Akad kutató, aki „őshibának” nevezi a pillanatot, mikor a gyermeki lélekben valami egyszer s mindenkorra deformálódik, mondjuk úgy „a lemez beakad” – hogy aztán rejtett alapmotívumként akár évtizedeken át, sőt életre uralja is a lélek működéseit. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Az apa-komplexus

Lekció: Ján 7,40-53

Textus: Ján 7,48 Ján 7,52

„Vajon a vezetők vagy farizeusok közül hitt-e benne valaki…?”

„Talán te is galileai vagy? Nézz csak utána, hogy Galileából nem támadt próféta.”

Igehirdetés

A lélektannak kevés olyan egyértelmű konklúziója akad, mint az a tétel, hogy az ember lelki fejlődésre, az életében uralkodó tulajdonságaira a hozott génjein túl, élete első néhány évének történései igen fontos befolyást gyakorolnak. Beszélni még nem tud, de már pontosan átéli otthonának „légkörét” annak minden rezdülésével, feszültségével, örömével együtt. Elsírja magát, ha szigorúbban szólnak hozzá, mert olvassa a metakommunikációt, s bár a szavakat még valóban egyáltalán nem ismeri, mégis tökéletesen tudatában van, környezetének melyik tagjától mit is várhat. Mélyebb kutatások mindehhez azt is kimutatták, már magzati életében is képes megkülönböztetni apjának hangját más férfihangtól – s a viszonyok, amik körülveszik, már akkor bizonyos erővel hatnak rá: „lelke” mintegy benne él a felnőttek világában. Viszi is tovább ezen emlékei jegyeit, sőt, családjának erkölcsi színvonalát, atmoszféráját is – s hogyan és miként, az valódi rejtély.

Ha ilyen érzékenyek vagyunk, márpedig ezekben a tényekben nincs túl sok okunk kételkedni, még egy – szintén „tudományos” tételt tegyünk csak ezek mellé: a magunkkal hozott lelki szövetet, hogy e „textiles” képet használjuk, lehet gyűrögetni, valameddig nyújtani is, ám ha egyszer elszakad, ott már csak a varrás, vagy pedig a folt segít. Ám azok már maradandó nyomok az „anyagon.”

Akad kutató, aki „őshibának” nevezi a pillanatot, mikor a gyermeki lélekben valami egyszer s mindenkorra deformálódik, mondjuk úgy „a lemez beakad” – hogy aztán rejtett alapmotívumként akár évtizedeken át, sőt életre uralja is a lélek működéseit. S valóban: nem túl nehéz egy gyakorlottabb tekintetnek észrevennie, mely embertársunknak miféle lehet az igazán soha nem gyógyuló lelki „sebe”, mely ott munkál szavai, viselkedése, döntései, egész jelensége és miliője mögött. Szokás ezt a láthatatlan „gubancot” autonóm komplexusnak hívni, mindenesetre így hangzik tudományos címkéje. Némelyek beérik magukban eggyel – akik általában kiáltóan egysíkú egyéniségek is – mások viszont bensőjükben egész „légióval” rendelkeznek (pontosabban: azok rendelkeznek ővele!) – hozzájuk már sokkal nehezebb megtalálni a kulcsot.

Normális körülmények közt fölnőve meglelik az emberek saját „tulajdonságaik” – mert itt ezekről van szó – önálló kezelésének, harmonizálásának módszereit, ám ugyan mi számít „normális” körülménynek…?

Anyagi tekintetben nehéz időkben született valaki harmadik lányként olyan családba, ahol az apa magas állását elveszítve éppen kényszernyugdíjon élt, s érthető okból nagyon keserűen, életével elégedetlenül pergette napjait. Két lánya után szeretett volna inkább már egy fiúgyermeket, bár minden további utódban már csupán a koloncot látta – mint az európai fehér emberek többsége ma. Mikor e lányának egyszer egy kamaszos, lázadó időszakában, pillanatnyi felindultságában fejéhez vágta: „Neked már megszületned sem lett volna szabad…!” – a mondat örökre gúzsba kötötte annak lelkét, s egész további sorsában olyan pályán vergődött, ahol mindig „magasabb volt a mérce” – amit sosem tudott igazán megütni. Egyszóval vitte magával apa-komplexusát, amit szerencsétlenül, egy rossz pillanatban kialakítottak benne, s mindenkor szenvedett – az igazán soha el nem ért, kiérdemelni nem tudott életcélja láthatatlan szorításában… „Neked már megszületni sem lett volna szabad…!”- s úgy lehet, tényleg lényegében ennyi volt a dolog valódi kezdete.

