Akinek élete van önmagában

Bizony voltak, akik a költészetet összetévesztették a nyafogással – s közben még Szüszifosz sziklagörgetésére is hivatkoztak mondván, embernek lenni összesen annyi, nem több. Ezzel a problémával foglalkozik az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2024. január 21.

Akinek élete van önmagában

Lekció: Ján 5,24-30

Textus: Ján 5,25-26

Bizony, bizony mondom néktek, aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt, ítéletre sem megy, hanem általment a halálból az életre. Bizony, bizony mondom nektek, eljön az óra, és az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának hangját, és akik meghallották, élni fognak. Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában.”

Igehirdetés

Ne kezdjük ezúttal általánosságokkal, miszerint életünk gyönyörű és fájdalmas vándorút” meg hogy„az is bolond, aki nem örökké él”, továbbá „sírva jöttünk e világra, sírás közt költözünk el” – mert ezek az igazságok tényleg „ott vannak az égen”, éspedig valóban az állócsillagok rendíthetetlenségével – ám fölnézve, kis türelemmel (pár hét észlelés) nem csupán efféle csillagokat látunk, hanem bizony bolygókat is, melyek viszont folyton változtatják és változtatják helyüket, s jaj annak, aki megpróbálja eltagadni az „ég” eme – bennrejlő – kettősségét.

A valóság számunkra megmutatkozó arca mindenkor hordozza a kettősséget: maradandóság és változás, éspedig egyszerre! Ha pedig emberekről van szó: individualizáció és participáció, dinamika és forma, szabadság és sors.” (P.Tillich, Systematic Theology, Band 1. Zweiter Teil, B. Die ontologische Elemente, /EV, Stuttgart, 6.Auflage, 1980/) Magyar Tillich fordításaink sajnálatos módon hiányolják a nyelvteremtő eredetiséget és tehetséget, ami Aranynál oly bőségesen megvolt, éspedig nem is akárhol, Shakespeare-fordításainál – de egyebütt is. Nyelvünket csak géniuszok tudják idegen gondolati szövethez, általában más logikához és fogalmakhoz simítani – amire akár büszkék is lehetnénk. Kivált érvényes ez filozófiai igényű szövegekre – s Tillich szövegei pont ilyenek.

Mindenesetre: „örök törvény” az egyik oldalon, s herakleitoszi „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba” gondolat tisztelete a másikon – ismét csak: egyszerre, egy időben, egyformán érvényes valóságként!

Ezért nem lehet az embernek csupán az eget, vagy csupán a földet vizslatnia: Teremtőnk akaratából lényegük szerint mások, mégis – összetartoznak. A mindenkor csak eget kémlelő beleesik a gödörbe, ami orra előtt van, a folyton földre tekintő viszont előbb-utóbb „belenehezül a sárba”, s nem is marad más, mint „kegyetlen árva”… (József A.)

Valahányszor ideológiai (valójában hatalmi) alapon elkezdték egyik vagy másik pólust, valóság-felet „kötelezővé” tenni és tagadni a másikat, s természetesen jó pénzt kerestek e hamisság hirdetői – mindig kilógott a lóláb, csak épp nem volta szabad senkinek észrevennie… Ezért van szüksége a mai szellemi gondolkodónak természettudományos és humán műveltségre is: ha nem akar szakbarbár maradni, mindkét területen otthon kell lennie a megkövetelhető tájékozottságig. Állócsillagok és bolygók, örök törvények és folyton változó folyamatok – igen, mindkét valóság egyszerre, egy időben, érvényesen. Otthonosan az „égen” s otthonosan a „földön” – s a Napról és Holdról még nem is beszéltünk, melyekről meg sem tudjuk mondani, pontosan melyik körbe is soroljuk őket. Ez van mindig a „lábunk alatt”, s folyton a „fejünk felett” – ha valaki még nem pillantotta volna meg a dolgokat ilyen értelemben.

A múltkorában egy időszakos folyóirat kért tőlem pár, mondjuk úgy, ide vonatkozó sort – megadtam. Hát nem odabiggyesztettek mellé egy (interneten talált) rajzos grafikát, természetesen megkérdezésem nélkül: egy padon üldögélő, láthatólag nagyon ráérő (nyugdíjas?) valaki képének aposztrofálása, azaz értelmezéseként…? Nem tudtam, sírjak, vagy nevessek: írásom így, ezzel a „felülírással” jelent meg, hangsúlyozom, a megkérdezésem nélküli hozzátoldással. Mintha nem minden kamasz, javakorabeli „dolgozó”, vagy éppen pénze tetején henyélő embernek ugyanúgy szellemi kötelessége lenne legalább néhanap fölnézni az égre, s számba venni a látottakat, elgondolkozni fölötte, levonni a tanulságokat – s vele egy időben ugyanúgy komolyan venni a göröngyöt, amiből vétetett mint maga a „dolgozó” – éspedig egyszerre és egy időben, kifizetendő számláival foglalkozva, mozaikcsaládját próbálva összerakni, céges előmenetelén morfondírozva… („Hát igen, a nyugdíjasok már ráérnek efféle gondolati luxusokra…”)

