Kaptunk négy vasárnapot, hogy készüljünk „az Úr érkezésére”, a karácsony csodájára. Milyen jó, ha nem marad minden a régiben! Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2023. december 10.

Szép tündöklő hajnalcsillag

Lekció: Jel 22,1-21

Textus: Ján 1,1-3

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi nem lett, ami lett.”

Igehirdetés

Elromlott emberi kapcsolatok refrénje: „Mert te akkor ezt és ezt tetted, ezt és ezt mondtad… emiatt van minden!” Elromlott emberi életek refrénje egészen hasonló: valahogy mindig a „kezdeteknél” van baj. A sivár gyermekkor, a szülők, az ország… Még pontosabban: a kezdeteknél nincs semmi, mert minden lóg a levegőben. Ha mégis volna ott valami, az rendszerint negatívum – hiány, seb, megtorolni való méltánytalanság. Csoda-e, ha ilyen belsővel rosszkedvű valaki, másokat vádol, zűrzavarban él?

Advent csöndes várakozása, amely idén újra eljött, visszairányít minket a jó kezdethez. Induljunk csak onnan, ahol a biztos, a rendíthetetlen alapok vannak – ne pedig a sérelmektől és az igazságtalanságoktól, amik mindig szubjektívek. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” A megalázott és panaszos lelket visszatereli e pár szó a világ kezdetéhez: ott egyáltalán nem a baj volt, nem a hiány és nem a szerencsétlenség, hanem az örök Ige! Az értelmet adó, tervező szeretet – maga Isten.

Gyakorló házasság terapeuták módszere, hogy az ellenséges, sőt dühös házasfeleknek – ha valóban gyógyulni szeretnének – azt ajánlják a megfelelő pillanatban (ilyen kevés van): gondoljanak arra, amikor még nagyon szerették egymást. Hagyják az okozott sérelmeket, a bántások tömegét, a joggal felróható vádakat – elég baj az, hogy mindez már ott van. Menjenek lélekben vissza oda, amikor még nagyon örültek, hogy a másikat egyáltalán láthatják, beszélgethetnek vele. Párjuk minden dráma után is – ugyanaz a lény, aki akkor volt, nem pedig egy idegen! Ha készek erre az időutazásra, vissza a „jó kezdethez”, s első lépésként hajlandók hozzáfogni legalább a tisztes romeltakarításhoz, ki-ki belátja, mit rombolt a másik életén – akkor van remény házasságuk gyógyulására.

Ugyanez érvényes valamennyi elromlott emberi élethelyzetre: ott is, ahol nincsenek egykori érzelmek, amik segíthetnék a gyógyulást. Népek történelmi gyűlölködésén ugyan mi segíthet? Mint a válóperes tárgyaláson, mindenki csak sorolja, sorolja sérelmeit, amiket soha nem tudtak rendesen megbeszélni, igazi gyógyításukra pedig erőfeszítés sem történt. ”Tetőtől talpig nincs rajta ép hely, csupa zúzódás, kék folt és gennyes seb. Nem nyomták ki, nem kötözték be, olajjal sem gyógyítgatták” (Ézs 1,6) – így fest minden és mindenki, akinek nem az a kiindulása, hogy „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.”

Változó érzéseinken, elfogultságtól átszőtt emlékeinken és egyáltalán, az „énünkön” túl ott egy magasabb kör, Isten valósága. A teremtő gondolat, amely a semmiből elő tudta hozni a Mindent, az őskáoszból pedig a rendet és a Világosságot. Ahol őt tekintetbe veszik, ott átértelmeződnek a részletek: új és egészen más fény vetül mindenre. Ennyiben jelentős különbség van hívők és nem hívők gondolkodásában – alapvetően más a kiindulópont. A Biblia, e mindenestől gyógyító könyv is előbb beszél Isten teremtő szeretetéről, az Éden-kert szép rendjéről, az ember Isten-képűségéről – s csak utána a Paradicsomon kívüli, keserű állapotokról.

Ezt a sorrendet kell visszaállítani. Ahogyan az antik filozófus is mondja: a világot Isten veszi körül. Hittel imádkozva, hogy „Jöjjön el a te országod” – a sorrend helyreáll. Kezdetben ugyanis nem a jogos és még jogosabb vádpontok voltak, hanem Isten szeretete. János evangélista sem véletlenül választja kiindulási pontjául a szót: “kezdetben.” Meghatározó, miből indulunk ki – úgy is fogalmazhatjuk, bármely értelmezésben az a döntő, milyen hitre épül.

