Egy tragikus és kilátástalan élethelyzet, modern kifejezéssel „Ground Zero”, arra következő megoldás nélküli, fárasztó, bár költői dialógussal – mi lesz ebből…? Olyan kiút, amit még csak remélni sem tudtak résztvevői. De az utat azért végig kell járni. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2023. július 16.

Jób szenvedésének értelme II.

 

Lekció: Jób 2,1-3,26

Textus: Jób 4,1 Jób 4,12-19

Megszólalt a témáni Elifáz, és ezt mondta:

…Titokzatos szó jutott hozzám, de csak valami suttogás ért fülemhez. Éjszakai látásokon való töprengés idején, mikor mély álom fogja el az embert, egyszerre félelem és reszketés szállt rám s minden csontomat rettegés töltötte be. Valami szellem suhant el előttem, felborzolódott a szőr is testemen. Elém állt egy ismeretlen, akiről nem tudtam kicsoda – egy alakot láttam, hangot is hallottam: „Vajon a halandó igaz-e Isten előtt? Alkotója előtt tiszta-e az ember…? Szolgáiban sem bízhat, angyalaiban is talál hibát – mennyivel inkább az agyagházak lakosaiban, akik a porra építettek s könnyebben szétnyomhatók a molynál… reggeltől estig gyötrődnek, aztán anélkül, hogy észrevennék elvesznek örökre… összeomlik sátruk, s nem is tudnak róla…”

Igehirdetés

Második részünk Jób könyvének magyarázatában éppen csak érinti a történés legelejét, elbeszélő expozícióját – utunk már tovább is vezet a párbeszédes középső hányad értelmezéséhez. Mennyiségi tekintetben ez a könyv derékhada: ókori filozofikus jellege miatt azonban igen nehéz olvasmány – komoly erőfeszítésbe kerül fölfedezni szépségeit és mély mondandóit. Itt már nem a keleti színességű elbeszélés jól kiépített, gondozott sétaútján haladunk, ahol az események kapcsán minden rokonszenvünk a méltánytalanul szenvedő igazé, Jóbé – hanem súlyos elvi állítások és még súlyosabb ellenérvek, átkot és elkeseredett hitvitát hordozó merész gondolatok éles sziklameredélyein kapaszkodunk, ahogy tudunk – s talán szellemi tekintetben bármikor baj is érheti a gyanútlanul idemerészkedőt. Nem érti, hogyan kerülhettek ilyen dolgok a Bibliába.

Pedig igazából e rész miatt írták az egész könyvet, méghozzá pompás bölcseleti és költészeti anyagból – kár lenne „úgysem értem” felkiáltással átlapozni. Eredeti héber szövege sok hapax legomenont, a Bibliában egyetlen egyszer előforduló kifejezést tartalmaz, amik a szöveg más nyelvre fordítását a szokásosnál is problematikusabbá teszik – márpedig legtöbben eleve csak azokkal találkoznak. A legjobban sikerült fordítást követni is komoly elmélyülést igényel – ám aki egyszer ráízelített, szinte letenni sem tudja. Bőven akad persze elmélkedni való néhány sora felett is.

Azt látjuk, hogy Jób szenvedései az első fejezet elképesztő történései után nemhogy kisebbednének, hanem tovább halmozódnak – bizony, megeshet ilyesmi bárkivel! Kezdetként mesés vagyonát, hétezer juhát, háromezer tevéjét, ötszáz pár ökrét és ötszáz szamarát veszítette el – ám még aznap ráomlik a lakomázó ház hét fiára és három lányára is, akik azonnal szörnyethalnak. Hite mindezek ellenére nem rendül meg, erősen áll – évezredek távolából is kristályosan szólnak szavai: „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és mezítelenül megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el. Legyen áldott az ő neve.” (Jób 1,20-22)

De még nincs vége. A Sátán undok, rosszindulatú fekélyekkel veri meg testében, úgyhogy a hamuban ülve egy cserépdarabbal vakargatja magát. Végül azonban még felesége is fölmondja a szolidaritást s ekként vigasztalja: „Még most is kitartasz feddhetetlenségedben?! Átkozd meg az Istent, és halj meg!” Jób példaszerű válaszát minden keresztyénnek kívülről meg kellene tanulni már kora gyermekkorában, szüleitől, vagy hitoktatójától: „Asszony, úgy szólsz, mint egy a bolondok közül. Ha a jót elvettük Isten kezéből, a rosszat is el kell vegyük.” (Jób 2,7-10) (Egy kis másodikos hittanos egyébként így idézte föl ezt a mondását feleléskor: „Tiszta hülye vagy, anyukám..!”)

