Isten kifejezett szándéka volt, hogy ember is legyen: egyetlen fölegyenesedett, függőleges gerincű élőlényként, aki a földön az ő „helytartója.” Ezt jelenti ui. a talányos kifejezés, hogy a maga képére és hasonlatosságára alkotta, hogy őt „képviselve” aztán őrizze és művelje a kertet. Ennek a kertművelésnek egyik dimenziójáról szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2023. augusztus 20.

Bibliánk a szerelemről

Lekció: Én 3,1-11

Textus: Én 3,5

„Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai,

a gazellákra és a mezők szarvasaira:

Ne keltsétek, ne ébresszétek föl

a szerelmet, amíg nem akarja!”

Igehirdetés

Az Élet könyvét tartja kezében, aki a Bibliát olvassa. Nem akad az embersorsnak egyetlen olyan rezdülése, amihez az ezerötszáz oldalas kincsestár értelmező szóval ne viszonyulna – a szerelem ráadásul kisgyermek kortól bármikor esedékes, vagyis csöppet sem ritka lelki jelenség.

Maga a könyv Teremtőnknek a valóságot illető fenséges érintéseivel kezdődik: az ősi iratok elrendező-szerkesztője elénk tárja ezekben a részekben a megfoghatatlant, miként lett a semmi helyén a valami, a valamiből víz és szárazföld, abból élni akaró élet… Hogyan hozott a tenger nyüzsgő állatokat, a föld pedig maghozó növényeket, amikor Isten „szólt nekik” (1Móz 1,11 1Móz 1,20) – s bár nem tudjuk meg igazából a „hogyan”-t, ami így megmarad a tudomány tapogatózó feladatának („hajtsátok uralmatok alá a földet…”) – ám mindenképpen a legnagyobb szeretet, erő és tudás kellett megalkotásukhoz. Kezünkbe adja költői összefoglalásában a hat napos teremtés szcenárióját a világidőben zajló folyamatok ámuldozó, alázatos előszámlálásával: az Úr a maga szavával mintegy energia-kvantumokat közöl az élethozó kifejléshez (szám szerint hatot, mely az „idő száma” – minden bizonnyal a 360 napos, ismétlődő év csodája alapján) – hogy aztán a hetediken még a legnagyobbat, a „szentségest”, a megpihenést és üdvöt hozó ünnepet is előhozza.

Kifejezett szándéka mindezen belül, hogy ember is legyen: egyetlen fölegyenesedett, függőleges gerincű élőlényként, aki a földön az ő „helytartója.” Ezt jelenti ui. a talányos kifejezés, hogy a maga képére és hasonlatosságára alkotta, hogy őt „képviselve” aztán őrizze és művelje a kertet (1Móz 2,15) – vagyis Alkotója szeretetéhez méltón gondoskodjon az alacsonyabb létezőkről, az állat és növényvilágról, az éltető vízről, levegőről, ásványokról, egyszóval a földről – hogy azok szépen betölthessék eredeti, tőle való rendeltetésüket.

A Biblia erről szóló legelső iratai áldozati ajándékként kerültek az ószövetségi templomba, ahogyan mások juhot, kecskét, bikát hoztak az égőáldozati oltárra. A papok az írásos adományokat is megvizsgálták, mint a többi áldozati fajtát, s ha arra alkalmasnak találták, gondosan megőrizték. Ünnepeken aztán fölhasználták az énekelt, recitált, ritkábban fölolvasott kultuszban. A papok közt is akadtak szerzők, az ő műveik is rostálás után kerültek megőrzésre. Nagy kincs volt háromezer éve az írás-olvasás tudománya: a papokon kívül általában az uralkodó és szűkebb környezete bírta, s titkos tudomány volt az állatbőr megfelelő kikészítése és a papiruszok létrehozása is, hogy azokra versek, imák, zsoltárok, igehirdetések és krónikák kerülhessenek. Egy-egy tekercs olykor századok múltán került elő az ellenség elől sebtében befalazott gyűjtemény fali fülkéjéből, de töredékeket és másolatokat is megőriztek, éspedig az igaz hitnek, tudásnak és művészetnek járó, méltó tisztelettel. (Ha pedig Isten neve szerepelt rajta, nem is volt szabad elhasználódott állapotában sem megsemmisíteni, szertartással eltemették.)

Az Énekek Éneke, mint a szerelmi költészet gyöngyszeme különös fénnyel ragyog e komoly és szent hagyomány iratai között. Miért került oda egyáltalán? Mert az élet hatalmas megpendülése, vagy akár az attól való tartózkodás is (Én Én 3,5) nem hiányozhatott a reflexióra kerülő nagy témák közül (Péld 30,18-19), másrészt pedig férfi és nő dolga egymással nem pusztán élvezeti, reprezentációs, vagy éppenséggel munkaügyi (ld. házi munka) tényező, hanem, szemlélete szerint, az életnek szakrális felügyelet alá tartozó alapműködése. Lássuk hát részleteiben, mai perikópánk (Ének 3,1-11) milyen üzeneteket képvisel erről a dologról!

