Gyengébbek-e az un. „gyengébb nem” – tagjai, a nők? Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2024. február 11.
Az anya-komplexus
Lekció: Ján 8,30-36
Textus: Ján 8,31-32
„Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok. Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.”
Igehirdetés
Ma a nyugati országokban sokfelé ideológiai kérdéssé élezték a nők társadalmi helyének problémáját. Úgyannyira, hogy bármit mond is valaki e dologban, mégoly tisztességes, tisztázó szándékkal is, hamar hallják benne az alázni kívánó „férfi-sovinizmust”, s azonnal megbélyegzés, kirekesztés a válasz, s még jó, ha nem bocsátják el azonnal az állásából. E korjelenség hátterében nem túl nehéz beazonosítani a kisebbségek, valamint az (állítólag) gyengébb nem, továbbá a mozgáskorlátozottak s főleg a bevándorló tömegek kultuszát – szemben a többségi, hagyományosan keresztyén fehér férfiak közéleti jelenlétével – valamint az ily módon – szándékosan – keltett társadalmi átrendeződések zavarosában halászók nyilvánvaló anyagi és hatalmi szándékait.
Kezdjük is mindjárt a legkényesebb témával: egyáltalán gyengébbek-e az un. „gyengébb nem” – tagjai, a nők. Ha egy zongorát vagy tálalószekrényt kell a ötödik emeletre lépcsőn följuttatni, vagy teniszjátékban adogatásra kerül sor, netán 100 m-es síkfutásban mérik össze erőiket és gyorsaságukat a férfiakéval, évszázados mérések szerint világos, hogy – gyengébbek. Ám, ha a két nem valahol döntéshozói párként van munkahelyen összezárva – s nyugodtan ide vehetjük a házasság szent kötelékét is – s ilyen vagy olyan okból hatalmi harc tör ki köztük, kinek az akarata is erősebb: az egyik (s ez rendszerint a férfi) próbál valami általánosabb erkölcsi törvények mentén, igazságot keresve eljárni, a másik viszont eszközökben nem nagyon válogatva elkeseredetten harcol, s ha mégsem nyerne, lehetőleg rettenetesen megbünteti a „nyertest”, éspedig szeretetmegvonással. A hasonlat szerint beszállva a ringbe elővesz egy pisztolyt, s lelövi ellenfelét a mérkőzés korrekt megvívása előtt. Aztán ő panaszkodik fűnek-fának, élőben és telefonon, volt férje ismerőseinek és barátainak – mikor a hűtlenje, elege lévén fejének évtizedes „leordításából”, egyszer csak olyan valaki oldalán keres vigaszt, aki naponta újra és újra hőssé avatja őt: „Gyula, te vagy a legokosabb…!”
Melyik hát az „erősebb nem”…? Kizárólag rossz válaszok lehetségesek ilyen kérdésre, hisz férfi és nő nem erősebbek vagy gyengébbek egymásnál, hanem egyszerűen – mások. Férfiakat a távolabbi, általánosabb összefüggések foglalkoztatják, s csaknem mindig értelmi oldalról közelítenek mindenhez – így hát őket inkább a tudomány, közigazgatás és politika érdekli, míg a nőket viszont a konkrét élethelyzetek, a lakás, a család – elsősorban az emberi kapcsolatok hálózata. Nőkben a kérdések rendre érzelmi alapon dőlnek el. Míg a férfiaktól azt várjuk, hogy legyenek erősek és megbízhatóak, addig asszonyoktól azt, hogy legyenek okosan megértőek és mindenkor gondoskodók.
„A nő ereje a bája, a férfi bája az ereje” – ez mindenképpen bölcs igazság – ám korunk kitermelte a feminin, haját glitterező, színekben pompázó s némelykor a nem-váltásig jutott férfiakat, valamint a kritikai elméjüket csillogtató, érzelemmentes rendőrnőket, akik kegyetlenségükben túltesznek a férfiakon. Persze, mindkét társaság mélyen sértett lelkek gyülekezőhelye, nem is lehet más – ám a hagyományos rend lebontásában, „Great Reset”-jében érdekeltek jó haszonnal tudják őket maguk előtt tolni s mindehhez sajátságukat kultuszi életformává filmezni.
Nem az a dolgunk itt, hogy bármely embertársunk fölött ítéletet gyakoroljunk, mindaddig, míg fiatalkorúakra vagy gyermekekre nem vetik a szemüket. Az első húsz, érzékeny év során meghatározó szülő-gyermek kapcsolatnak – ígéretünk szerint, tekintsük most csupán kifejezetten az anya-lánya vonatkozását.
A női létezés természeténél fogva passzívabb, helyhez kötöttebb – hisz a gyermekszülés, szoptatás, nevelés otthont és biztonságot igényel. A nő ezért igyekszik tetszeni, szépnek s kedvesnek lenni, hogy magához csábítsa a megtermékenyítő, majd védelmező férfit. Eleve közelebb van az élethez: kilenc hónapig szíve alatt hordja magzatát, majd saját testének nedvéből táplálja – e közelséget férfi soha még csak megközelíteni sem képes.
Ám az asszonynak, ha lánya van, az előbb-utóbb „veszélyforrássá” is válik számára, hisz amint serdül, érzelmi tekintetben már vetélytárs is anyjának. Üdesége, egyáltalán fiatalabb mivolta a saját emóciói uralma alatt élő anyjának inkább probléma, mintsem erőforrás. Ha pedig „területi igényeik” is akadnak, ami pedig hiúság dolga (ki gyakorol nagyobb vonzalmat az adott férfira) – akkor könnyen alakulhat ki köztük nem csupán vetélkedés, de érzelmi állóháború is. Veszekedések, egymás titkainak leleplező kibeszélése mások előtt, egyéb büntető, agresszív stratégiák csak neurotikus lelkeknek jelenthetnek tartósan örömöt: normális körülmények közt előbb-utóbb szövetséget, azaz barátságot kötnek, mégpedig rendszerint mintegy a „vitatott” férfi kárára.
