Bármi lehet áldás, ha úgy viszonyulunk hozzá – és átok, ha azt érdemeljük. Erről szól az alábbi rendhagyó igehirdetés.

Igehirdetés 2023. szeptember 24.

Kánaán

 

Lekció: 1Móz 9,18-29

Textus: 5Móz 11,26-28

„Íme, én ma áldást és átkot adok elétek. Áldást, ha hallgattok az Úrnak, a ti Isteneteknek parancsolataira, amelyeket ma parancsolok nektek. De átkot, ha nem hallgattok az Úrnak, a ti Isteneteknek parancsolataira, és letértek arról az útról, amelyet ma parancsolok nektek, s más isteneket követtek, akikhez nincs közötök.”

 

Igehirdetés

A Biblia lehetőségeket mutat fel az embernek, mindig lehetőségeket. Úgy szól, mintha azt mondaná: „Nézd csak, zátonyon vergődsz, talán már hosszabb idő óta nem találod önmagadat, homályban, zűrzavarban élsz – ám, ha fölemeled tekinteted, és meghallod mondandómat, egészen új világ nyílik ki számodra.” E rábeszélő hang érinti meg az embert sokfelé Bibliánkban, de talán leginkább Mózes 5. könyvében, nagyon közvetlenül, egyes szám második személyben – s pontosan ebből a könyvből való mai textusunk is. Isten parancsolata áldás, annak való engedetlenség átok: válaszd hát az áldást, hogy élhess. Evangelizáló szószéki igehirdetés légköre.

Emberileg a rábeszélés azonban sem nem jó, sem nem rossz. Eszköze lehet úgy az értelmes eszméltetésnek, mint az ártalmas megvezetésnek – ezer példa bizonyítja. Minden „rábeszélést” tartalma, még pontosabban erkölcsi célja minősít. Ahogyan a méhecske félék lehetnek télire mézet gyűjtő, szorgalmas, másoknak is hasznos lények, melyek belepusztulnak, ha megszúrnak valakit – de lehetnek mézet egyáltalán nem gyűjtő, halálosan támadni tudó darazsak is: holott sok dologban meglehetősen hasonlítanak. Ugyanannak mintegy a pozitív és negatív, az „angyali” és a „démoni” változatai. (Biológusok szerint a darázs a „fejlettebb” lény…) Teremtőnk viszont talán éppen azért alkotta meg mindkettőt, hogy – aki akar – egyszer okulhasson a „biodiverzitás” kincseiből is…. Mert számunkra is minden, de minden fordítható jóra és rosszra, értelmezhető angyali vagy démoni irányban, vihet tovább az élet vagy akár a halál felé – még egyszer hadd mondjuk: elsősorban és közvetlenül erkölcsi, vagyis örök értelemben.

Maga a Biblia ugyanis nagyon jól ismeri ezt a kettősséget, amikor pl. az emberi beszédről elmondja: lehet áldás és átok. (Jak 3,7-12) Izrael honfoglalásának történetében ott a két átellenes hegy: Garizim és Ebál. Egyikről mondd el az áldásokat, amikor birtokba veszitek azt a földet: azok érik majd a népet, ha Istenének engedelmes lesz. Másikról pedig a szörnyű átkokat, amik fognak rajta, ha nem. Nemzet és történelem, áldás és átok… A világban rejlő titokzatos kettősség. Angyali és démoni út. „Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, mert elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess…!” (5Móz 30,19)

Életről és halálról van szó tehát. Nem csak heti fáradtságról és vasárnapi megpihenésről, úgynevezett „elnyűttségről” és valami jóságos töltekezésről, áhítatos hangulatról, hanem „Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, mert elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot.”  Nem túlzás-e a dolgoknak ez a nagyfeszültségű dramatizálása? Nem hallgatjuk-e szívesebben még a szószékről is a kereskedelmi ízű nóta stílusát: „Ne aggódj – légy boldog! Ne aggódj, vedd lazán!” (Don’t worry, be happy…) , vagy a másik felszólítást: „Csak könnyedén!” – Isten úgyis szeret.

Mai igehirdetésünk ezzel szemben azt mutatja fel, hogy a veszélyes kettősségnek – angyali és démoni változata ugyanannak – nincs jelentősége egészen addig, amíg az ember éli a maga ifjúságát, mint egy „zöld vadont”, azt szabadnak hiszi s végtelennek. Még fogalma sincs arról, jönnek idők, amikor majd könnyes szemmel hallgatja, a „száraz ágak mint zörögnek…” (József A.) Mert, hogy az élet „egy”, arra rá kell valamikor döbbenni. Sok-sok altató módszer akad, hogy minél később szembesüljünk vele: ám megúszni senki nem szokta. Az élet egy, nem csupán egyetlen. Összefügg benne alkat, szülői ház, nagyszülők moráljai, saját döntések tömkelege, ám makacsul mégis – „egy.” Lehet bújócskázni benne, elég nagy és ódon ház – hányan teszik is. De a játszadozással egyszer mégiscsak  szembejön a valóság.

