Ismerik a hangját

Világunk mainapság kifejezetten kuszává lett, sőt, egyre inkább bizonytalanabbá válik – az emberekben mindig is meglévő szorongás jelenleg számtalan okból kifejezetten mélyül és fokozódik: szinte senki nem tudja, hol is áll a feje. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2024. február 18.

Ismerik a hangját

Lekció: Ján 9,3-41 Ján 10,1-5

Textus: Ján 10,4

Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár és a juhok követik, mert ismerik a hangját.”

 

Igehirdetés

Nemrégiben egy klasszikus hangversenyen voltunk, ahol egy karmester keze alatt nagy szimfonikus zenekar játszott – alig fértek a pódiumra, olyan sokan voltak. Az első, bevezető darab zenekari volt, ám valahogy hangulatok, színek és minden áhítat nélkül szólt. Nem is tetszett – egymásra néztünk s megállapítottuk, e műsorszám most nem emelt föl, nem varázsolt el, inkább csak valami ágáló, iskolás lecke-felmondásnak tűnt, mintsem méltó módon előadott, nemes zenének. Aztán egy másik darab következett, az már hangszeres szólistával – mégpedig olyannal, s ez ritka manapság, aki sosem ad ráadást, bárhogyan is tapsol és brávózik a közönség. E műsorszám kifejezetten drámai hangvételű kompozíció volt, de előadásában szintén árnyalatok, színek nélküli, csupán hangos: lelketlenül és szervezetlenül ment – ez sem szólított meg bennünket. A közönség persze most is tapsolt – s akkor valami nagyon váratlan történt. A szólista a tapsot félbeszakítva leült hangszeréhez, és adott egy – ráadást! Olyat, amiben áhítat és átszellemült lélek volt: nem volt nehéz arra gondolnunk, ilyen elegánsan fejezte ki az előbb történtek iránti mély helytelenítését.

Mi történt? Két muzsikus állt pódiumra azon az estén, adni közönségének valami értéket: vigasztalást és erősítést, főleg pedig bizonyosságot arról, hogy jó dolog embernek lenni, és ha már embernek születtünk, hogyan, milyen minőséggel legyünk azok. Egyik a karmester, aki a nagyzenekar összehangolásáért és kifejezésmódjáért felel, s egy szólista. Az előbbi munkája révén nem volt áhítat és odaadás átélhető, mondhatjuk úgy, a legfontosabb hiányzott belőle, a zeneiség – a másik ezzel szemben kitörölte a szívekből a kötelező napi fáradtság nyűgeit – magát az életről való tudásunkat változtatva meg, amikor egy másik világba emelt. Az egyik valami vásári kavalkádnak tűnt, a másik pedig szentélyből fölszálló, egész szívvel mondott imádságként öltött testet.

Jézus is ilyesmire utal, amikor a nép elöljárói egyetlen legyintéssel éppen be akarják sorolni az előtte föl-föltűnt hamis próféták közé: ”Igen, szoktak itt Jeruzsálemben vallási megszállottak felfordulást kelteni, ám nem kell őket komolyan venni. Ez a názáreti ács sem számít – mi mindenesetre éljük tovább életünket, amint eddig – változatlan az ügymenetünk.Valóban meg is maradtak a maguk irigy, hatalomféltő, alapjában kíméletlen és kegyetlen, hogy az említett hangversenynél maradjunk, „áhítat nélküli”, ezt a szót itt nem lehet elkerülni, istentelen mivoltában.

Pedig van különbség. A szívünk csendben megmondja még magunknak is, ha csak önmagunkért, rámenős dirigensként hadonászunk – az eredmény pedig sem nem szép, sem nem jó… Bármi mögött csupán önzés, tekintet nélküli magunk-érvényesítése bujkál, az másokat sem fog továbbvinni egyetlen tapodtat sem onnan, ahol vannak – még jó, ha a „status quo”, az adott állapot őrzésére alkalmas valahogy.

Én vagyok az ajtó” – mondotta Jézus magáról – s aki nem ezen az ajtón megy be, az mind tolvaj és rabló.” Azt jelenti ez, hogy mintegy a cipőnket sem szabad „nélküle” befűzzük, nem hogy mások sorsát meghatározó, fontos döntéseket hozni, súlyos szavakat kimondani, kötéseket kötni, igazságot osztani! Világunk mainapság kifejezetten kuszává lett, sőt, egyre inkább bizonytalanabbá válik – az emberekben mindig is meglévő szorongás jelenleg számtalan okból kifejezetten mélyül és fokozódik: szinte senki nem tudja, hol is a feje.

