Az élet önmagában áttekinthetetlen és ellentmondásos, Isten pedig végképp nem szorítható akár megdönthetetlen vallásos igazságok rendszerébe sem. Ő olyan földi úton vezeti végig az embert, aminek tanulságai olykor csak utólag láthatók be – akkor viszont igazolják bölcsességét és végtelen jóságát. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2023. július 23.

Jób visszatalál az élethez

Lekció: Jób 38,4-35

Textus: Jób 38,1-2

„Ekkor megszólalt az Úr a viharban, és ezt mondta Jóbnak: Ki akarja elhomályosítani örök rendemet értelem nélküli szavakkal?  Övezd hát föl derekadat férfiasan! Én kérdezlek, te meg oktass engem…”

Igehirdetés

Jób könyve az ókor egyik legszebb irodalmi alkotása. Olyan mű, amiben összefonódik egy ősi eredetű, népi elbeszélés egy nagy költő elmélkedéseivel, valamint tényleges isteni érintésből fakadó, mély és bölcs tudásával. Így együtt, ebben az összetettségében „kánon” – vagyis zsinórmérték, amihez hitbeli alapállásunkat igazítjuk – ám a feladat ránk, olvasókra van kiosztva, hogy szívünkben az összhangot a nagyon komplex könyv végeztével megteremtsük. Egyértelműen fölmutatja ugyanis, hogy az élet önmagában áttekinthetetlen és ellentmondásos, Isten pedig végképp nem szorítható akár megdönthetetlen vallásos igazságok rendszerébe sem. Ő olyan földi úton vezeti végig az embert, aminek tanulságai olykor csak utólag láthatók be, akkor viszont igazolják bölcsességét és végtelen jóságát.

A korabeli hit szerint az ember kövesse hűen ősei hagyományait: teljesítse törvényeit, parancsolatait és előírásait – akkor biztosítva lesz mind jóléte, mind pedig egészsége és családi boldogsága, az Örökkévaló megjutalmazza. Ma is sokan gondolkodnak, vagy legalábbis éreznek hasonlóan – szerintük „így igazságos.” Jób könyve viszont pontosan azzal foglalkozik, hova tegyük az esetet, amikor ez – nem így van.

Mindjárt megállhatunk és elgondolkodhatunk, nem ismerjük-e magunk is a kérdőre-vonó típusú belső viszonyulást, amikor „bajunk van” az életünk eseményeivel. A minap háborgott nyilatkozatában egy erkölcsi gátlásokat egyébként egyáltalán nem ismerő közszereplő, mert családjában váratlan és korai haláleset történt. Ő maga hitetlen, sőt a kérkedésig tagadó, mégis „igazságtalanságot” emlegetett… Kinek az igazságtalanságát? A kövek, ásványok, folyadékok, esetleg a gravitáció igazságtalanságát?

Jób könyvének szereplői nem csak így, név nélkül utalnak az Örökkévalóra, hanem a korabeli per-rendtartás törvényei szerint konkrét jogi eljárást folytatnak le, ahol Jób próbálja bizonyítani Isten iránti ártatlanságát, barátai pedig ennek ellenkezőjét – ám egyik oldal sem tud meggyőzően a másik fölé kerekedni. Kiderül – s ez nehezen megy a fejünkbe, hogy egyszerre két állítás is igaz lehet, amik emberi logika szerint egyáltalán „nem férnek össze” – Isten igazsága pedig végképp fölötte áll minden lehetséges emberi tudásnak és érvelésnek!

