Mi a depresszió ellenszere? – dr. P.Tóth Béla

A depresszió a nyugati civilizáció egyik népbetegsége – enyhébb vagy erősebb formájában az országok lakosságának csaknem harmadát érinti. Primitív kultúrákban gyakorlatilag nem fordul elő. Komolyabb tünetek esetén orvosi ellátásra lehet szükség, vagyis nem helyes a jeleit félvállról venni. Igaz, azt sem szeretnénk, ha valaki, olvasva itt a témáról – azonnal diagnosztizálná is magán, s hozzáfogna orvost szomorítani! Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2023. szeptember 3.

Mi a depresszió ellenszere?

Textus: 5Móz 32,10-14

„Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét, mint amikor a sas kirebbenti fészkét, és fiókái fölött repdes – kiterjesztett szárnyára veszi, evező-tollán hordozza őket. Az Úr vezette egymaga, nem volt vele más isten. A föld magaslatain hordozta, a mező termésével etette: mézzel táplálta a sziklából, olajjal a kősziklából. A tehenek vaját, a juhok tejét bárányok kövérjével, a básáni kosokat és bakokat a búzaliszt legjavával etted, és a szőlő vérét, a színbort ittad…!”

Igehirdetés

A depresszió a nyugati civilizáció egyik népbetegsége – enyhébb vagy erősebb formájában az országok lakosságának csaknem harmadát érinti. Primitív kultúrákban gyakorlatilag nem fordul elő – amiből látszik, hogy valami módon összefügg az életmóddal. Mielőtt részletesebben foglalkoznánk okaival, tegyük egyértelművé, hogy komolyabb tünetek esetén orvosi ellátásra lehet szükség, vagyis nem helyes a jeleit félvállról venni. Igaz, azt sem szeretnénk, ha valaki, olvasva itt a témáról – azonnal diagnosztizálná is magán, s hozzáfogna orvost szomorítani!

Mindenesetre megküzdésre kényszerülő emberek, kik naponta megharcolnak betevő falatjaikért. nem szokták „elkapni” – a jóléti társadalmakban viszont egyre gyakrabban megterem. Miről van szó? Rosszkedvről, ami jön és megy, aztán így vagy amúgy, de állandósul, kedvezőtlen változatában pedig úgy romlik, mintha egy lefelé tartó spirálba került volna a személy. Holott anyagi tekintetben mindene megvan: nem éhezik vagy fázik, sőt, bővölködik olyan javakban, melyeket a világ más tájain esetleg hírből sem ismernek – mégis. Vagy éppen azért? A statisztikák fényében jogos feltételezés, a fogyasztói társadalmakban ugyanis nem kell a javakért igazán megküzdeni, azok „járnak” – gyakorlatilag mindenki hozzáfér valamilyen lakáshoz, elegendő és tiszta ivóvízhez, üzemképes autóhoz, gépesített háztartáshoz, internethez, mobil telefonhoz. Elérte ezeket, s most „néz ki fejéből”, mit akarjon még az élettől – lényegében unatkozva.

Ezen körülmények között nem csoda, hogy nem tud mit kezdeni pangó lelki energiáival – általában önkéntesen sem mér magára említésre méltó erőfeszítéseket, komolyabb fizikai vagy lelki, esetleg szellemi próbákat – s az így kialakuló patthelyzet légüres tere beszippantja a rosszkedvet, magyar nyelvünk pontos kifejezésével élve a kilátástalanságot. Mert erről van szó – nem lát ki önmagából! Lelkét, mely Istentől neki adott örök láng, s minden embernek legsajátabb tulajdona, önszántából vagy restségből, ki tudja, de körülvette valami ballasztanyaggal – leginkább hatalmasra növesztett énjének túltárgyalt témáival – s e burok aztán nem enged közlekedést számára sem Istennel, sem pedig emberrel. Beszabályozta viszonyulásait, neki „igaza van”: szinte azt mondhatnánk, bebetonozta érzéseit és gondolatait – s nem boldog azokkal. Hogyan is lehetne, ha egyszemélyes, jobb esetben két, legfeljebb három személyes a világegyeteme? Kilátásai pedig azért semmilyenek, mert tényleg nem tud kitekinteni önmagából, a számára egyetlen igazán fontos témából. Holott benne is ott lakik a Teremtőtől neki adott örök lélek: agyagteste hordozza a legmagasabb felismerések lehetőségét, úgymint a hitet, vagyis az élő Istennel kapcsolatot, sőt, az eggyé válást ővele – csakhogy a „föld porából” (1Móz 2,7) valahogy cserép lett személyében a lélek lángja körül, ami pislákoló fényt sem enged immár onnan embertársai irányába – befogadni pedig végképp nem képes semmit.

