Ahol komolyan leszámoltak már a „kancsalul, festett egekbe nézéssel” – ott megszólalhat Isten. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2023. november 11.
A keserűségtől fordulj – az üdv felé!
Lekció: Préd 4,1-4
Textus: Préd 2,1
„Ezt gondoltam magamban: Megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót! De kitűnt, hogy ez is hiábavalóság…”
Igehirdetés
A Szentírás ezerötszáz oldala hatalmas, több rétegű könyv. Egyetlen igazi kristályosodási pontja van: Krisztus. Minden egyéb másodlagos az ő személyéhez képest. Bármit olvasunk a Bibliában, legyen az őstörténet, törvény, krónika vagy zsoltár, csakis az istenember szempontja felől számít, s arra az igazságra tanít, hogy – magunk is járhatunk az Ő útján! Annál semmi jobb nincs, mint Isten fiának, azaz gyermekének lenni!
Ezzel a szemmel olvasva már van értelme a Prédikátor könyve keserű megállapításainak is. Valóban illúziótlan szavak. De nem jut-e el minden ember előbb-utóbb a rideg valóságig, ahogyan bibliai szerzőnk is tette: „Minden hiábavalóság… Igen nagy hiábavalóság!” (Préd 1,1-2) Mert az élet egyetlen nagy apokalipszis, azaz lelepleződés: sorra derül ki mindenről, hogy amitől boldogságot vártunk, reméltünk, az – nem olyan… Sőt, a könyv egészen odáig megy, hogy boldogabbnak tartja a régen megholtakat az élőknél, a sok-sok igazságtalanság és elnyomás miatt, amit saját szemével kell lásson. (Préd 4,1-4) E súlyos szavak már aligha fokozhatók.
Lendített valamikor a „jónak lenni”, a szabályszerű viselkedés, ám kamaszkorunkra kiderült, hogy még jobb a lázadás. Lendített a „tenni valamit”, nyomot hagyni a világban – ám másokról, sőt magunkról is kiderült, mennyi hiúság rejtezik a dolgok mélyén. Lendített a karrier, a „lenni valamivé”, s amikor elértük, más lett az íze… Így volt ezekkel egykor a Prédikátor is. Salamon király nagy hatalmáról, kincseiről, bölcsességéről és gazdagságáról mondja el (utólagos szerzőként, a király szerepébe bújva), hogy még ezek is – mind hiábavalóságok… „Igen nagy hiábavalóságok.”
Nem csodálkozhatunk, hogy ezt a könyvet nem ajánlották harminc éves kor előtt olvasásra a tanítók. Az ifjúság csak lelkesedjen, ne vegyük el a kedvüket – ezért nem ajánlották fiataloknak. Majd rájönnek maguktól: a kiábrándulás senkit el nem kerülhet. Ilyen az élet: jót ígér, aztán a valóság valahogy más. Nem „olyan” – mert a képzelet, a remény túlszínezte. Eltér, különbözik – s ez csak utólag tűnik ki.
Itt jön azonban a könyv nagy bölcsessége. A kiábrándulást bizonyos kor után mindenki megismeri – úgyhogy nem elrejteni kell előle, hanem a nyitott szívű, nyitott elméjű embernek inkább megmutatni, hogy felkészüljön rá. Mondjuk, harminc éven túl, hogy számolhasson a ténnyel: az élet tényleg „más.” Az emberek is mások. A testületek és intézmények is. A barátok, rokonok, sőt: magunk sem azok vagyunk, akiknek képzeltük.
Botrányos, mondaná az ember. Még, hogy jönnek a kiábrándulások, a csalódások… És igen: jönnek. Mert az élet nem „olyan.”
A Prédikátor szerzője tud erről, s nem elrejti, hanem – az érettebb szívű olvasónak – mintegy idejében a kezébe adja. Nem számoltál eddig vele: hát tudjad, nem olyan! Mindig más, mindig eltérő. A készületlen meglepődik, aztán megorrol, végül pedig sértődötten visszavonul. Milyen kár – biztosan nem olvasta a Prédikátor könyvét, amikor annak ideje lett volna. Nem élt volna illúziókban, csillagokat nézegetve – lám, beleesik az orra előtti gödörbe… Mennyi csalódott ember! Hát valóban: pillantsanak csak a hívek e keserűnek tűnő könyvbe, s majd immunitást szereznek a félrevezető, édes álmok ellen, amiknek keserű a vége. A valóságnál nincs fontosabb, ha nem volna illatos, andalító vagy rózsaszirmos – akkor is.