Ez már talán elég is lenne megfontolni valónak, amennyiben felületes olvasással nem siklunk el e mély gondolatok fölött – a könyv azonban még ennél is többet tartogat számunkra. Olvashattunk már az előző magyarázati részben (Jób szenvedéseinek értelme II. – 2023. július 16.) az ott részletesen kifejtett „dimenzió-váltás” fogalmáról, amire most csupán emlékeztetünk. Mindennapi gondolkodásunkban, de érzelmi életünkben is különböző síkok, szintek érvényesülhetnek: kognitív apparátusunk és pszichénk egyszerűen így van berendezve – ám cseppet sem mindegy, hogy adott helyzetben éppen melyiken mozgunk, „milyen üzemmódban” vagyunk. Rekkenő hőségben sorálláskor például lehet dühöngeni, esetleg ellenséges, támadó hangvételű megjegyzéseket tenni jelenlévőkre, netán a „fent lévőkre”, ami úgy-ahogy kiengedi a gőzt valakiből – ám lehet kedves, humoros szóval oldani is a feszültséget, s visszaadni másoknak a hitet, hogy nehéz körülmények között is érdemes embernek maradni… Ez utóbbi nagy vívmány, ha egyáltalán képes valaki ilyesmire – pedig hol van e csaknem súlytalan „dimenzió-váltás” az emberi tapasztalat (és általában az emberi logika), valamint az isteni bölcsesség közti valóban minőségi, arányszámmal egyáltalán ki sem fejezhető különbségétől!

Jób könyve ugyanis ezt az „ugrást” érzékelteti, amikor a mű dramaturgiája szerint a szenvedő igaz és barátai dialógusa véget szakad, és – megszólal az Úr. Nem is akárhonnan, hanem a tornádóból. Európában viszonylag kevés fogalmunk van e természeti borzalomról, azonban Amerikában magunk egyszer hajnali órán erre ébredtünk: meghallottuk milyen is – aztán pedig rettegtünk, mikor viszi el a házat a fejünk felől… Mintha ezer bika bömbölne, vagy zúgnának a végítélet harsonái: egyébhez nem igen lehet hasonlítani. Másnap aztán láttuk a tévé-híradóban a pár tíz méter széles, teljesen letarolt sávot a fák tetejére repült autókkal együtt, pár kilométerre tőlünk – ahol előzőleg emberek laktak…

Jób könyvében ott a tudás, hogy ilyen is van! De az is megszólal, ha a sorok közt is, hogy végleg átadva magunkat a szenvedések okozta fájdalomnak, minden csak még jobban fáj. Igaza van az ének sorainak: „…Sion, ezt hát jól gondold meg, S szabj határt bús gyötrelmednek…!” (769. dics.) Ki kell, mert ki lehet építeni bensőnkben olyan igazságokat, amiket akár „mantrázhatunk” is magunknak, s emlékeztetnek az egyszer már megismert és belátott igazságra. Az sem baj (sőt), ha ezek egészen pontos bibliai idézetek, valamikor már kifényesedett szentírási mondatok – váljanak csak „életnek igéivé”, vagyis vigasztaljanak, erősítsenek, éltessenek: azért írták le őket ezredévek előtt Isten üzeneteinek hűséges „meghallói”, s őrizték évszázadokon át hasonlóan hűséges szolgái! Urunk ilyen eszközök révén tud legközvetlenebbül segíteni a „dimenzió-váltásban”, hogy ugyanazt a dolgot, akár életeseményt vagy általános igazságot, de Szentlelke által más fényben legyünk képesek látni! Ennyit arról, hogy Jób barátainak fáradságos és hibavaló győzködése után megszólal a könyv végén – maga Isten. Egyebek közt ezt mondja:

„…Hol voltál, amikor a földnek alapot vetettem?

Mondd el, ha tudsz valami okosat!

Tudod, ki szabta meg annak méreteit,

vagy ki feszített ki felette mérőzsinórt?

Mire vannak erősítve oszlopai,

ki helyezte el sarokkövét,

amikor együtt vigadoztak

a hajnali csillagok,

és ujjongtak mind az istenfiak?

…Össze tudod-e kötni a Fiastyúk szálait?

A Kaszáscsillag köteleit

meg tudod-e oldani?

Föl tudod-e kelteni időben

az állatöv csillagait?

Tudod-e vezetni a Nagy Medvét

fiaival együtt?

Ismered-e az ég szabályait,

talán te határoztad meg uralmát a földön?

Tudsz-e villámokat küldeni útjukra,

és mondják-e neked: Itt vagyunk…?”

(Jób 38,4-7 és 31-35 v.)

Mindezekre Jób csak elnémulni tud:

„Bizony, könnyelmű voltam,

mit felelhetnék neked?