Visszatérni az „örök bázishoz” naponkénti lelki feladat. Ha a kiindulás rossz, milyen lesz az eredmény – az egész Szentírás erről szól! Családi történetek, krónikák, zsoltárok mind-mind arra tanítanak, hogy nagyra nőtt énünk adja csak át helyét annak, akit az első hely egyedül illet. Ez egy trónfosztás. Jó lenne kikerülni, ám nem lehet. Miért nem? Mert senki nem szolgálhat két úrnak: dönteni kell naponta, sőt óránként, olykor percenként, milyen összefüggésekben értelmezzük életünk eseményeit. Így, és csakis így lesz önsajnálkozásból hála, ijedt és aggódó bolyongásból biztos hit – ha már tudjuk: az igazi „kezdetben” Isten szeretet-akarata volt.

Jó pár évtizede történt, hogy egy meglehetősen idős ember kicsi falujából vonatra szállt rokonait látogatni. Az első átszálló helyen próbált újabb jegyet váltani céljához (akkor még voltak jegypénztárak, nem csak automaták) – de élemedett kora miatt egyszerűen nem tudta megmondani, mi a neve úti céljának… Mondja meg akkor a bácsi, honnan jön, segített a jólelkű pénztáros – s ez már sikerült. Egy telefon, s a kicsi faluból hamar tudatták, hová tart az öreg, ahol már rokonai várták az állomáson… Ilyen módon bolyong a világban, lelkileg „amnéziásan” egész életén át sok ember: ha tudná, valójában honnan jön, el is találna céljához. Amint hitbeli feledékenységünk gyógyul, mindjárt kezdenek rendbe jönni egyéb dolgaink is. Igen: kezdetben nem a semmi volt, nem is a magunk igaza, még csak nem is jogos és még jogosabb félelmeink, hanem az Ige – a tervező isteni gondolat!

Benne ezért a mostani pillanatot is formálni képes erőről van szó. Alkotónk nélkül hozott döntéseink csak a mi döntéseink. Viselik lelki érettségünk vagy éretlenségünk jegyeit, hordozzák egyéniségünk vonásait – ránk vallanak… A sietős elhamarkodott döntéseket hoz, a ráérős lekési növekedése kulcspillanatait – egyéni tulajdonságaink változtatják életünket olyanná, amilyen lesz. Bibliánk azonban Istenről beszél, aki „nagyobb a mi szívünknél.” (1Ján 3,20) Ő akkor is működik, amikor útjai előttünk rejtettek. Üdvöt szánt nekünk – de megengedte, hogy kivitelezésében alkotótársai legyünk! Formálja hát adventi érzéseinket ő maga, s mi is tegyük hozzá a magunkét – mindent, ami rajtunk múlik.

Kaptunk négy vasárnapot, hogy készüljünk „az Úr érkezésére”, a karácsony csodájára. Milyen jó, ha nem marad minden a régiben! Emberek gondolkodnak ilyenkor egymás megajándékozásán, rendbe teszik lakásukat: még a szívekbe is áhítat költözik. Vajon életbevágó dolgokban is képesek leszünk-e útmutatását kérni annak, aki „kezdetben volt, Istennél volt” – mert ezen fordul meg minden. Nem elég az okosság, még a tehetség sem. Az érvényesülni tudás is kevés. Arról van szó, amit csak az ige tud kiformálni bennünk: „Aki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden.” (2Kor 5,17)

Az a kérdés, mint a bibliai időkben: hány és milyen döntés születik az ige hangjára figyelve. Ha naponta akad csak egy is – már nem volt üres az advent. Jézus születése körül olyan embereket látunk, akik legyőzték félelmeiket, gondolataikat, s az őket megszólító isteni hang útmutatása szerint cselekedtek. Így váltak eszközévé „az ige testtélételének.” A Megváltó oda született, ahol Isten szavára figyelő emberek voltak…!

Kitűnt, hogy Mária áldott állapotban van, mielőtt Józseffel egybekeltek volna: de az, igaz ember lévén, nem akarta megszégyeníteni, titokban bocsátotta volna el. Álmában azonban mit hall Isten angyalától? „József, Dávidnak fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak – mert ő szabadítja meg népét bűneiből.” (Mát 1,18-21) Isten szándéka átalakítja gondolkodását – s már nem fél magához venni Máriát. Íme, egy adventi történet – ilyesmi méltó az Úr érkezéséhez.