Jób most már cirkalmasan megátkozza születése napját (Jób 3,1-28) – ám szemben a Kísértő ármánykodásával, nem átkozza meg Istent! Életét hogyan is szerethetné, egyetlen nagy csődtömeg, sőt kifejezett tragédia – ám hitét valóban „életében és halálában egyetlen vigasztalásként” (HK 1.) szorítja szívéhez. Különböztet tehát élet és üdv között – ami a legnagyobb, egyszersmind talán legnehezebb emberi feladat. Arra tanít ezzel, hogy ne hajszoljuk az élet-valőröket – pénz, vagyon, hírnév, kényelem – mintha kizárólag azokért születtünk volna: van fontosabb rendeltetésünk. Minél inkább képesek vagyunk elválasztani a „boldogságot” ezektől, annál magasabb és tisztább régiókba érkezünk – ez a Biblia legfőbb mondanivalója. El egészen odáig, hogy végül már nem csupán magunkban hordozzuk, de magunk vagyunk az üdv – függetlenedve gazdagságtól és szegénységtől, sikertől és kudarctól, egészségtől és betegségtől, sőt – élettől és haláltól. E hallatlanul magas alkímia Krisztusban teljesedett ki – mi pedig pontosan az ő nevéről neveztetünk „keresztyéneknek”…!

Testi születés után ezért van szükségünk egy második, lelki születésre is – ami erkölcsi értelemben a megtérés, életünk odaszánása Istennek, örök életünk szempontjából pedig nem kevesebb, mint halálból való feltámadás. (Róm 6,8 1Pét 1,3 1Ján 3,14) Modern képpel ezt az átalakulást dimenzió-váltásnak hívhatjuk.

„Mit jelent az, hogy dimenzió-váltás? Belépni egy másik világba. Ezt sem értjük egykönnyen – bár a Biblia folyton és minden lapjával erről tanít. Egy egyszerű, gyakorlatias példát találunk Henri Boulad-nál, ennél az egyiptomi származású melkita keresztyén teológusnál, aki 2017-ben, 85 évesen felvette országunk iránti tisztelete jeléül a magyar állampolgárságot. Azt mondja, hogy dimenziók a pont, a vonal és a lap. Mindegyik végtelenszer van meg a nála „magasabb” dimenzióban, hisz egyetlen lapon végtelen számú vonal húzható, egyetlen vonalon pedig végtelen számú pontot jelölhetünk ki. Ehhez hasonlóan az emberinél végtelenszer nagyobb az isteni dimenzió – s egyáltalán nincs is arányszám, hányszor és hogyan! A különbség minőségi, nem mennyiségi. Ha valahogy mégis ki akarjuk fejezni, azt kell mondjuk: úgy aránylanak egymáshoz, mint véges a végtelenhez, a konkrét szám a – kimondhatatlanhoz.

Hát ennek a különbségnek tudata, és főleg megrendültsége hiányzik minden életrongálásból. Emberi tudat, az van, nagyon is – csak éppen semmin nem segít. Dimenzió-váltásra volna szükség! Először is, tudatára kellene ébredni isteni származásunknak, amit elfeledtünk, s aminek helyén ma áltudományos profanitásokat találunk. Isten végtelen jósága alkotta az embert, igaz, a föld porából, ám a maga Lelkéből is – vagyis mi egyszerre alulról és felülről is származunk: valójában mindig az Úré voltunk, s örökre azok is maradunk! Aki nem innen indul, jó helyre nem érkezik – legfeljebb az őserdőbe… Nem kell megtagadnunk semmit, ami tudományos, hiszen használhat testünk gyógyításában, járványok leküzdésében, mindennapi eszközök alkotásában, távközlésben, még társadalmi folyamatok valamelyes előjelzésében is – ám életünk végső rendeltetésének dolgában semmi keresnivalója. Az szent dolog: egyszerűen másik dimenzió. “Az Élet szent okokból élni akar…” (Ady E.) – a többi pedig csak biológia.

S nem elég ennek alázatos elismerése, noha az nyilván minimális feltétele valamilyen emberhez illő kibontakozásnak. Ha újra tisztába jöttünk isteni származásunkkal, s komolyan is vesszük, akkor ahhoz méltó módon kell újrafogalmazni önmagunkat és cselekedeteinket. Ami többé nem elvi kérdés, itt kezd komolyra fordulni minden – ez már a megvalósítás, az erkölcs világa. Olyan komoly ügy, mint a Jézus golgotai keresztje: egyszeri és megismételhetetlen.” (2017.03.19. 600-ik igehirdetés)

Jób könyve 3. részétől kezdetét veszi a részvétlátogató barátaival zajló dialógus. Azok először jól vigasztalják, szenvedéseit látva ugyanis hét napon át szótlanul ülnek mellette a földön – azután azonban megindul a drámai párbeszéd. Jób könyve éppen úgy egy klasszikus dráma, mint a görög sorstragédiák, Milton „Elveszett Paradicsoma” vagy Madách „Ember tragédiája” – ezért igazságtartalma valamennyi történetírói, rendőrségi vagy bírósági, un. „tényeket” tartalmazó jegyzőkönyvet és jelentést fényévekkel meghalad. (Goethe szerint – aki 20. születésnapját azzal ünnepelte, hogy családtagjainak előadást tartott Shakespeare művészetéről – a világ teremtésének értelme, hogy létrejöhessen benne a drámai költemény…)