Eljön a pillanat, amikor már őszintének kell lenni. És Bibliánk pontosan ebben segít. Különös módon most egy ószövetségi név kettős jelentése, „kettőssége” révén teszi – „Kánaán.”  Több köznapi szólásunk idézi a szót, amiket itt nem sorolunk, de az idén „kétszáz éves” Petőfi egyik jelentős versének is mintegy a tengelyében hangzik fel:

 

„…Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!…”

                                  (A XIX. század költői, részlet)

 

Bőség, igazság, ragyogó szellem – gyakorlatilag mindig ebben az összefüggésben használjuk a Kánaán kifejezést. A bibliai jelzők között különösen is kedvesen cseng fülünknek az ígéret földjével kapcsolatban, hogy az “tejjel és mézzel folyik”, a kiküldött kémek pedig akkora szőlőfürtöket találtak a vidékén, hogy két ember rúdon kellett vigye  a vállán… (4Móz 13,23-24) Egyszóval az elveszett Éden-kert, a földi Paradicsom – ezt jelenti a „Kánaán” mindennapi nyelvünkben: ország, ahol szívesen laknánk, ahova mindenkor vágyakozunk is.

Van azonban a szónak egy egészen más, ritka vonatkozása is. Súlyos és sötét történet. Nóé részegsége nem szokott felolvasásra kerülni templomokban: egyházi neveltetésünk és késő-romantikus ízlésünk nem engedi – inkább csak támogasson az ige, vagy ami még jobb, simogasson és mentsen fel. Itt azonban vaskosan ránk zörget, s olyasmi történik, amiről valóban észszerűbb lenne hallgatni. De nem lehet, mert az özönvíz hőse, az árvízi hajós – az egyetlen, aki kegyelmet talált az Úr előtt, Noé – nem bizonyul makulátlannak… Úgy lerészegedik, hogy sátrában egészen öntudatlanul, mezítelen fekszik.

Három „özönvíz-túlélő” fia közül először Khám talál rá: meg is látja atyja szemérmét s azonnal hírül adja másik két testvérének: nézzétek a vén bolondot, már ide jutott… Azok azonban más lelkületű emberek. Sém és Jáfet ruhát vesznek magukhoz, s háttal mennek be a sátorba, úgy takargatják be őt. Noé fölserkenve megtudja a történteket, és szörnyű átkot mond Khámra (akit a Biblia Kánaán őslakosai atyjának tekint): „Átkozott Kánaán! Szolgák rabszolgája légy testvéreid között!”  Tekintve, hogy itt messze nem csupán egyénekről, hanem népcsoportokról van szó, azok egymás közti történelmi viszonyának „áldásáról” és „átkáról”, már így hallgassuk a fivéreknek adott áldásokat: „Áldott az Úr, Sémnek Istene! Legyen Kánaán a szolgája! Terjessze ki az Úr Jáfetet, lakjék Sém sátrai között – legyen Kánaán a szolgája!” (1Móz 9,25-27)

Ez a bibliai eredetű vonal, hogy „átkozott Kánaán” ritkán kerül említésre a templomok boltozatáról alápermetező illatos prédikációkban. Pedig az egyik legnagyobb életvalóság igenis a szülői ház: annak minden következményével együtt. Öröklött és szerzett tulajdonságaink, soha ki nem mondott, titkos vágyak és gyűlöletek, utólag idealizált, de alapjában torz, aránytalan vonások, egyszerre öröklötten és önkéntelenül kialakított saját karakter – ki tud ezek közül a maga erejéből szabadulni? „Amilyen a rajt”, szokták emlegetni az atlétikai világversenyeken… És nem egyetlen generációról van szó csupán, messze nem – még a lélektan szerint is nemzedékek egész soráról, ahol megküzdési módok öröklődnek, ideák makacsul uralkodnak, kapcsolati minták kötelezőek vagy kényszeresen éppen ellentétükbe fordítandók: „Mi ilyenek vagyunk…!” Az eredendő bűn egyáltalán nem bigott egyházi tétel, hanem mindennapi, lelki valóság. Rossz házasságokban vádként emlegetik is: ezt a te családodból hozza a gyerek…!

Pedig ugyanannak a dolognak lehetne nem csak démoni, de angyali változata is. A „Kánaán” szó kettős értelme mindenesetre emlékeztessen erre. Bármi lehet áldás, ha úgy viszonyulunk hozzá – és átok, ha azt érdemeljük. Noé részegsége Khámra átkot vont, nem is vonhatott mást. Miért? Mert az előttünk jártak megvetése süvít a történtekből. Ők semmit nem érnek, szüleim miatt vagyok boldogtalan. A hagyomány, mint olyan pedig főleg megkötöz, modernek vagyunk – a régiek semmit nem tudtak. Mi más alapon állunk. „Kiröhögtem az oktatómat” – ismeri el a költő, éspedig nagyon is késő bánattal…

Holott a hagyomány legalább annyira értékes valóság, mint az a tudomány, ami mindent újra föl akar találni. Mi egy háromezer éves könyvet olvasunk, és amint magunkra is alkalmazzuk tudását, kivirul tőle az életünk. Csak éppen őszinteség kell hozzá, meg némi önfegyelem. Kellő segítségről a Szentlélek mindenkinek gondoskodik. De életünk ambivalenciájával (ez a „kettősség” korszerű megnevezése) kizárólag saját magunk nézhetünk szembe, helyettünk senki más. Így teremtett minket az Örökkévaló – ez hát teljesen a mi dolgunk. A szorgalmas, mézet gyűjtő, másoknak hasznos méhecske, vagy a mérges darázs egyaránt lehetőségünk – pedig ember-ember mind a kettő, s néha ráadásul pontosan ugyanaz a személy is.