Másik helyen egy fiatal hölgy, aki azonban már éppen benne volt a korban – „hirtelen felindulásában” sebesen férjhez ment egy jól pozicionált férfihoz. Igazán sosem szerette, de anyagi jólétet remélt tőle. Két fiút szült neki, s aztán, a válási törvények ismeretében, elkezdte csöndben érvényesíteni a „A mór megtette kötelességét, a mór mehet” nem túl finom, s nem túl emberséges elvét. Sajnos, sok hasonlót látni ma is: megvan az otthon, megvan a két gyerek – a lakást pedig rendszerint úgyis az asszonynak ítélik: a férfi használhat benne magának egy szobát, a közös konyhával és fürdőszobával – ha éppen akarja a földi poklot magának.

Itt azonban nem ez történt: „megosztoztak” a fiúkon, a férfi elvitte magával az idősebbet, s egy távoli városban új életet kezdett. Az anyjával maradt fia így sosem látta apját egyéves kora után, nem tudott róla semmit, édesanyja állítólag szintén nem tudott róla, hol van, mit csinál, hogyan él – s egész életében aztán „apát keresett” magának. Először egy lelkészt választott onnan, ahova anyja templomba járt – teológiára is ment, mivel az illető tiszteletre méltó szónok volt. Pár év boldogtalan szolgálati próbálkozása után azonban belátta, neki ehhez igazából semmi köze, sem pedig kedve – s kikutatta testi, „igazi” apját. Amint megtalálta és megismerte, szeretni nem tudta ugyan, ám valami lelki mágnesesség miatt mégis annak szellemi közegét választotta, egészen új foglalkozással önmagának – s aztán csapódott ide, oda – mígnem hatvan éves korára, lánc-dohányoskén, sikerült holtra is szívnia magát, s koszorú-elégtelenségben egyik napról a másikra meg is halt. Szomorúan álltunk porai felett: nem érte meg a boldog nagyszülő-kort…

Életsebek, őshibák valahol – amik következményét aztán, az okozott „autonóm komplexust” valaki így, s csak pontosan így tudta feldolgozni, amennyiben vergődő életútját egyáltalán feldolgozásnak lehet nevezni…

Tovább bontogatva mai témánkat, tehát az „apa-komplexust”, észrevehetjük, hogy mint mindennek, ennek is lehet pozitív és negatív változata. Ha valaki napi munkáját odaadással, valódi tartással, emberséggel, mások javára kamatoztatja, bizony nehéz rá haragudni, pedig lehet, hogy csupán a lelkébe íródott, pozitív apaképnek kíván megfelelni. Ha viszont alig várja, hol lehet „tekintélyt rombolni”, öncélúan pártoskodni, vádolni, gyűlölködni, szép tiszta falat ocsmánykodó grafittikkel elrondítani, mezítelenre vetkőzve templomi oltárt megszentségteleníteni, kilenc hónapos terhes feleséget pár héttel szülés előtt látványosan és botrányosan cserben hagyni – szülje csak meg közös gyermeküket már az elkerülhetetlen válás tudatában – ott nem túl sok kétség maradhat afelől, valaki egy interiorizált, láthatatlan, de „bűnös”, azaz megbüntetendő apa ellen harcol – egész életén át…

Még rosszabbat is hadd mondjunk azonban: öngyilkos kamaszok s fiatal felnőttek élettörténetét kutatók megállapították, sokkal többen választották e szomorú, jóvá tehetetlen utat ott, ahol hiányzott egy legalább „valamennyire autoriter” apa jelenléte az első két, nagyon fogékony évtized során. Elvált az illető feleségétől, idő előtt meghalt, vagy egyszerűen bevonult a belső szobába dolgozni, nevelje csak gyermekeinket az anyjuk, az az ő dolga – egyszóval, így vagy úgy, de nem vállalta „apaszerepét.” Személyes emlékeiben sajnos négyen is ott vannak ilyenek: mind befejezett suicidum volt, közelebbi vagy távolabbi ismeretségi körből – s mind pontosan az utóbbi kategóriából: lényegében hiányzott egy apa-szerű apa. (A viszonylag magas szám nyilván lelkészi foglalkozásomnak s lelki tematikájú érdeklődésemnek köszönhető – remélhetőleg másoknak sokkal szebb és pozitívabb listái vannak!)