Ezért van az, hogy a depressziós kellemetlen embertárs. Nem tud örülni életének, hát mások se örüljenek – ő oly levert és szomorú. Maga a depresszió kifejezés „összenyomottságot” jelent: igen, az isteni hányad valóban börtönben vergődik benne… Holott, s ezt nem lehet elégszer ismételni – megkapta ő is az égi részt, haláláig tulajdonosa is, meg sem szabadulhat tőle – ám balgaságában körülépíti kisebbik énjének köveivel, megtapasztja önsajnálkozással, s kiszárítja lelkileg környezetszennyező, véget nem érő panaszkodásaival, folyton a negatívumokat ragozva – lehetőleg egyáltalán nem is engedi megnyilvánulni Istentől kapott, lelki énjét. S lesz belőle az, amit jobb híján az orvosi szakkifejezéssel vagyunk kénytelenek illetni, pedig ő csak életpótléknak használja: depresszió…

Ennek aztán többféle fajtája ismeretes, és nem árt egy kis számbavétel, ha már ilyen konkrétumba vágjuk a fejszénket. Első, amit „organikus depressziónak” neveznek, vagyis tényleges szervi elváltozás áll mögötte. Az ember koponyájában legkevesebb tízmilliárd agysejt található, amik 100-200 nyúlvánnyal (axonnal) kapcsolódnak egymáshoz, s ezekben a „kapcsolódásokban” zajlik a gondolat, az érzelem, a tervezés – egyszóval minden, ami emberi. Ha méhen belüli fejlődési rendellenesség, vagy születéskori oxigén-hiányos minimális agykárosodás ér valakit, esetleg balesetet szenved vagy betegség (pl. agyhártyagyulladás, meningitis) roncsolja, akkor életre szólóan károsodhat. Az ilyen okokból keletkező depresszió nagyon nehezen kezelhető. Ide sorolható egy állandó és erős szervi fájdalom (gyomorfekély, migrén, sokízületi gyulladás stb.) okozta depresszió is, bár e panaszok maguk is lehetnek pszichés eredetűek, vagyis maga a tünet csupán másodlagos – ám ettől még a hatása súlyos.

Nem csak organikus sérüléstől alakulhat ki azonban súlyos depresszió, hanem kora gyermekkori, lelki tényezők, szerencsétlen életútbeli traumák és döntések következtében is. Egyik jellemzője a suicid veszélyeztetettség, ami nagyon komoly terápiát, támogatást és gyógyszeres kezelést igényel. A skizofrénia mellett ezt szokás a másik „nagy-pszichiátriai betegségnek”, tünetegyüttesnek nevezni, ezért orvosi neve „major depresszió.” Életfontosságú lehet kompetens megelőző terápiája, adott esetben pedig orvosi ellátása.