Önálló ének ez a lakodalmas gyűjteményen belül, ami álomképek kergetőzésével kezdődik. Keresi „ágyán éjjelente”, akit lelkéből szerethet – de nem találja… Az ember társas lénynek van teremtve, s éjszakai álmai is gyakran emberi kapcsolatokról szólnak. Férfinak megjelenik egy nő, akinek arcát esetleg nem is látja – ezt animának hívja a lélektan C.G.Junghoz köthető iskolája (nőknél egy férfi, az animus tölti be ezt a szerepet), aki esszenciaként, sűrítve hordozza az ellentétes nemről való tapasztalatokat, s képes „animálni”, lelkesíteni, hőssé avatni a férfit, animus-ként pedig pl. „megmenteni” a nőt. Az álomban zajló történés jelképei arról szólnak, milyen pszichés trauma gyógyulása, vagy jövőre vonatkozó vágya aktuális a személy számára – saját lelkének „másik felével” kapcsolatban. Álomszimbolikához értő szakemberek szerint (pl. E. Aeppli: Der Traum und seine Deutung) az sem ritka, hogy egy álom valamennyi szereplője – lélektani értelemben – maga az illető! A bonyodalom itt abban áll, hogy nagyon nehéz megkülönböztetni a valóságos személyt saját álomképeitől, még neki magának is – így képes aztán a Szentiván éji álom-ban a faragatlan fickó Zubolyba szeretni a tündérkirálynő Titánia, amíg csak a varázslat tart… (Pompás élmény Arany János fordításában!) Ezt a gondolatot valaki egyszer egyébként egészen odáig hosszabbította, hogy „emberismeretünk” mindenestől éppenséggel az összetévesztés problematikáján alapul – ami túlzás ugyan, de érdekes  és figyelemre méltó szempont.

Az álmából fölriadó lélek éjszaka az utcákon kóborol, keresve, akit szívéből szeretni tud – még az őröktől is tudakolja, hol találhatna rá… A tudat bódultságának megkapóan szép képe: nyilván nem ők fogják neki ezt megmondani. Aztán alig megy tőlük tovább, hirtelen megtalálja! A szerelem váratlanságáról van szó, mint Dante „La Vita Nouva”-beli, gyászából hirtelen lelki gyógyulása esetében – jön valahonnan, ott van, néz ki az ablakon, de semmiképpen nem észbeli döntés, vagy számítás alapján. Leginkább így fogalmazható: adatik. Mint Hieronymos Bosch szárnyas képén, ahol a Teremtő kézen fogva viszi oda a földön ülő, először ébredező Ádámhoz Évát: Tessék – ő lesz a feleséged! „Bizonyos események jönnek felénk, nem kell őket siettetni – egyszer csak ott vannak” – mondja Márai. És mit hallunk? „Megragadtam, nem is engedem el, míg be nem vezetem anyám házába, szülőmnek szobájába” (Én Én 3,4) – mert a párkapcsolat nagy erőssége lehet a szülői áldás. Önmagában nem biztosíték ugyan semmire, ám évtizedek tapasztalata néha jobban lát, mint a szerelmes szív. Ez az „áldás” azonban nem pusztán verbális teljesítmény, inkább követhető életpélda dolga, amiből mintegy magától következik majd egy újabb generációnak, hogy „mi is legalább ilyen szépen akarunk élni.” Sok szülő megfontolhatná e “generációs” dimenziót is, amikor emberi döntéseket hoz – nem csak a saját boldogságáról, sorsáról van szó!

Meglepő fordulat ezek után a többször is fölhangzó tanítás:

„Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai,

a gazellákra és a mezők szarvasaira:

Ne keltsétek, ne ébresszétek föl

a szerelmet, amíg nem akarja!” (Én Én 3,5)

És itt van elrejtve az egyik legnagyobb életigazság: a pár nélküli állapot éppen olyan szent lehet, mint a megélt szerelem és a házasság. A fizikai életadás csak párkapcsolatban lehetséges, és hitünk szerint Isten mindenkor az élet oldalán áll, ám a párkapcsolati tekintetben magányos lét sem feltétlenül Isten-nélküli, vagy akár alacsonyabb rendű, ha valaki tisztán éli. Miről szól akkor hát ez a költői felkiáltás? Halljuk meg benne a természetes, egészséges lelki fejlődés dicséretét: csak semmi machinálás, és semmi taktika, „mások már hol tartanak” mesterkélt törekvései – „föl ne költsétek a szerelmet, ne ébresszétek fel, amíg nem akarja!” – mert mindennek megvan a maga ideje. (Préd 3,1)