Itt azonban még ennél is többről van szó. Olyan létértelmezésről, amely szerint az életnek az emberi dimenzióban nincs megoldása, pontosan ennek demonstrálására született a könyv – kizárólag a magasabb világban, Istennél. Azért kell végigolvasnunk a középső harmincöt fejezetet is, hogy ezt az összefüggést világosan megértsük. Mindkét félnek igaza van a dialógusban, egyszerre s egy időben, értelmünk számára ráadásul teljesen és hibátlanul – ám egyik igazság sem hoz lelki megnyugvást, valódi üdvöt. Ahhoz dimenzió-váltásra, meghalásra és feltámadásra van szükség: olyan gondolatra, mint magának az Örökkévalónak van. A szent remegés ismerete nélkül azonban ilyesmi senkinek nem magyarázható, mert bolondságnak tartja. Ha hallja már valaki az isteni jelenlét susogását, bőrén fölborzolódik tőle a szőr, s valamennyi csontját rettegés tölti be – ott van remény.

Ezért fontos életünk megnyitása még embertársaink iránt is. Szavaik saját univerzumuk hírnökei, s valamilyen értelemben figyelmet érdemelnek. Éppenséggel azért, mert eltérnek a magunk túl jól ismert elveitől, szokásaitól, aggódásaitól, s így felhorgaszthatják keményre kovácsolódott énünk páncélját. Amitől, mint eseménytől nem félni tanácsos, éppen ellenkezőleg – hálát kell adni, ha valódi dialógus részesei lehetünk. Még azt is mondhatjuk, a legígéretesebb egymástól átvenni a jót, vagyis indítást találni a különbözőségekben: a fa körül szakállát kergető törpe „Én vagyok én!” felkiáltásainál mindenesetre perspektivikusabb.

De Jób könyve nem ér véget ennél a dialektikánál. Olyan hívő sorai ezek a fejezetek, aki tisztában volt az élet csődjével. Mindenki zátonyra fut, vét, csalatkozik és kiábrándul, csupán máskor és más téren: mert „nincsen csak egy igaz is.” Ezért kell megértőnek lenni – „A dolgok oly bonyolultak”, szól a költő (Reményik S.) – ami legkevesebb understatement, ahogy az angolok nevezik az ilyesmit. Nem kell sem legyőzni, sem pedig meggyőzni másokat, főleg nem erkölcsileg megsemmisíteni, mint mainapság annyira dívik a közéletben. Meghallgatni kell, türelmesen és igazán, és – tanulni belőle. Ezért van ott Jób könyvében a középső, párbeszédes rész a maga nehéz fejezeteivel, hogy lássuk: egy bizonyos szinten, ez pedig az emberi szint – egyáltalán nincs is megoldás, csak eltérő élmények és még eltérőbb értelmezések vannak. Türelem kell még végigolvasni is, amint türelem kell embertársaink meghallgatásához is. Mégse csupán nehézségeit lássuk az efféle párbeszédeknek, általában a beszélgetésnek, társas kapcsolatoknak, közösségbe ágyazódásnak – mert ezek vihetnek látásunkban és felfogásunkban, végeredményben üdvünkben leginkább előre!

Végül: a remény hal meg legutoljára. Egy tragikus és kilátástalan élethelyzet, modern kifejezéssel „Ground Zero”, arra következő megoldás nélküli, fárasztó, bár költői dialógussal – mi lesz ebből…? Olyan kiút, amit még csak remélni sem tudtak résztvevői! A kegyelem jósága tényleg minden értelmet meghalad: „Szem nem látta, fül nem hallotta, ember szív meg sem gondolta, amit Isten készített azoknak, akik őt szeretik.” (1Kor 2,9) Nevelgessük csak szívünket saját életünkben is ilyen meglepetésekre – mert szeretete minden fantáziánkat meghaladja, ebben biztosak lehetünk. „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok!” (1Pét 5,7) – másképpen fogalmazva: „Hagyjad az Úrra a te útaidat, és bízzál benne, majd ő teljesíti!” (Zsolt 37,5) Ilyen ígéretek birtokában miért lennénk üresek és hitetlenek? Helyezzük magunkat csak bátran ezek sugárzásába, s a sötétségből egyszerre világosság, a halálból pedig élet lesz! Így is legyen. Ámen.

Fohász

„Már keresztem vállra vettem,

S érted mindent elhagyok,

Mindenem vagy, árva lettem,

Honja vesztett szív vagyok.

Vágyat, célt a múltnak adtam,

Nincs már bennem vak remény,

Mégis gazdag úr maradtam,

Isten és a menny enyém.

Lelkem, teljes üdv a részed,

Hagyd a bút s a gondot el,

Légy vidám, ha meg-megérzed:

Tenni kell még s tűrni kell.

Gondold el, ki Lelke éltet,

Milyen Atya mosolya;

Megváltód meghalt te érted:

Mit bánkódnál,

Menny-fia?

Kegyelemből dicsőségbe

Szállj, hited majd szárnyat ad,

S az örök menny fénykörébe

Bévezet majd szent Urad.

Véget ér itt küldetésed,

Elszáll vándor életed:

Üdvösséggé lesz reményed,

Égi látássá hited.” Ámen.

(796. dics. 1,3-4 v.)