Előtérbe kerül ismét az a fajta félelem, amit a modern világ már-már teljesen kiküszöbölt: fizikai létezésünk, megmaradásunk közvetlen veszélyeztetettségének érzete. A gyermekhalandóságot ugyan gyakorlatilag fölszámolták, a stroke-nak és más súlyos keringési betegségnek is elképesztően új prevenciós gyógyszerei és műszeres kezelései állnak immár rendelkezésre, jelentősen nő az átlagosan várható életkor – ugyanakkor népbetegséggé nőtte ki magát az öregkori demencia. A hosszabb életidő során több idő jut a halállal való foglalkozásra, s mivel az elmúlt két évszázad kulturális-vallási nyomai, sulykolt közhelyei és hamis világmagyarázatai nem tűntek el a közgondolkodásból, ezért nagyon pozitív generációs élmények egész sorára lesz szükség, hogy hatásaik enyhüljenek majd. Sok ma a magános, idős ember, akinek fizikai tekintetben ugyan szinte minden segítség a rendelkezésére áll, lelkében mégis reménytelen és keserű. E korosztály létszáma ma jelentősebb, mint korábban, így semmi túlzás nincs abban, hogy komoly társadalmi problémával állunk szemben: a mulandóságot magáról lerázó, legfeljebb vállvonogatással kezelő középkorosztály mellett egyre inkább ott az ismeretlen felé értelmetlenül bámuló, azzal érdemben semmit kezdeni nem tudók egyre inkább szorongó és bizonytalanabb idősebbek korosztálya.

Ezért különösen is jó azokra az igékre figyelnünk, melyeket Megváltó Jézusunk köt szívünkre, éspedig éppenséggel egy viharos történelmi változásokat hozó, akkori „korszakváltás” előestéjén. Először is különböztet kint és bent között, s meglepő módon nem az utóbbit, az összebújó „Isten családját” élteti. Nyilván komoly védettséget jelenthet mindenkinek egy melegszívű közösség – ám ő arról beszél, hogy övéit „kivezeti”, akik legelőt találnak a világban. A fölfedezés, a birtokbavétel bátorságáról, az új dolgok megértéséről van itt szó – mégpedig a legszemélyesebb értelemben.

Ha csupán a családi életre tekintünk is, ott is életszakaszok szállnak tova, s egészen újak következnek – amikhez lelkileg mindig föl kell az embernek nőnie. Könnyű persze ilyesmit elvileg kimondani, akár követelményként is hangoztatni, ám megvalósítani már sokkal nehezebb. Ahogy peregnek az évtizedek, úgy válunk egyre merevebbé, önmagunkat őrzőbbekké, s lesz körülményesebb a másokhoz alkalmazkodás, bizonyos összefüggésekben egyáltalán „önmagunkat észrevenni”, s nem avatkozni például a fiatalok dolgába.

Pedig itt pontosan a különböztetésről van szó. Miközben saját lényünkről egyre kristályosabb a tudásunk, s lényegesen kevesebb kalandvágy és kezdeményezés bujkál immár lelkünkben, ő azt mondja tanítványainak: Előttetek megyek és neveteken szólítalak titeket!” (Ján 10,3)

Mind a kettő fontos. A mulandóságtól való félelem tulajdonképpen a „horror vacui”, az üres, értelmetlen semmitől való rettegés – hisz nem tudjuk, milyen is a halál, s mi rejtőzik mögötte. Az pedig, hogy ott a „semmi” következik, vagyis az vár ránk, hogy nem leszünk, cseppet sem vigasztaló, mert megsemmisülni emberfiának éppenséggel a legértelmetlenebb lehetőség. De ő előttünk megy – most újra ezt ígéri nekünk! Mint amikor a sötét erdőn hazafelé a gyermek minden fa mögött ijesztő veszélyt sejt, de szülőnk, akiben megbízunk s akiről tudjuk, hogy erős és magabiztos, egyszer csak így szól: Én megyek elöl, te pedig csak gyere nyugodtan utánam.

Ha ő jár előttünk, a Jó Pásztor, róla már tudjuk: annyira szeret minket, hogy életét adta értünk a kereszten. Nem a szakmára, a barátokra, nem is a nemzetre, vagy valamelyik elöljáróra kell hát tekintenünk – hanem a döntő pillanatban magára Krisztusra. Előttünk megy azon az ismeretlen úton is! Feltámadott, dicsőséges teste szellemi értelemben tökéletesen „golyóálló” – azaz védelmet nyújt. „Vegyétek fel mindezekhez a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát!” (Ef 6,16) Igen, hitünk pajzsa személyesen ő maga, Krisztus, aki előttünk megy majd – még ama félelmetes napon is!