Amikor valaki az életével, környezetével, esetleg éppenséggel párjával elégedetlen, ezért nem érzi otthon magát a bőrében, szintén kialakulhatnak tünetek. Fáradtság, folyamatos kedvetlenség, munkakezdési, munkavégzési vagy fölkelési nehézségek, negatívizmus kísérhetik. Ezt „neurotikus depressziónak” szokás nevezni, amin pszichoterápiával, de a mai orvosi gyakorlatban inkább gyógyszeresen próbálnak segíteni. Érdemi terápia végzéséhez igen komoly szakértelem és rendíthetetlen emberi jóság szükséges (amik ritkán párosulnak) – ráadásul a terapeuta képzettsége szerinti, egészen eltérő stratégiák kerülhetnek alkalmazásra, amik közt a segítséget keresőnek nehéz eligazodnia.

A gyermekkor mélyén szerzett, már régen elsüllyedt lelki sebeket, un. archaikus én-sérüléseket, és a belőlük keletkezett „autonóm komplexusokat” kellene orvosolni, amik általában csőstül hozzák a személy konfliktusait, sőt kudarcait – ám ez oly nehéz feladat, mint egy rosszul elültetett, kezdettől fogva helytelenül kezelt, sorvadt és aránytalan alakú gyümölcsfát utóbb jó és gazdag termésre bírni. Van, aki a munkájában, más a párkapcsolatában vagy éppen a gyermeknevelésben nem tud boldogan helytállni, s csak akkor vetkőzi le hibás stratégiáit, szorongásait, állandó fejfájását vagy depresszióját, amikor leteheti az adott dolog nyűgét – nem egy házasságot láttam így, utólag kivirágozni. De a dolog fordítottja sem ritka: éppenséggel az öregkor beköszöntésével érkezik meg a depresszió, vagy annak megfelelő pszichés tünet (súlyosabb egocentrizmus, üldöztetéses téveszmék, hipochondria, kverulancia, operáltatási kényszer, szorongásos rohamok, alkoholizmus stb.) Sem a férfiak nem szokták könnyen venni az életközépi válság rejtett megpróbáltatásainak akadályát, sem a nők a menopausát – az élet már csak ilyen. A nyugdíjba vonulás és hasonló életmegvonó-kúrák sem akármik: ezt nem szokták elhinni, akik még előtte állnak – ám nyugalom, egyszer ők is megtapasztalják.

El kell különíteni mindettől a tényleges, organikus „öregkori depressziót” – ami anyagcsere-elégtelenségből fakad, s kompetens neurológiai vizsgálat után megfelelő antidepresszáns gyógyszeres kezeléssel, valamint okos, nagyon-nagyon türelmes szeretettel kézben tartható – sőt, így együtt, meglepően eredményesen is lehet.

Cseppet sem kimerítő felsorolásunk végén említsük meg a „larvált depressziót”, amikor krónikus testi tünetek, pl. emésztési problémák, bőrbetegségek, fej, hát és gerincfájások, ismeretlen eredetű fáradtság, vérnyomás-panaszok stb. kiváltó tényezője, ám teljesen rejtetten. „Larvált”, vagyis más formában, szakmai szóval pszichoszomatikusan jelenik meg, így nehezen diagnosztizálható – ám hozzáértő és empatikus orvos megsejti s azonosítja a tünetek mögött, s erre tekintettel nem elégszik meg a szokásos „naponta háromszor egy” gyógyszeres kezelésekkel, hanem tartós és huzamos odafigyeléssel, érdemi beteg-követéssel megalapozott életvezetési tanácsokat képes adni: holisztikusan, az egész embert, a test-lélek-szellem lényt kívánja gyógyítani, annak mélységében ismert élet-kontextusában.

Bizonyos személyiség-tipológiák beszélnek katalógusaikban még „depresszív személyiségről” – aminek azonban nincs köze a valódi, klinikai értelemben vett depresszióhoz. Savanyú képű, kritikai értelemben negatív irányultságú emberekről van szó, akik könnyebben válnak meg tárgyaktól és emberi kapcsolatoktól, mint a többiek, s a legyintés leggyakoribb emberi gesztusuk. Általában világon kívülinek érzik magukat, s nem sokat tartanak embertársaikról, néhány kivételt leszámítva, akikért nagyon tudnak lelkesedni. Depressziót nagyjából ugyanannyian kaphatnak közülük, mint a többi ember, ám akkor hosszabban és vigasztalhatatlanabbul.