Az Ige, aki kezdetben volt, aki életformáló erő – békességet hoz. A tenger lecsendesül, ha ő szól. Emberek újra képesek értelmesen beszélni egymással, amint komolyan veszik az igét. Adventben az a legszebb, ha már akad, ahol a „békesség Istene” alakíthatja a világot. (1Kor 14,33) Általa méltányossá válnak: felhagynak egymás megvetésével, kiszorításával, tudomásul veszik, hogy maguk sem vétlenek – s összeférnek egymással.

Legyen programunkká, hogy életünk történéseit nem önmagukban, hanem azzal együtt nézzük: minden dolgok előtt Teremtőnk szeretete volt. Ő értelmes céllal bocsátott minket a világba: „nála nélkül semmi nem lett, ami lett.” Pontosan tudta, mit akar. Elhatározta, hogy egyszer mi is megértjük majd, mi mire volt jó… Ő már akkor tudta, mi jó származhat küzdelmeinkből, amikor mi még csak sziklát görgettünk – vagy, ami még rosszabb, értetlenül néztünk a világba.

A gondterhelt küszködőből váljunk Isten gyermekeivé! Nem hívő emberek is pontosan ezt keresik a keresztyénekben: arra kíváncsiak, milyen a mindennapi életük, fontos pillanatokban ők vajon minek alapján döntenek. „A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8,19) Mindenki szeretne tisztább, egyszerűbb életet élni – arra figyel hát, mások lelkében mi a „vezérmotívum”, ami erőt ad.

Adventben karácsonyra készülünk, amikor „megszületik” a Fiú, Isten gyermeke. Amilyenek mindenkor lehetnénk, és lennünk is kellene… Földi utunk értelme – hozzájutni örökkévaló mivoltunkhoz. Átalakulni, sérthetetlenné válni: senki nem tud már elvenni örömünkből egy kicsit sem, mert Isten gyermekei vagyunk. Nem kell ezt sokat magyarázni, ilyesmi meglátszik. Az első keresztyénekről azt mondták kótyagosak, édes bortól részegedtek meg. A szavainkból kicseng, le lehet hallgatni, milyen a lelkünk odabent!

Igazítsuk hát magunkat a közeledő Jézushoz. Ő mondta: „Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.” (Jel 3,20) Advent idején énekeljük: „Szép tündöklő hajnalcsillag…” Egyszerű, szinte gyermekies dallam a 16. századból – ami azonban súlyos járványok idején született. Első sorát ebből a bibliai mondatból merítették a nagy nyomorúság idején: “Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása – a fényes hajnalcsillag.” (Jel 22,16)

Ez a Szentírás záróakkordja, tulajdonképpen kulminációs pontja. A világban ma nagyon rossz dolgok történnek, borzasztó hírek érkeznek: sötét az éjszaka. Ám ott ragyog az égen egy csillag, Krisztusunk – a szép tündöklő hajnalcsillag. Szorongásaink közepette utat mutat, ragyogása félreérthetetlen!

Mit rendezzünk át gondolkodásunkon? Amit János is tanácsol: térjünk vissza „a jó kezdethez”, ahol Isten szeretet-gondolata van. Szűnnek majd a félelmek s gyógyulnak a sebek is, ha újra ő lehet ott, s nem a magunk nagy énje. Aztán higgyük, hogy neki tényleg van ereje az élet formálásához: imádkozzunk eljöveteléért! Milyen más úgy tekinteni a világra: ő eljön, és felépíti bennünk országát. Van hozzá ereje, szeretete – kezdettől ez is a szándéka! Nézzünk fel az égre lelki értelemben is, mert a világból nem sok jót meríthetünk – ma különösen nem. A „szép tündöklő hajnalcsillag” most is Krisztus. Békességet hoz a szívekbe, békességet hoz az emberek közé. „Akik befogadták őt, azokat felhatalmazta, hogy maguk is Isten gyermekei legyenek.” (Ján 1,12) Felejtkezzünk csak jóságába, hívjuk, várjuk őt, könyörögjünk eljöttéért – s nem fog cserben hagyni. Így is legyen. Ámen.

Fohász

„Jól készítsétek útát! A Vendég már közel!

Mi néki gyűlölt, útált, azt mind vessétek el!

A völgyből domb legyen,

Hegycsúcs a mélybe szálljon:

Hogy útja készen álljon,

Ha Krisztus megjelen!”  (390.dics. 2.v.)

Nyomtatás