De nem csak ilyen védelmet ad, amiről tanítványai számára feltámadott testén is tanúskodtak egykor a sebek, hisz pontosan azokról ismerték fel őt, hogy ő az, nem pedig egy kísértet – hanem hozzánk fordul, és „nevünkön is szólít.” Ha van emberi hiúság, ambíció, jóra való törekvés, annak láthatatlan összegzése akarva-akaratlanul végső soron mindig ez: nevet szerezni. Letenni az asztalra valami értékeset, s kilépni a vörös szőnyegre – ma inkább az utóbbi jelkép mozgat legtöbbeket. Milyen a nevünk? – ez a nagy kérdés. „Jertek, szerezzünk magunknak nevet – mondták már Bábel tornyának építői is (1Móz 11,8) – mert „lenni valamivé” a városépítő civilizáció legfőbb gondja. Legalább a családomban tiszteljenek rangomhoz illően, s jaj annak, aki hiúságomon akár csak egy karcolást is ejt rajtam: én vagyok valaki..! Hölderlin pedig, a nagy német költő ezt írja: „Nem valamivé lenni, hanem okulni jöttem ide.”

Nekünk azonban, és milyen furcsa ez, számtalan „nevünk” van. „A dogmatika professzora és csapos” – fogalmazza a problémát egyik gondolkodónk. Még ezt is mondja más helyen: Schőn Alajos rendes körülmények közt a matézis köztiszteletben álló tanára volt. Aztán néha váratlanul Turcsika Szelenár lett belőle, aki habókosan tréfálkozott, leverte mások sapkáját az utcán és vicceket mesélt. Megint máskor azonban Bajnád Edelénnyé változott, aki kezében vastag bottal járt, haragos volt, és mindenkit elvert.” (Hamvas B.: Karnevál) Jézus kérdésére a gadarénusok földjén így vall „nevéről” a közveszélyes és önveszélyes megszállott: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk…” (Márk 5,9)

Igen, pontosan erről van szó: a létegység hiányáról. Az elveszett középről, a biztos pontról, a rendíthetetlen sziklafundamentumról. Pedig mindnyájunknak létezik már egy új neve, mióta Krisztust megismertük: tőle való név, már egészen nekünk is adta azt, „fehér kövecskére írva, amit senki sem tud, csak az, aki kapja.” (Jel 2,17) Ide kell visszamenni minden bajunkban, félelmünkben, a bizonytalanságok idején – sőt, még a minden élők utolsó útján is! A mi „nevünk” már nem az, ami igazolványunkban szerepel, hanem az, hogy Isten gyermeke. Egyszer s mindenkorra fölhatalmazott arra, hogy Jézusban való hitünkért magunk is Isten fiaivá legyünk! (Ján 1,11-13) Ha pedig fiak vagyunk, akkor örökösök is, éspedig az őbelőle való, örök és isteni élet örökösei!

Az evangélium a Jézus munkájáról ezt mondja: „Amikor a juhait kivezeti, előttük jár és a juhok követik, mert ismerik az ő hangját.” (Ján 10,4) Honnan ismernénk mi az ő hangját? A világfolyamat jelenlegi zavaros áramlásában, fenyegetések, ellenségeskedés és veszélyek közepette a fülünk valahogy mégis – érzékeny maradt… Mi is ”hallottuk” az említett koncerten, éspedig tisztán és világosan, amikor a zene nekünk, azaz pontosan a szívünknek szólt, abban munkálkodni kezdett, nem pedig csupán a karmester sajátos emberi tulajdonságait és zenei képességeinek színvonalát hirdette.

Ezt a lelki hallásunkat kell – hitbeli tekintetben – újra munkába állítani. Ma mit akarsz velem, Uram? Mi a szándékod testi érzeteimmel, családi helyzetemmel, a világból felém áramló, számomra érthetetlen erőhatásokkal? Ahol már ezeket a kérdéseket teszik föl, ott a zűrzavarnak, homálynak és kétségeknek vége szakad: megszólalnak a mennyei béke gyógyító, harmonikus hangjai. El is igazítanak, újra a helyünkre állítanak – „megváltanak, és nevünkön neveznek.” (Ézs 43,1) Mégpedig az igazi, új nevünkön, amit maga Krisztus írt föl nekünk egy fehér kövecskére – s rajta kívül senki más nem is tudja azt, csak az, aki kapta. Ennek örömében legyen részünk, mert erre hívattunk, és Istenünk pontosan ezzel az élet-többlettel akar mindnyájunkat megajándékozni. Így is legyen. Ámen.