (Jób 1,9-12) A párbeszédből kiviláglik, hogy a Gonosz természetéhez tartozik a vád: ő az, aki szereti a képet a lehető legsötétebbre festeni. Emlékezzünk erre minden elkeseredésünkben! Ő sugallta Ádámnak és Évának, hogy „a kert egyetlen fájáról sem ehettek”, ő hitette el Saullal, de Júdással is, hogy az elrontott életből egyetlen kiút az öngyilkosság. Ő öletett már meg a történelemben annyi ezer, sőt millió embert „az igazság nevében” – mert „emberölő volt kezdettől fogva, s nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és hazugság atyja” – mondja Megváltónk! (Ján 8,44)

Nem szabad hát félvállról venni erejét. Hazugságai közé tartozik, hogy ő egyáltalán nincsen is, meg ott sem volt. Nagyon is ott volt minden árulásban, cserbenhagyásban, családok szétzüllesztésében, valamennyi értelmetlen rombolásban – s ott is van ma is, ahol számára csak teret engednek. „Álljatok ellen az ördögnek és elfut tőletek” – olvassuk viszont az apostolnál (Jak 4,7), s még egyértelműbben Jézus tanít vele bánni, milyen hangnemet érdemel: „Távozz tőlem Sátán, bántásomra vagy nekem!” – vagyis világosan és félreérthetetlenül el kell küldeni, akkor eltávozik. (Mát 16,23)

Jób története mennyei közjátékának van azonban egy későbbi „folytatása” – messze kívül a konkrét eseményeken. Jézus „látta a Sátánt lehullani az égből, amint a villám lehull”, mikor tanítványai nagy örömmel tértek haza, megtapasztalva Isten gyógyító erejét: „Uram, még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedre!” (Luk 10,17-20) Megváltónk jötte és áldozata óta megváltozott a világhelyzet: a Gonosz nem társalkodó partnere már az Úrnak, aláhullott onnan – ám a földön sajnos, egy ideig még nagyon is parádézhat. Látjuk is, mint tette a Golgotán, s teszi ma is megannyi helyen: rengeteg embervér aljas kiontásával, ártatlan gyermekek megrontásával sőt megölésével, a hazugság és torzítás mindennapi, világméretű rendszerbe állításával! Legyünk hát tudatában, hogy „mint ordító oroszlán körüljár, keresvén, kit nyelhet el” (1Pét 5,8) – mert cseppet sem kedélyes mese-figura. Lehet tagadni létezését, ám attól még vérző homlokkal menekülünk majd minden küzdelmünkből, ahol csak semmibe vettük ténykedését! Ereje nem végső ugyan, Istennel egyáltalán nem egyenrangú – de uralma, látjuk, borzalmas nyomokat hagy maga után.

Mi volt hát Jób szenvedéseinek értelme? Története első, bevezető része alapján minden egyes mozzanat sokkal nagyobb összefüggésekben áll, mint az események elszenvedője azt gyanútlanul föltételezhette. Az volt a dolgok értelme, sőt ma is az: fölfedezni életünk valóságos erővonalait. Gyűjtenünk kell a mézet minden erőnkkel, amíg csak tudjuk, amíg csak lehet – mert eljönnek a téli idők. Nem mellékes ügy a pietás, a kegyesség, hitünk napi áhítatának őrzése – jól jöhetnek még azok a gyakorlott lelki izmok!

Azt is láttuk azonban, hogy a Gonosz láthatatlan erői elképesztő rombolást végeztek már: észen kell lennünk, mennyi és milyen teret adunk számukra. Hitünk végső értelemben mégsem ezekre, hanem mennyei Atyánk jóságára irányul: ő a sok-sok rosszból erősebb és igazabb emberként hozta ki Jóbot, mint aki azelőtt volt! Igen, Jóbot, a szenvedő igazat – aki azonban csupán előképe a világ Megváltójának. Mi már Krisztusban látjuk, sőt tapasztaljuk szabadulásunkat bűnből, szenvedésből és halálból: neki legyen dicsőség, hála és tisztesség örökkön örökké! Jóbtól pedig, mint sokat szenvedett embertársunktól megtanuljuk, hova lehet egy embernek lelkében növekedni, hitében erősödni a próbák által. Egészen odáig, hogy a legnagyobb veszteség idején is képes így szólni: „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és mezítelenül is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el – áldott legyen az Úr neve!”  Így is legyen. Ámen.

Fohász

Az egyháznak a Jézus

A fundamentuma,

A szent Igére épült fel

Lelki temploma,

Leszállt a mennyből hívni

És eljegyezni őt,

Megváltva drága vérén

A váltságban hívőt.

Sok bajban küzdelemben

Meghajszolt, megvetett,

De szent megújulásért

És békéért eped,

Míg látomása egyszer

Dicsőn beteljesül,

S a győzedelmes Egyház

Urával egyesül.

A három-egy Istennel

Már itt a földön egy,

S az üdvözült sereggel

Egy nép és egy sereg,

Ó, mily áldott reménység:

Ha itt időnk lejár,

Te boldog szenteiddel

Fenn nálad béke vár!”  Ámen.

                                 (392. dics. 1, 4-5. v.)