Mit mond mármost mindezekről igénk tanítása? Orvosi ügyekbe lehetőleg ne avatkozzunk, főleg ide vonatkozó diploma nélkül – valamint sarlatánok kezére se adjuk magunkat. Mind a kettő fontos. Van azonban egy határterület, ahol a magunk szabad döntésén múlik, mennyiben „medikalizáljuk el” lelki ügyeinket, s meddig hisszük például, hogy pénzen vásárolható lelki egészség. Valamilyen mértékig mindenkinek tudnia kell a saját papjának, tanítójának és orvosának is lennie – de halljuk meg itt a finom hangsúlyt: valamilyen mértékig! Amikor ezt a kötelességünket (ld. egyetemes papság) tényleg teljesítettük, s továbbra is segítségre szorulunk – akkor ne habozzunk „szakemberhez fordulni” – sosem feledve azonban, hogy ők is csak emberek.

Bonyolítja a kérdést még az is, hogy mindnyájan elsősorban valóban Isten számára, ám ugyanakkor egymásnak is vagyunk teremtve – s bizonyos helyzetekben szinte kizárólag egy másik emberi lény szeretete tudja továbbvinni az elakadottat. Afelől biztosak lehetünk, hogy örökkévaló Urunk kizárólag javunkat akarja még a próbák révén is, továbbá pontosan ezért, ébresztő célzattal adja számunkra a napi igével élés lehetőségét – viszont jóságát és segítségét néhanap éppen más emberek által kívánja velünk közölni! Ha így tekintünk egymásra, s így gondolkodunk a saját feladataink felől is, meghökkentően új fölfedezések részesei lehetünk!

Első dolgunk annak megállapítása, hogy depresszió és feladat-nélküliség bizonyosan összefüggenek, ez magyarázza a depresszió sokkal magasabbak statisztikáját a jóléti országokban, közelebbről a nyugati ember fogyasztási civilizációjában. Amikor valakinek mindene megvan, könnyen rátörnek az eseménytelenség démonai, éspedig saját belsejéből. Meg kell nézni Hieronymos Bosch festményeit szörnyalakjaival, vagy Michelangelo „Szent Antal megkínzását” – mindjárt lesz fogalmunk, miről van szó a de facto magányos lélek küzdelmeiben.

Az embernek közösségből kiesése veszélyes dolog. „Aki önmagának főz, az törvénytelen dolgot követ el” – mondja egy régi bölcs, s nyilván nem szó szerinti értelemben. Család, barátok, gyülekezet, kollégák, lakóközösség – megannyi lehetőség az alkalmazkodásra, sőt, önmagunkkal szembenézésre is (ha elég őszinték vagyunk hozzá) – de legfőképpen alkalom a szeretet gyakorlására. Egyiptomban Remete Szent Antal (Kr.u. 3-4 sz.) gyűjtötte össze először a barlangi és sivatagi remetéket, akik elvonultak a világ zajától és romlottságától. Ő viszont azt mondta nekik, hogy „szép, szép és fontos dolog az elmélkedés – de abban nem lehet a szeretetet gyakorolni…!” Amikor a közösségből már kevés, vagy éppenséggel semmi nem marad, csak óriásira nőtt Én-ünk, akkor valószínűleg nem csupán a többiekkel van baj… Életünket nem bezárni, hanem kinyitni érdemes: ha valamit, ezt biztonsággal megérthetjük Bibliánkból.