Foglalkozzunk most igenis ezzel a luxussal, végiggondolva az ontológiát, mert azt így hívják a filozófiában (ho ontosz – a létező): bizony, vannak örök törvények, s ahol törvény egyáltalán létezik, ott Törvényadó is van – ám létezik a „pantha rei” is, vagyis számunkra mozog minden, s valóban „nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.” A Dunának, Tiszának, Vágnak, Latorcának és a Kőrösöknek – de még a Drávának és Szávának is – percről-percre változik a medre a sodrás következtében. Adott esetben kilépnek medrükből, s másfelé veszik az irányt. A Duna például mindössze pár millió évtizede folyik pont Visegrád és Nagymaros között (pedig milyen szépen teszi!) – azelőtt a mai Gerecse és a Pilis közt tette, nagyjából a Vág torkolatától indulva, kb. a mai Velencei-tó térségét érintve érte el mostani medrét valahol Csepel és Solt között – … Aztán: ahol ma pöffeszkedően – másokat kioktatni, leckéztetni készen – meggazdagodtak népek az Északi-tenger olajából, ott valamikor bizony buja zöld esőerdők tenyésztek, amiből (nagy földmozgások és geológiai történések sora után, évmilliók alatt) a mai gazdagságukat adó kőolaj kialakult…

Tehát az ember számára megpillantható világban egyszerre van jelen az örök és a változó – s aki erről nem tud, vagy nem is hajlandó egy kis szellemi tornára, hogy legalább megpróbálja fölfogni e kettősséget, annak ajánlható az esti, padon való „nyugdíjas” üldögélés helyett szürkeállományának mindenkori használata – hadd ismételjük, bármely esztendejét taposná: hátha előrébb lép valahogy világlátásában.

Ám haladjunk tovább. Bibliánk, közelebbről János evangéliuma, ennél a „nehéz feladatnál” is messze többet állít: „Bizony, bizony mondom nektek, eljön az óra, s az most van, amikor a halottak hallják az Isten Fiának hangját, és akik meghallották, élni fognak. Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában.” (Ján 5,26)

Ezt a záró mondatot értették, s tagadták meg az egzisztencialisták, elsősorban a franciák, akik a költészetet összetévesztették a nyafogással – s közben még Szüszifosz sziklagörgetésére is hivatkoztak, mondván, embernek lenni összesen annyi, nem több. A 20. századi magyar költészet, Adytól a „Nyugatosok”-on át végig ebben az önsajnálkozásba ragadt, nagyon kevés kivétellel. „Nomina sunt odiosa”, helytelen eljárás neveket említeni – maradjunk tehát most összesen ennyinél, tisztelve az igyekezetet, némelyek jó ízlését, mások becsületességét, s megint mások – amennyi volt – emberi tartását, közössség-vállalását az embervilággal!

Az evangélista mindenesetre homlokegyenest más véleményen van, mint a nevezetes egzisztencialisták: őnála pillanatig sem halljuk az önsajnálkozás hangját. Ellenkezőleg, úgy mutat fölfelé az örök Atyára, hogy mozdulata tökéletesen egybeesik az emberre, éspedig a „Fiúra” mutatással – amit csak a legnagyobb festők és szobrászok voltak képesek valaha is megközelíteni, ha tudták: „…ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában.” (Ján 5,26)

Igehirdetésünket itt bízvást abba is hagyhatnánk, hisz e tudás, emberi gondolkodás és magatartásforma kétezer éve teljes mértékben ismerhető és megragadható bárhol és bárkinek Európában, sőt, immáron az egész világon – mindannak, aki keresi persze, s nem csupán szakadatlan emelkedő életszínvonalra, meg másoktól több megértésre és ugyanakkor a lehető legérdekesebb (és legönkényesebb) életre vágyik. Az ilyen valódi kereső természetesen, és szükségtelen kitérők nélkül – meg is találja.