Ime, itt ez Isten igéje, azaz üzenete hozzánk. Fölkészít arra, ami elkerülhetetlen, a csalódásokra. A hívő embernek tudnia kell, hogy minden hiábavalóság, „igen nagy hiábavalóság.” De ettől ne legyen depressziós, hanem szedje össze magát, és emlékezzen: hiszen ez – meg van írva! Minden hiábavalóság. Üres, értelmetlen – legalábbis Isten nélküli állapotában biztosan az.
A Prédikátor könyve természetesen kizárólag a Szentírás egészében értelmezhető. Vagyis Mózessel, a Zsoltárokkal és a prófétákkal együtt, akik mind várták az igazi, mennyei Embert, a testté lett Igét. Csupa várakozás, csupa készülődés. „Látom őt, de nem most; nézem őt, de nem közel…” (4Móz 24,17) Permanens advent, folytonos előre tekintés. Mindig éberen. „Nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,14) Ahogyan a Jelenések könyve nevezi: „az eljövendő, a mennyei Jeruzsálem – amely olyan szép, mint a férje számára felékesített menyasszony!” (Jel 21,2) Igen, eljövendő és mennyei. Vagyis most nincs itt. Azt is látni azonban, éspedig pontosan az ige által, ami most még csak ígéret, és előttünk van: de az olyan szép, mint a férje számára felékesített menyasszony!
Ezzel együtt már más a „minden hiábavalóság” gondolata – így nem kiábrándít, hanem felkészít. Milyen gazdagok vagyunk, még lám, ez is benne van a Bibliánkban! Erőt lehet meríteni belőle, hogy igen, voltak kétezer éve is – ilyen „boldogítóan illúziómentes” emberek, akiknek a Szentlélek lediktálhatta e különös könyvet!
Ahol ennek jegyében komolyan leszámoltak már a „kancsalul, festett egekbe nézéssel” – ott megszólalhat Isten. Mert a mi Urunk – a vigasztalás Istene! „Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is meg tudjunk vigasztalni másokat bármilyen nyomorúságban – annak a vigasztalásnak erejében, amellyel Isten vigasztal minket.” (2Kor 1,4) Rátalálni arra, ami a világon a legfontosabb. Nem kell hozzá túlságosan műveltnek, sem nagyon gazdagnak lenni – csupán alázatosnak, ahogy Jézus mondja ezt, gyermekinek. (Mát 18,3) Az ilyeneknek egyszerűen megadatik. Mindazoknak, aki hajlandók megfordulni, azaz megtérni! Aki erre nem áll rá, az nem csupán kiábrándul, hanem majd kétségbe is esik – azt pedig mindenki kerülje el, aki csak teheti!
A „megvigasztalt ember” aztán tud már másokat is vigasztalni. Nem mindig a szavaival, ám a kisugárzásával biztosan. Árad belőle a jóság, mert stabil a belső élete. Van ereje – hogyne lenne, hisz imádkozó s igére figyelő lélek, aki mennyei tartalékokból töltekezik. Nem saját búja immár a világ közepe: tud másokért élni, érezni – éltető odafordulással. Felszámolta lelke beteg pontjait, komplexusait, jut hát bőven energiája „gyógyításra.” Meghallgat, minőségi időt szán a gyengébbnek, viszi a hátán a rászorulót.
Ezt már viszont a Biblia másik felében, az Újszövetségben látjuk teljes világossággal. Krisztusunk arcán bontakozik ki igazi szépségében. Meg akarják szólni, hogy egy volt vámszedőhöz, immár megtért emberhez megy be vacsorára – elmondja nekik a száz dénáros és tízezer talentumos adósság közti különbséget. (Mát 18,23-35) Készülnek megkövezni egy vétkes asszonyt: ujjával ír a porba, nem csatlakozik a kiabáló igazakhoz. „Menj el, és többé ne vétkezzél” – mondja inkább. (Ján 8,1-11) Saját szenvedései közepette így imádkozik: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!” (Luk 23,34) Ekkora szeretet az egész világ összes baját hordozza! Joggal nevezzük őt Megváltónak – mert minden adósságunkból kiváltott e jóság – lehetővé tette a megújulást, az új életet! Rátekintünk s erőt kapunk – hozzá fohászkodunk, s lesz reményünk megint. Ezt jelenti keresztyénnek lenni!