Miért lesz a lélek „összenyomott”? Mert csak a világot látja, azt is csak a saját Én-jének szemén át. Mind a kettő semmi, ami a végső valóságot illeti – üres és hiábavaló! (Préd 1,2) Pedig oly színes – „mennyi vadonatúj finomság úszkál a vályúban!” (Weöres S.) – igen, sokaknak ennyi marad az életből. Pedig „Megemésztjük a mi esztendeinket, mint a beszédet” (Zsolt 90,9-12) – vagyis úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás. Bibliai mértékkel, ami az igaz mérték, az élet üres és hiábavaló – Isten nélkül. Ezért néz ránk a Semmi előbb-utóbb a Fogyasztás Paradicsoma nyugati civilizációban, s „nyomja össze” mivoltunkat! Rosszkedv, halni akarás mind-mind maga az istentelenség. Miért? Mert a jólétből önmagában éppen a legfontosabb hiányzik.

„Az ünnepről általában két mozzanatot emelnek ki: hogy a hétköznap értelme itt lepleződik le, s hogy a légkör isteni jelenléttel telik meg. De a hétköznap értelme azért nyílik meg és a légkör azért telik meg isteni jelenléttel, mert az isteni léttel való közösség itt teljesül. Ezt a teljesülést az áldozat teszi lehetővé. Ha áldozat nem lenne, az isteni lét az ember számára le lenne zárva. Az áldozat pedig nem egyéb, mint a külön, egyéni, magányos emberi Én levetése. Amikor az ember egyéni Én-je megsemmisül, az áldozat percében, az út az isteni létben szabaddá válik. …Az ünnep a közösség. Az ünnep minden ember közössége abban az isteni létben, ahová az ember csak Én-jének feláldozása árán jut el. Minden közösség ünnepi. Nincs is más ünnep csak a közösségé.” (Hamvas Béla)

Így már egyértelmű a „semmi” és az „áldozat” szembesítése: egyik a világ, másik pedig az isteni létezés megnyilatkozása. További magyarázatra nincs is szükség, amennyiben valaki tényleg, szíve egész forróságával élni akar – máshogyan pedig nem ajánlatos, mert a léc alatt átszaladni „Juhuu” is tud…

Mi hát a depresszió (rosszkedv, kilátástalanság, semmi) ellenszere? Énünket szeretetben odaadni egy magunknál több szolgálatára. Ha úgy tetszik, az áldozat. Terep akad bőven, keresni se nagyon kell – a panaszkodók igen hamar elszégyellhetik magukat, amint csak őszintévé válnak, s nagy Én-jük helyébe végre valami közösség és odatartozás ügye kerül. Jegyezzük meg, hogy a túl nagy Én szükségképpen beteg, hiszen létezik „optimális üzemméret” – nem kell a libidónak mindenképpen nagyobb, és nagyobb tulajdonra szert tennie! Megváltó Jézusunk egyedül maradt az utolsó éjszakán, leghűségesebb tanítványa háromszor esküdözött a főpap udvarában, hogy sosem látta őt, másnap pedig már keresztre is feszítették…

„Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszűnhetett dobogni szíve –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.” (Pilinszky J.)

Benne, és benne egyedül van út, igazság és élet. Vessük egybe vele lázálmainkkal, s látni fogjuk, hogy ő a valóság. Amint valaki belép az áldozat világba, az isteni létezés megnyílik előtte – örökkévaló Atyánk így akarta. És akkor így is van. Amiből pedig erőt meríthetünk, az önmagában a tény, hogy egyáltalán itt vagyunk. Mennyi, de mennyi jót kaptunk már tőle – emlékezzünk csak egyszer úgy igazán. Megmenekvések – ajándék és ajándék…!

Fohász

„Mert boldog az az ember, ki dicsér tégedet,

És kóstolgatja minden nap szent beszédedet:

Hát legeltessed igéddel bolygó nyájadat,

És terelgessed Lelkeddel juhocskáidat!

Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,

És adj fejünkre tőled nyert ékes koronát,

Hogy áldozatra felgyúlt, megszentelt életünk

Oltárodon elégjen, Királyunk, Mesterünk!” (Alexandriai Kelemen)