Sok embernek lehet vigaszára, sőt lelki megbékélésére – még általános értelemben is – ez a gyönyörű költészet. „Most ez és ez jött el életemben: pontosan ezzel kell hát szembenéznem” – milyen más ilyen szívvel, zúgolódás nélkül tekinteni próbatételes életszakaszokra, amikor ott a kudarc, a csőd, a betegség, esetleg a gyász és a magány! Zúdíthatjuk másokra keserűségeinket, ám az csak időleges enyhülést hoz – másnap már ugyanott tartunk. Belül kell tudni, sőt, világosan látni és elfogadni: most éppen és pontosan ennek „az ideje” van számomra. Az önmagunkkal való szívbéli egyesség sokkal többet ér, mint gondolnánk: ezért kell minden napra legalább egy igei impulzus, ami megmozgat és új egyensúlyt követel. Vannak házak, ahol jelenleg éppen csak festés-mázolásra van szükség, másokat pedig komolyabban fel kell újítani. A szentendrei református templomot kétszáz év repedezés után statikailag, az alapjainál is meg kellett erősíteni – igaz, nagyon megérte! (ld: Igehirdetés 2008. december 14. Templomunk felújításáról, valamint: 2018. július 8. Összeomló és megmaradó házak)

Észre kell azonban vennünk ebben a költői felkiáltásban az összeszedett, hasznos életre felszólítást is, hisz mégis csak az a lényege – mégpedig az érzelmi viharokkal teljes időszakokra nézve is. „Jeruzsálem lányai” kerülnek megszólításra, vagyis a fiatalság, akik normális körülmények közt folyamatosan szerelmesek, egymásra féltékenyek, ügyeket bonyolítanak, s Berzsenyi nagyszerű szavaival élve:

„…kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbait
Dajkálva őrzik forró keblöken,
S véröknek édes nedviből itatják;
Kik szebb korunknak ékes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ősz korunkban reszkető fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral
Vezetnek éltünk véghatárihoz,
S ölelve tésznek a halál ölébe,
Míg ott is újra vélünk egyesülnek…” (Dukay Takács Judithoz)

A leány-szív hatványozottan él, s méltó a fiatalság művészi megtestesítésére – emlékezzünk a kariatidákra az Akropoliszon – de az Énekek Énekében mindkét nemhez szól a felszólítás. Embernek lenni önfegyelem nélkül lehetetlen: mindenki tartozik összeszedetten, felelősen élni, s ha fiatalságtól részegen (Áprily L.) „bolyong is a szenvedélyek útvesztőiben” (J.W. Goethe), a maga idejében oszlopként viseli majd a ház, sőt szentély (!) rá nehezedő terhét. Önfegyelem és tartás, tisztázott szándék, állni helyünkön – igen, ettől vagyunk emberek. „Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában, és ott marad örökké: felírom rá az én Istenem nevét és az én Istenem városának, az új Jeruzsálemnek nevét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.” (Jel 3,12) Így teljes, ebben valósul meg igazán az élet – a megszentelődésben. S ha valami a végső megszedettség, az öregkori lepusztulás időiben is fölemeli, s örök helye, az ég felé irányítja, az pontosan ez. Nem percnyi „vigaszként” azonban, hanem végleges, Istentől neki szánt helyére eszméltetve a kifosztottság korszakában is.

Mondhatnánk, hogy Bibliánk szerelmi költészete csak a fiatalokhoz szól, ám láttuk, nem így van: bőven meríthetünk belőle megújító szempontokat életünk bármely szakaszában. A társát „szentiván éji” álomképek kergetőzésében kereső, szerelmes lélek is – önmagát keresi. Érdemes a lélektantól ennyit megtanulnunk! Ennyiben még a szerelem is üdvösség-ügy: „egyetlen egy, gyönyörű szép életünk” (Kövendi D.) egyik legnagyobb tétele. Becsüljük meg a maga helyi értékén, vigyázzunk rá, tisztogassuk – ez is földi feladatunk! S ha nem adatott társ, vagy már elvétetett, akkor is tudjuk, emlékezzünk rá: szentséges ügyről van szó. Olyasmiről, ami méltó a legnagyobb megbecsülésre, a helytálló összeszedettségre – mert az ember önfegyelmében ember igazán. Mikor lemond valamiről, akkor nyeri meg: az életnek ezt a paradox mivoltát előbb-utóbb mindenki fölfedezi. Milyen jó, hogy minket nem kényszer és parancsszó tanít mindezekre, hanem gyönyörűséges ókori költészet – s a szívünkben általa fölfakadó belátásaink magasabbra emelnek, mint a legjobban szerkesztett vallási tanrendszerek valaha is tehették. Így is legyen! Ámen.

Fohász

Urunk, nincs jobb a világon, mint a te közeledben lenni. Légy áldott a régiek hitéért, áhítatáért és életszeretetéért, gyönyörűséges alkotásaikért is, amikkel hozzád vezethetnek – add meg nekünk, hogy mindenkor épülhessünk az igékből, amiket a te Szentlelked ihletett! Ámen.

Nyomtatás