A jól ismert „anyós-meny” problematika kialakulása mögött kizárólag tudattalan, át nem világított, vagy nagyon is tudatos hatalmi harc rejlik – éspedig a közös családi terep, a gyermeknevelés, a szabadidős programok meghatározása, valamint általában a véleményező, verbális „főhatalom” uralása dolgában. „Én csak jót akarok nektek, s ezt nem így, hanem úgy kellene csinálnod…” Ha a feleség ilyen csetepatékban érzelmileg az anyja mellé áll (ő mégis csak több biztonságot jelentő, régóta „bejáratott” kapcsolat), meg segítőként és bármikor bevethető bébiszitterként is jobban használható – úgyhogy a férfi ilyen esetben érthető módon megvertnek, önbecsülésében megtaposottnak érezheti magát: két szavazat egy ellen, újra és újra – reménytelen ügy a kamaszlelkű férfi számára.
Az előbb már említett, nevezhetjük úgy „tudatosabb”, érzelem-mentesebb gondolkodás szűkebb volta nőknél tágabb teret nyit a szeretet-megvonásra épülő „nevelgetésnek”, sőt, a személyes bosszúnak is: egy laissez-faire apa s egy titokban alkoholizáló, otthon lányát rendszeresen büntető, agresszív anya mellett igenis könnyebben lesz boszorkányként romboló, akár fiatalokat is gátlástalanul megrontani kész dúvaddá valaki, mint ahol a szülők vállaltan „hagyományos” szülői szerepeket visznek: a férfi áll a vártán, ha arra van szükség, a feleség pedig szívbéli szeretettel odafigyel lázadó, nehezen elviselhető kamaszlánya „szülőromboló” időszakában is a lelki igényekre: szeretetet, „barátnőséget” – védelmet ad a kritikus, emberileg és szexuálisan könnyen félrevezethető, serdülő évek során is.
Meg is érkeztünk ezzel az „anya-komplexus” szerkezetének értéséhez: aki nem kapott elegendő okos szeretetet a maga idejében, az a láthatatlan, „interiorizált” anyával hadakozik egész további életében, s nem válik igazán gondoskodó, érett, gyöngéd, magabiztos felnőtt lélekké. Inkább a nárcisztikus önszerelem arzenáljából válogat boldogság-pótlékokat, a hűtlenségtől a partnere cserélgetésén át akár a nemi identitás-váltásig, a rendőrnő-szerepig is, de akár a túlgondoskodó anya-tigris póza is számba jöhet – amihez éppen kedve akad azok közül – hogy „bosszúját” saját nemű szülőjén lelkileg megélhesse.
Mint említettük, a „kelléktár”, ahonnét maszkokat válogathat magának valaki, nagyon is bőséges – csak egy baj akad. Bizonyos „álarcokat” soha többé nem lehet levetni, ha egyszer valaki megengedhetőnek tartotta egyiket-másikat használni. Ha valaki egyszer embert ölt, mindenkor, igen, mindenkor – gyilkos. Őszintébb alkoholisták, ha összejönnek egymással beszélgetni az Anonymus Alcoholicus ülésein, bemutatkozásukkor kötelezően így szólnak, még ha huszonhárom éve egyetlen kortyot sem ittak volna: „X.Y. vagyok, és – alkoholista.” Aki egyszer elrúgta magától valamikor szeretett párját, az sokáig gondolkodhat fölötte, mit is tett ő tulajdonképpen – úgy lehet, élete végéig.
De hol van mindennek hitbeli, tehát igazi értelemben vehető „lelki” vonatkozása? Ott, ahol az igazság és szabadság szavak – mint a Jézustól hallott mai idézetben is – újra megtelnek tartalommal. „Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok. Megismeritek az igazságot, s az igazság szabadokká tesz titeket.” (Ján 8,31-32)
„Igazság” azért, mert az a hitetlenség ellentéte – negatívumokra egyáltalán semmi maradandó nem építhető ebben a világban. Az aggódás például jellegzetes negatívum: nem véletlen, hogy Megváltó Urunk is azt mondja: „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől – a holnap majd aggodalmaskodik az ő dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” (Mát 6,36) „Szabadság” pedig azért, mert a megkötözöttség az megkötözöttség – emberfia pedig abban jól magát nem érezheti. Főleg akkor nem, ha a kötelékeket pont maga fonta keze, lába, szíve köré: „Itt sosem lesz hely neked”, vagy „Én pedig aggódással kívánom megtölteni ürességemet” alapon. Tudni kell mosolyogni saját éktelen, rút démonaink felett, s akkor menten elvesztik erejüket!
Párunk – vagy ellenlábasunk – jobb megbecsülésén túl (melyre Arany János is biztat a “Pázmány lovag”-ban, s hozzá micsoda humorral!) igazából erre a kettőre van hát szükség: cselekedni az igazságot, s szabadnak lenni tulajdon belső kötelékeinktől. Akkor boldogok leszünk, mint égben az angyalok – mert „az igazság szabadokká tesz minket.” Kívánhatunk-e pedig ennél többet és szebbet az élettől? A magunk része benne összesen annyi: tartsuk meg a Jézus igéit, ha egyszer valóban az ő tanítványai vagyunk. Mert az igazság – s itt a Jézus igazságáról van szó, nem a miénkről – valóban szabaddá tud tenni. „Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya.” (Ján 12,26) Ez a dolog ilyen világos és egyszerű – s maradjon is mindenkor az – szívből kívánhatjuk egymásnak. Ámen.