Térjünk viszont a bibliai síkokra. A világnak, igen, a mai világnak is, egyik kulcskérdéséről van szó, mikor Jézust saját népe elutasítja. Erről hallhattunk-olvashattunk fenti lekciónkban János evangéliuma 7. fejezetében – méghozzá nagyon is konkrét diagnózis formájában. Két ellenérv hangzik ui. el, miért nem lehet Jézus a „Krisztus”: márpedig két tanú vallomására megáll minden vád a bibliai hagyomány gondolkodásában. „Vajon a vezetők vagy farizeusok közül hitt-e benne valaki?” És: „Talán te magad is galileai vagy? – nézz csak utána, Galileából sosem támadt próféta!”

Mindkét érv vaskosan e földi hivatkozási alapot, tájékozódási pontot jelöl meg kiindulásként: egyik maga a nép, akit vezetői és „szent emberei” jelenítenek meg (mostanában Európában magunk választjuk elöljáróinkat, legalábbis pro forma), másik pedig a hagyomány, a történelem tanúságai, pontosabban: annak „a mi népünk” által szentesített, s nyilván nagyon is egyoldalú, önigazoló olvasata.

Mi a baj ezekkel? Semmi azon kívül, hogy mindenestől e földi dolgok, amik egyszerűen méltatlanok arra, hogy végső, isteni rangra emelkedjenek – mégis, valahogy fölül képesek írni az égi hang, az élő Isten útmutatásait, s bizony, elég sokszor fölül is írják. A vallási élmény így persze mindenkor korlátozott, holott lehetne teljes, a világosság pedig derengő és éppenséggel félrevezet, mint vakot a világtalan, bele a gödörbe, pont a legnagyobb szükségek idején – pedig lehetne az a fény való, biztos és igaz is.

Itt a baj tehát: hogy valami „őshiba” ereje nagyobb marad az egyén lelkében, mint az azt gyógyítani kívánó, Istentől való, megszólító ige – s akkor aztán tényleg bele lehet halni a dohányzásba, az alkoholba, soha meg nem érve a nagyszülő-kor boldogságát. Szemétládába lehet dobni akár azt is, akivel egykor gyermeket szólítottam erre az életre – miért ne – mások is ezt teszik… „Engem már a szüleim sem szerettek, mindenesetre nem úgy, ahogy nekem járt volna” – s ezáltal minden (tudattalanul) pillanatok alatt igazolva is van. Csakhogy ki fogja jóvá tenni, amit én így elkövethetőnek ítéltem? Bizony, fogas kérdés.

S itt tényleg meg kell torpanni, hisz, ha kilép valaki a tizedik emeletről, azon utóbb változtatni már egyáltalán nem lehet. Lelövik férjét a háborúban, azon sem lehet utóbb változtatni. Akadnak hát egyszerűen nem a „véleményes” dolgok világába tartozó igazságok, mint pl. az, hogy valami tizenegyes volt-e a pályán vagy sem – hanem egyszer s mindenkorra, örökre jóvátehetetlen ügyek.

Egyetlen kiút van az élet eme sötét és véres kavalkádjából: a jelen pillanat. Az még a miénk! Most még minden le nem vágott fej a helyén van, minden le nem bombázott ház ott áll, ahova fáradtsággal építették, élnek benne az emberek, főznek, beszélgetnek, terveznek a konyhában – minden szolidáris kapcsolat él és éltet – egészen addig, míg tönkre nem teszik. A jelen pillanatban…! Amit – ti. a pillanatot – az Örökkévaló egészen nekünk is adott, hogy mérlegeljünk benne lehetőleg a legtisztább fejjel: a népünk jelentette „biztosító társaságot” becsüljük-e többre, netán az ún. „történelmi tanulságokat”, esetleg saját roncsolt lelkünk „őshibáit” és rejtett keserűségét– ezek ugyanis mind-mind fölemelkedhetnek valami végső rangra – s akkor aztán küldheti az Atya a saját Fiát, akár „az övéi közé is” – nem fogják befogadni. (Ján 1,10-11) Többre becsülik ugyanis önmagukat az Atyánál és a Fiúnál, a Szentlélek szóra pedig szinte már dührohamot is kapnak. Magam voltam a minap tanúja ilyesminek: úgyhogy a dolog ránk, magyarokra pontosan úgy érvényes, mint bármely más népre.