Mit jelent mármost János evangélista tollából, hogy valakinek „élete van önmagában”…? A válaszhoz meg kell vizsgálnunk, éspedig 2024 várhatólag nagyon is „változandó folyó-medreinek” tudatában, e kérdéseket: Mit jelent az, hogy az „Atyának élete van önmagában”? Kicsoda a Fiú, akiről az evangélista itt beszél? S végül, de nem utolsósorban: hol vagyok én magam, e két nagyon is jelentős probléma „erőterében”?

Az Atyának „élete van önmagában”, mert ő túl van maradandón és változón – ő hozta létre ezeket. Őt tagadva, tehát a 19. századi korlátolt, „tudományos”, mechanikus materializmusa alapjain nem is érkezhet senki máshová, mint „kis énjének”, azaz közvetlen érzeteinek istenítéséhez – egyszóval az egzisztencializmushoz. Ragasszon hozzá pátoszt vagy jeremiádokat, szenvelgő önsajnálkozást vagy átkozódást: egyre megy. Isten tagadása szükségképp vezet ember-bálványozáshoz, s a dolog az is marad mindenkor, egészen addig, míg megfelelő életpróbák után végre utat nem talál „nagy énjéhez.”

Az egzisztencializmus gyakorlati megvalósulása ugyanis az önszerelem, mely hittel vallja, hogy „én magam vagyok a világ közepe” – s jaj annak, aki ezt nem veszi illő figyelemmel tekintetbe, s nem hajol meg előtte. Undor, járvány, elszigetelődés, üresség, embertelen indulatok s főleg barbár szeretetlenség (javak véres erőszakkal „egyenlő elosztása”, kidolgozott ideológiával a háttérben) lesznek a „kultusz” tárgyává: erről szólnak a versek, a novellák, a rap-dalok és immár az operák is. Kiegészítésül természetesen ott vannak még a szentimentális musicalek is, amiket „ügyes” szerzők, a megfelelő helyzetet gyorsan kihasználva – jó pénzért, pótszerként – árusítanak, s a piaci kereslet rá hatalmasnak is  bizonyul.

A „Fiút” eközben több hullámban próbálják denunciálni, persze, „botrányos” bestsellerekben és főleg musicalekben, a tömeg pedig odamegy: ám Krisztus arcvonásai épp ezért egyre kristályosabban és tisztábban látszanak a – tiszta szívűek számára. (Mát 5,8) Kiderül az egyre nagyobb kavalkádban, hogy szeretetre mi emberek sehogy másként nem vagyunk képesek, mint pontosan az ő követésében – egyszóval magunk is Isten „Fiaivá” válva. Természetünket, egyéni tulajdonságainkat szinte véglegesítik már génjeink, továbbá a szülői ház légköre, történései – mégis marad mindenkinek egy parányi lehetőség a változtatásra. Ez nem más, mint az imádság alázata s az igére figyelés éber „keskeny útja” – mondhatnánk titkos, kivezető alagútja egyéni tulajdonságaink rabságából. Aki erre rátalált, a Fényre talált – sőt, a Világ Világosságára. (Ján 8,12)

Nála letehetők mind a vétkek, a mulasztások, az önzések – egyetlen feltétellel: ha megvalljuk azokat legalább az Atyának, s valóban el is hagyjuk őket. Ezen, igen, dolgozni kell – a dolog nem megy magától. „Az igének ne csak hallgatói, hanem megtartói is legyetek, hogy be ne csapjátok magatokat!” – szól az apostol. (Jak 1,22) Foglalkozzunk tehát önmagunk állandó „ragozása”, mások leckéztetése s a világ korholása helyett azzal, miként tudnánk naponta csak egyetlen kicsi lépéssel is közelebb jutni a „létezés legmagasabb fokához” (Goethe) – mindjárt másként fognak kinézni hétköznapjaink.

Mert, és itt jön az igazán botránkoztató állítás – nekünk is lehet „életünk önmagunkban.” Alkotónk egyszerűen erre szánt, nem pedig sivalkodó, ellenséges, gyanakvó, kegyetlen, magányos, meghasonlott, bosszúálló életre. Olyan életet szánt valamennyiünknek, amilyen neki magának is van: fényből és szeretetből valót. „…ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában.” (Ján 5,26) Ha nekünk nem volna még ilyen, akkor sem az Atyát, sem pedig a többi embert nem hibáztatjuk ezért – milyen silány kiutak is… Magunknak kell gondoskodni győzhetetlen elméleteink, s a rájuk épülő hibás cselekedetek – de bizony, még a „maguktól értetődő” érzelmek és szokások – megmásításáról is.