Nyugodtan soroljuk csak föl magunknak, magunkban, a bennünk élő ambivalenciákat. Egy kicsit igen, egy kicsit nem. Kívül is, meg belül is, miért ne. Érzelmek és érzelmek, néha „érzemények”, ahogy Berzsenyi nevezte őket. Többfedelű gondolkodás: itt most ezt és ezt kell mondani… „Ügyes” megoldások, ahol a tisztességnek volna helye. A lehető legkevesebb felelősség vagy áldozat, csináljanak mindent mások – én majd „bemérem” a többieket, és kiválasztom a számomra legkényelmesebb pozíciót. De ne soroljuk: ha valami esetleg kimaradna belőle, még megnyugvást éreznénk: lám, az nem is számít…

Minden számít. Az élet ugyanis „egy”, nem csak egyetlen – ahogy fent már láttuk. Noé részegsége özönvíz-túlélő fiai körében csupán egyetlen epizód a sok közül – millió más történt életükben ezen kívül. Mégis áldás és átok, élet és halál fakadt belőle, nemzedékekre!

Ami pedig a „kettősségek” tudatosításán túl ebben az összefüggésben mégis a legfontosabb: mi emberek szabadok vagyunk. Teljesen és tökéletesen. Magunkra húzhatunk átkot (milyen könnyű mondani, vagy érezni ilyesmit, mással kapcsolatban!) – de megnyithatjuk önmagunkat az Úr, a mi Istenünk bőséges áldása előtt is! Ezt az élővilág egyetlen más speciesének nem adta meg Teremtőnk. Nekünk is csak egyszer, egyetlen egyszer! De akkor életre és halálra.

A nyegle és hitvány élet arról ismerszik meg, hogy nem érdekli ez a szám. Neki az „Egy” mindig önmaga – túltáplált és nagyra növesztett Én-je, meg ami azzal valahogy kapcsolatos. Csakis negyedórás előadás után kérdezi meg, ha megkérdezi egyáltalán: Hát te hogy vagy? De mindjárt bele is vág valamivel, ami már róla szól… Istenem, ilyenek vagyunk…? Igen, nélküled ilyenek! Elveket hangoztatunk, „Megváltozni? Nagyon szívesen…!” – de hamar kiderül: esély sincs megváltozásra. Megy a régi nóta, s bár a színfalak néhanap változnak, a lényeg marad… Hát ez a baj.

Jusson eszünkbe mindez a „kánaán” szó hallatán. Nekünk írták meg e történeteket háromezer éve – még Noé részegségét is… Ott is rólunk van szó. De azt a gyönyörűséges üzenetet is nekünk írták meg, amit minden ige-olvasó kössön is a szívére: „Íme, én ma áldást és átkot adok elétek. Áldást, ha hallgattok az Úrnak, a ti Isteneteknek parancsolataira, amelyeket ma parancsolok nektek…” (5Móz 11,26-28) Egyedül az számít, amit ő akar. Isten parancsolata, amit elmondott bőségesen az őstörténetekben, a Tízparancsolatban, a Zsoltárokban, a prófétáknál, majd a Hegyi beszédben, a Miatyánkban, az evangéliumokban… De nem a betűk összességéről van szó.

Megváltó Jézusunk egy lépést sem tett addig, amíg meg nem bizonyosodott, mi vele mennyei Atyja akarata – azon a napon! (Márk 1,35 Luk 22,41-44) “Amit ma parancsolok neked…” Ezért tudott áldott életet élni, sőt, áldott halált is halni – amely immár minden nemzet üdvére kihat. Valóban áldják is őt a népek között, szerte a világon. Nekem sem fogcsikorgató életet szánt az örök Fiú, értem is imádkozott a kereszten: ragyogjon hát fel mindennapjaimon az ő szeretete! Megértve, átlátva a „kettősségek” világát, s mert az egyszerre hit és gondolkodás dolga – lépjek át magam is az életegységbe. Pontosan tudom, az én esetemben az mit is jelent. A többi pedig már imádság és engedelmesség dolga – az Úr közel. “Amit ma parancsolok neked…” Így is legyen. Ámen.

Fohász

„Igazságos Atyám! Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem azt, hogy őrizd meg őket a gonosztól. Szenteld meg őket a te igéddel: a te igéd igazság.” Ámen. (Ján 17,15-17)