Kezemet a szájamra teszem.

Egyszer beszéltem, de ezután nem szólok,

vagy ha kétszer, többé nem teszem.” (Jób 40,4-5)

Annak a „szent csendnek” megfogalmazása ez, ami oly igen hiányzik milliók életéből. Elfedi a napi hajsza, a körülmények zaja, a sztárkultusz vagy éppen a lakodalmas rock – tulajdonképpen mindegy. Élete belső rendezése elől menekülve bárki találhat elég csinadrattát magának: ez így van, mióta a világ világ… Jób ezzel szemben megállt, és „kezét a szájára tette.” Jelképes fölülemelkedés – a megvalósított szint-váltás pillanata. Kívül még semmi változás, tényleg elvesztette mindenét, ami csak fontos volt: vagyona, családja, egészsége cserben hagyta – de már hallja, amit az „örök törvény” (Jób 38,2 Jób 42,3), sőt, annak Alkotója mond számára. Ez az IgéveI találkozás pillanata. Innentől minden átalakul. Még egyszer, és még világosabban: nem a körülmények változtak meg, Jób ugyanaz a szerencsétlen kifosztott, mint addig volt – benne történt meg a csoda! Beszélgetése belső dialógus az Úrral, s ezáltal visszatalál – az élethez. „Az én beszédeim Lélek és élet” (Ján 6,63), mint Megváltónk mondja – s itt pontosan ennek az igazságnak megrázó illusztrációjával állunk szemben. Az Úr nem boldogtalanságunkat akarja!

A könyv végeztével Jóbnak kétszer akkora vagyona lesz, mint valaha – de ez nem külső „jóvátétel”, hanem egy küzdő lélek utóbbi, mondhatjuk bátran: dimenzió-váltás utáni állapota. Ő maga sem gondolta, hogyan is gondolhatta volna, mikor olyan igazán „a padlón volt”, hogy valaha visszatalál az élethez – ám Isten megadta neki, mégpedig fizikailag is, duplán és tetézve. Egyszer valaki (egy hívő ember) számonkérő hangon vitatta, rendben van-e ez a Jób-történet, ha egyszer „azokat a gyermekeit” már soha nem kapta vissza, akik előzőleg voltak, csak másokat, mikor újfent lett családja. Megdönthetetlennek tűnő érvelés – de mégis kevesebb a könyv igazánál. Miért? Mert hiányzik belőle a legfontosabb: Jób maga a szenvedései által emberebb ember lett, amely ügy túlmutat minden vagyonon és családi boldogságon. Isten és az üdv világában vagyunk. Jób földi életében talál vissza ehhez: de immár nem juhok, tevék, ökrök, szamarak és egyéb jószágok birtoklása formájában, még csak nem is hét fiú és három leány boldogságát látva – pedig ilyesminek töredéke is mily nagy boldogság, ha valakinek megadatik… Jób akkor talál újra teljes szívvel Istenhez, amikor ezekből jottányit sem kapott még vissza: „életének”, földi jólétének és boldogságának utóbbi restaurálódása a benső történésnek, szívbéli érlelődésének csupán tükre, visszfénye ebben a költői történetben.

Szíve mélyén valahol mindig is az volt a hite, amit egy világos pillanatában barátaival is közölt: „…Mert én tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára porom felett megáll. S ha ez a bőröm lefoszlik is, testemből látom meg Istent, akit magam látok meg magamnak – az én szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19,25-27) Nem adta hát föl a legfontosabbat, az Isten-tudatot: ez volt létezésének bázisa még akkor is, amikor születése napját emberi erőtlenségében csak megátkozni tudta. Istent azonban akkor, az elképzelhető legsúlyosabb veszteségek idején sem tagadta meg, nem átkozta – s ezen ma is sokan elgondolkodhatnak.