Természetesen általában érvényes a keresztyénekre is: jön hozzájuk ma is az örök Fiú, tanítaná őket az „egyenes útra, amelyen az igazak járnak” (Hós 14,10) – ám nekik nem kell. Megmaradnak személyes „apa-komplexusuk” rontó vonzásában – mint az, aki többre becsül egy füstös, borszagú, trágár lebujt az otthonánál, ahol pedig gyermekei és unokái tanítást, bölcsességet, mindenesetre követhető mintát várnának tőle… Micsoda menekülő útvonal ez, mondja meg már valaki…

S mindnyájan mégis leggyakrabban ezen járunk. Nem volna szabad, szívünk mélyén valahol tudjuk is – meg kellene állni, vissza kellene fordulni! Ez a Biblia központi mondandója – megtérés. Állj, hátra arc! Nem elfelé az Úrtól, bármilyen is az az „őshiba” ott – magunk mögött hagyni, leszámolni vele sehogy másként nem is lehet, mint naponként, ha kell percenként, kegyelemért könyörögve! S aki kér ilyesmit, mind meg is kapja. Milyen jó ezt még csak leírni, s olvasni is…!

Utolsó lehelettel, jobb latorként, keresztre odaszegezve is – könyörögni: „Uram, emlékezz meg rólam a te országodban…!” (Luk 23,42) Ha meg volna is mindenünk egészséggel, anyagiakkal, jóléttel együtt, ahogyan oly sokaknak megvan – akkor is, egész szívvel kiáltani, kiáltani, és újra és újra kiáltani, mert anélkül – magunk maradunk. Az pedig igen szomorú dolog.

Befejezésül már csak annyit, hogy ahány apa-komplexus, az bizony annyi fajta lehet. Nőknél olykor leplezett férfi-ellenességben, vitatkozhatnékban, vetélkedésben nyilvánul meg – valahogy bizonyítani akarják, okosabbak és erősebbek (a saját interiorizált apaképüknél) – csak nem fogják ők valakinek, valaminek alárendelni magukat…! S ez még nem is a legnegatívabb változat, mert a nemi identitás-problémák egy részének, a telhetetlen „fehérmájúságnak” pedig egész biztosan mindenestől szintén itt kell a gyökereit keresni.

Akadnak továbbá, akik kifejezetten szeretik gyötörni hímnemű embertársaikat: “vámp” tipusú lelkükkel szinte lesben állnak eladói pult mögött, hivatali íróasztalnál, iskolai katedrán, újságírói jegyzetfüzet fölött okos tekintetet öltve átpillantva, interneten szorgos bejegyzőként – ahogy persze bizony férfiakban is akadnak hasonlóképp megtévedt embertársak, csak éppen nők iránt efféle érzelmekkel.

Ha Isten is akarja, legközelebb az anya-komplexus dolgával foglalkozunk majd – most mindenesetre vegyük a szívünkre: sem a népünkhöz fűződő kötelékeinknek, sem a saját nemzeti „történelmünk” egyetlen olvasatának, sőt legszemélyesebb emberi sebeinknek, vagy aggódásainknak (!) sincs joguk az élő Isten helyébe lépni. Az ő helyét ő egyedül ő maga töltheti be. Jézustól, igen, a Krisztustól mi pontosan ezt tanultuk, s tanuljuk minden nap. Újra a szívünkbe vésni hát: Isten helyét csakis és egyedül ő maga, Isten töltheti be. Ha pedig ezt az egyszerű igazságot végre tényleg komolyan vesszük, meg tudunk bocsátani szüleinknek, elismerjük jó szándékukat, sőt, már meg is menekültünk s azt is megértjük, ami a világon a legnagyobb dolog, hogy „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek – mert megnyugszanak az ő fáradtságaiktól, s az ő cselekedeteik követik őket.” (Jel 14,13)  Így is legyen. Ámen.

Nyomtatás