A feladat nagy, ugyanakkor viszont egyszerű. Dolgozni kell önmagunkon, csöndben és rendíthetetlenül. Észrevenni a csapdákat, azokból van éppen elég effajta úton – aztán pedig gondoskodni a „lelki éhenhalás” elkerüléséről, s berendezni mindennapjainkat az újabb és újabb felismerésekkel. Itt a mi helyünk az „Atya” és a „Fiú” közti erőtérben. Ötletesnek és egyszerre komolynak maradni – valójában mindenki pontosan tudja is, hogy másként nem lehet embernek maradni. Mint a Nobel-díjnál, pontosan úgy kicsi egyéni utunknál is: minden nap egy-két követ a helyszínre vinni, ha nehezek is, s a „vár” – egyszer valóban el fog készülni. Felszínesség, „majd mondunk valamit a szószéken” – mai szóval linkség, szellemi tartás nélküli lavírozás helyett elszántan, egyszeri életünkhöz illő komolysággal, haladni előre! A „Fiú”, akit mi próbálunk követni mindebben, egészen a „keresztfának haláláig” komoly volt (Fil 2,8) – s erről nem kell sem többet magyarázkodni, sem pedig a dolgot elhallgatni, mégpedig szószéken sem. Aztán pedig fölzárkózni az embernek saját szavaihoz: ennyit az „Atya” és a „Fiú” közti erőtérről, ahol a mi helyünk van.

Végül egy kép, ami még mindig arról szól, mit jelent, hogy a Fiúnak is „élete van önmagában.” A „Fiú”, aki valójában nem fiú, valahogy mindig „kettesben” van: vagy a halállal, vagy az öregedéssel, vagy az élettel, de legalábbis a számára fontos baráttal vagy ellenséggel – s ő maga oly tehetetlenül kitett. Ez adja létezése jogosultságát, használjuk csak bátran az előbbiekben már kellőképpen bemutatott szót: „egzisztenciáját.” Rajta nem lehet segíteni, ha a lényeget össze akarjuk foglalni. Amint vigasztalni próbáljuk, közli: „…igen, de…” – amíg a vigasztalan csönd be nem áll. Akkor ő győzött.

Ismételjük meg: ez pontosan az ember „kis-énje”, s minden ember gyakorlatilag folyamatosan ebben is él. Mikor viszont Krisztust valaki megpillantja, ő felvillantja előtte annak az „énjének” lehetőségét is, melyben már neki is „élete van önmagában” – nem csak valamihez, valakihez viszonyulva, azaz „kettesben.” Ezen sem kell túl sokat magyarázni, ugyanis a Lélek és a Menyasszony mindenkor ezt feleli ezen érintésre: „Jövel…! Bizony, jövel Uram, Jézus!” (Jel 22,17-20) Amint magunk is ezt mondjuk, hittel s komolysággal, ő sem fog elutasítani. Így lesz egysége saját lényünkben, egyéniségünkben is a maradandónak és a változónak – s ki akarhat ennél többet? Ez a megtalált élet. Általment a halálból az életre, s ítéletre sem megy.” Nem csak elégedettség, még csak nem is csupán valami, ami békességet terem – sokkal-sokkal több ezenél: üdv. Mert a »halottak« is meghallhatják immár…! 

„A Fiúnak élete van – önmagában.” A panaszkodó elégtételt kap, önnön maga teljes létéből – megismerve a »létezés legmagasabb fokát.” Letesz eget verő ambícióiról. Az eltévedt újra lehetőséghez jut, jó nyomon járhat; az öntelt pedig figyelmeztetést hall: vigyázz, nem használhatsz hamis gyöngyöket e kasszánál. Milyen jó, hogy mindez így is van, s milyen jó, ha a ködből bontakozva is, de egyre inkább mégis lehet valami fogalmunk arról, mit is jelent: a fiaknak igenis »életük van önmagukban.« Így is legyen, mégpedig minél teljesebben! Ámen.

Fohász

Úr Jézus, nézz le rám,

Jöjj, mosd le bűnömet:

Sok földi szenvedély kötöz,

Jöjj, oldj fel engemet!

 

Úr Jézus, nézz le rám,

Gond és bú látogat;

Hű szolgád: ízleljem ígért

Szent nyugodalmadat.

 

Úr Jézus, nézz le rám,

Ne tévedhessek el;

A menny felé, sötéten át

Te légy az úti jel!

 

Úr Jézus, nézz le rám,

Ha nő a félelem,

Ár zúg és ellenség szorít,

Légy Megváltóm, velem!

 

Úr Jézus, nézz le rám,

Ha elvonult az ár:

Szent derűd derítsen, és

Az örök napsugár!”

(Kr. u. 5. századi görög szerző, Szünesziosz után, ford: Áprily L.)