Nagyobb dologról van szó tehát a belső történésekben, mint a birtoklás és hatalom bármilyen tobzódásában, de láttuk, még a családi boldogság öröménél is. Nem ezeket kell persze lebecsülni, nem ezt mondja nekünk a történet, hanem abban a nagyobbat észrevenni – s így születik a „drámai költemény”, aminek irodalmi jelentőségét Goethe oly sokra tartotta (s maga is, meg számos más szerző is hatalmasan művelte) – mert minden emberélet maga is lehet műalkotás! Csak ne legyünk igénytelenek, hitben szűkölködők „nekünk úgysem megy” alapon bénák és letargikusak – igenis, a leginkább megtaposott élet is bármikor kifényesedhet! „Legyetek feddhetetlenek és romlatlanok, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben – akik között ragyogtok a világban, mint csillagok.” (Fil 2,15) Nézzünk csak föl az égre, mint egykor Ábrahám tette – és látva a nyári este káprázatos sziporkázását (vidéken), szégyenkezzünk vészes önbizalom-hiányunk felett. A költő persze szebben fogalmazza ezt az „intést”, hallgassuk csak:

„…Dicsőn szaporítják rendjöket a csillagok:

Nagy fények s picinyke szikrák tündökölnek itt, s amott…”

(J. W. von G, ford. Kálnoky L.)

Mi kell ennél több? Aki mindig csak orra elé néz, saját helyzetét ragozza, e tágas, végtelen csodából valóban semmit sem lát – s ez rendjén is van. Csak végleg el ne játssza egyetlen egy, gyönyörű szép életét!

Háromrészes magyarázat-kísérletünk Jób könyvének értelmezéséhez itt véget is ér, de senkit nem akar fölmenteni a nagyszerű írás egészének megismerése alól. (Károli verzióban erőteljesebb nyelvezettel, az Újfordítású Bibliában pedig olvasmányosabb, folyamatosabb szöveggel találkozhatunk.) „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek” (Mát 5,6) – nem lehet elég komolyan venni Megváltónk szavát! Ószövetségi hősünk is eleget „edzett”, gyakorolta a kegyességet már akkor, amikor még bőségben és boldogságban élt – a súlyos próbák így nem érték teljesen felkészületlenül. Mégis újabb, magasabb lépcsőre kellett lépjen, amikor rászakadt balsorsa.

„…Hív bennünket a lét szava mindig újra.
Fel hát szív, búcsúzz: a gyógyulás vár!” (H. Hesse: Lépcsők, ford: Keresztúry D.)

Ez a szívbéli gyógyulás zajlik le előbb Jób könyvében – s csak utána a vagyon, a család, az egészség, az „élet” restaurálódása. Hogyan is lehetne másként, ha egyszer „a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók”? (2Kor 4,18) Istenünk egyiket sem irigyli tőlünk, a küzdő, lélegző testi életet sem, de megmaradó, örökkévaló hányadát, az összegzéses „summát” sem, mely jön majd velünk az örökkévalóságba s már őrá tartozik – efelől biztosak lehetünk. „Kifeszítette a Fiastyúk szálait, s a Kaszáscsillag köteleit is” – elég nagyvonalú hát ahhoz, hogy fensőbb tudásával a mi parányi életünk szépségéről is gondoskodni tudjon! Ha mégsem hinnénk, olvassuk csak el Jób könyvét, erőt merítünk majd pompás szövetéből. Újra lesz kedvünk az „élethez” – hithez, helytálláshoz, sőt, még a derűhöz is. „Előttetek megyek Galileába!” – mondta Jézus kétkedő tanítványainak, s követői ezt ma is így tapasztalják. Nem járatlan az út: bűnön, szenvedésen és halálon át is előttünk megy, Aki mindezeket legyőzte már! Ő üdvünket akarja, sőt, nem csupán akarja, de be is tudja teljesíteni. Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk, az út rögös, néha már-már elviselhetetlen, de te jól ismered próbáinkat. Segítsd a földön küzdő embereket, hogy föl ne adjuk a legfontosabbat: a tieid vagyunk, és örökre azok is maradunk. Erőink szerint vigyázzuk hangodat, sejtjük, hogy a bajokban is oldalunkon állsz – adj elegendő értelmet, világosságot, és főleg belső, lelki érzékenységet igédhez, hogy mi is megmaradhassunk a hitben mindenkor! Ámen.