A két ellentétes pólus pedig összetartozik: kiábrándulás a Prédikátor módján, és megtöltekezés mennyei Atyánk végtelen szeretetével a Jézus módján. Előbbi jön elől, ez a dolgok rendje, aztán következik csak a másik. Gondoljuk meg, Urunk Jézus is látta a hegytetőről a „világ minden országát és dicsőségét” (Mát 4,8-11) – ám nem borult térdre a Kísértő előtt! Ő már tudta, hogy minden gazdagság és dicsőség is hiábavaló. Nem úgy mondott nemet ezekre, hogy azt sem tudta, mit utasít el!
Lám, még Bibliánkban is megjelenik mind a kettő: a lelepleződött világ – s az Atyához találó Fiú. „Én és az Atya egy vagyunk.” (Ján 10,30) „A beszédeket, a melyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.” (Ján 14,10) Egyáltalán nem mindegy, hogy valamit csak magunktól mondunk, vagy pedig az Atya, aki bennünk lakik, beszél! Mennyi, de mennyi az, amit csak magunktól, mintegy „Isten-telenül” mondunk – hiúságból, bosszút állva, elrejtve az igazságot…
Jusson eszünkbe a „nagy leszámolás”, amit a Prédikátornál látunk: minden hiábavalóság, nagyon nagy hiábavalóság! Akkor könnyű lesz már a megbocsátás, tudomásul venni mások esendőségét, s könnyű lesz a szeretet is, az aktív segítségnyújtás.
Így leszünk igazán emberek, pontosan ebben a három lépcsőben: szembenézni a valósággal, s hagyni, hogy annak minden ámító dicsősége lelepleződjön. Ahogyan azt a Prédikátornál is olvassuk. Építkezés, borivás, bölcsesség-keresése, tudomány – mind-mind üres önmagában… Hiábavaló, „nagyon hiábavaló.”
Második lépcső, hogy a hegytetőn, látva a világ minden országát és annak dicsőségét, sem borulunk térdre az alantas erő előtt – hanem Isten igéjét idézzük emlékezetünkbe. Fölfelé nézünk ott is, Atyánkat keressük! „Én Istenem, én Istenem, te is elhagytál volna…?” (Zsolt 22,2-6) – imádkozza Jézus a kereszten. Mert mindig Istent kell keresni, akárhol vagyunk! Férjen csak el akár a mindennapjainkban is az imádság, legyen helye és ideje az áhítatnak, a sok-sok teendő között is! A Fiú legyen „egy az Atyával” ily módon is. Fiú marad, nem lép az Atya helyében – de lélekben eggyé válik vele.
Végül pedig mindebből odaforduló embertársi szeretet lesz, ez a harmadik lépcső. Aki leszámolt a földi boldogsággal, aztán megtanulta keresni az Atyát – az már képes lesz értékes embertárssá válni. A köznapokban lehet legjobban gyakorolni, ahol ezek jegyében már nem zűrzavart keltünk, nem ártunk és nem gyűlölködünk, hanem kedvesen és segítőkészen kommunikálunk, jó légkört teremtve. Előre mennek dolgaink, s – másokat is ebben segítünk. Milyen jó így embernek lenni!
Olvassuk hát a Prédikátor könyvét is, ezt a negatívnak tűnő, különös olvasmányt, és rájövünk majd, milyen előrevivő – még ez is. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Uram, taníts meg arra, miként lesz a kiábrándulásból hit, az ürességből szeretet. Te az ember szívét szabadon hajtod ide s tova: adjad hát Szentlelked, hogy gyógyuljunk a sok hiábavalóságból, e csalárd világból. Országod várjuk: jöjjön el hozzánk minél előbb, mint a naptámadat a magasságból! Ámen.
