Nem jó, ha valaki túlépítkezik, túlházasodik, vagyis – túlvállalkozik… Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2024. február 25.

Emberek nem vesznek el

 

Lekció: Ján 10,22-30

Textus: Ján 10,28-30

„Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki ki nem ragadhatja őket a kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”

 

Igehirdetés

Az emberi életben mindennek megvan a maga helyes mértéke. Szülők az élet derekán, alkotóképességük és anyagi lehetőségeik teljében úgy érzik, akkora „Neuschweinsteint” kell építsenek, mint II. Lajos bajor király, amiben gyermekeik és unokáik is kényelmesen elférnek majd családjukkal – ám az élet később megmutathatja, hogy a leszármazottak nem feltétlenül akarják egész életüket szüleikkel egy fedél alatt leélni. Német László egyenesen így írja egyik tanulmányában: „Az emberek a barátságot veszélyeztetik, ha túl közelről kell szagolgassák egymás erényeit.”

Házasságból sem kell sok – bizonyos lélektani iskolák szerint kettőnél több már pszichopátiára utal: amit nem tanultak meg egy kudarcból, azt sokból sem fogják. „Túlvállalkozni”, azaz mértéktelenül befektetni pedig olcsó hitelek esetén szokás – de láttunk már cégbirodalmi csődöt és vállalati összehullást eleget, mert megvan az „optimális üzemméret”, éspedig a piaci igényekkel és saját szervezőképességgel arányban. Ha például valaki egyéni képességei fölötti közhivatalt vállal, ahol „nagyobb a kalap” – abból sem szokott túl sok jó kisülni – s abból sem, ha valaki mértéktelen energiát fektet a maga „anyatigris” szerepébe, s mindennek pontosan az ő szereposztása és véleményezése mellett kell lezajlania egy „nagycsalád” közegében.

Annál is inkább igaz mindez, mert kevés olyan bizonyossága van az embernek, mint az, hogy egyszer meghal. Éretlen lélekkel ugyan bele szoktunk feledkezni az adott pillanatba: micsoda veszély, retteg a gyermek a sötétben, mikor még nem tanulta meg uralni félelmeit. Vagy milyen hihetetlen boldogság, suttogja a boldog ifjú, mikor megtalálta párját. Ez aztán a győzelem, üti mellét a sikeres, aki karrierjében elért valamit, ami másoknak nem sikerült – „vagyok valaki.” Azonban eljöhet a fásult közöny is, főleg, ha már sokat élt az ember – s végül egyértelművé válik: nem voltunk mindig itt, s nem is maradunk mindig ebben a testben, s talán kételyek merülnek föl még abban a tekintetben is, volt-e értelme az egésznek.

Elzarándokolva némelykor a temetőbe, megállva szüleink, nagyszüleink sírjánál arra kell gondolnunk, hogy a magunk testi valója is így fog pihenni, mint az övék. Nézzük a kezünket: egykor az öröm után nyúlt – de az a kéz is végleg mozdulatlanná válik egyszer. „Olyan biztos, mint a halál” – fogalmazza a mondás mindarról, amit változtathatatlannak vél. A biológiai elmúlás ebben az összefüggésben azonban maga a kisemmizettség: ember a földi útján leginkább ettől tart, ha nem is gondol rá mindig és folyamatosan. Bizony, élete legnevezetesebb pillanataiban is ott bujkál a megfoghatatlan – mert a „merő életnek” halál-arca van.

Jézus azonban más: ő nem csak ezt a fajta életet ismeri. Az ő szíve nyitott Isten világára, s abból a magasabb, mennyei világból, ahol ő otthonos, így beszél: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki ki nem ragadhatja őket a kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.” (Ján 10,28-30)

Olyan hit és tudás zendül föl itt, ami a folyton kételyek közt vergődő léleknek egyszer mégiscsak szilárd pontjává lesz. Ő adja az élményt, igen: ő, Isten, aki megbízható. Nem véletlenül kiált föl a bibliai szerző, mikor az ő „nevére” gondol: „Kőszikla…!” (5Móz 32,4 1Sám 2,2) Mennyei Édesatyánk nem kevesebbet közöl velünk, mikor megnyílunk előtte, mint a saját életét. Ez a legfontosabb, amit egy ember a tudatában hordozhat: immár nem csak él, hanem maga Isten lakik benne! Mintha ezt mondták volna neki: Ne félj ember, nem maradsz le semmiről – ha éppen villámok csapkodnának is körülötted, még akkor sem. Luther pontosan ott találta meg, amit a maga részéről valóban „életnek” tudott már nevezni: egy haragosan elsötétült, viharos erdőn, elázottan, villámok és óriási mennydörgések közepette, magánosan, reszketve az elmúlástól. Ez fogalmazódott meg benne: „Én itt és most is Isten gyermeke vagyok…!”

Így kell értenünk, hogy a mi Urunk még a most elkezdődött böjti időszakban sem elvenni kíván tőlünk, amikor is hitünk indítására megtartóztatjuk magunkat, kevesebbet engedve mohóságunknak. Ő csak ad és ad, folyton ad – nekünk, akik arra méltók nem vagyunk… Ha nem ennek a ténynek elismeréséből indul ki valaki napjai és életideje értelmezésében, az szükségképpen dúl-fúl, irigy és elégedetlen: valami pont mindig nem jó a számára… Neki miért nem sikerül az, ami másoknak igen – hát vegyük csak el a meggazdagodottól és a befutottól, amije lett! Ha fizikai létezését mostanában nem is illik kioltani egy ellenfélnek, legalább a becsületét ne hagyjuk meg. S támadnak, támadnak, ezt kiáltva: „Nézzétek, milyen bűnös és hiteltelen – senki ne bízzon benne…!”

Jézus azonban egészen másként tesz: nem csak hogy ad, de valóban másféle életet ad, mint amit élni szoktunk. Az újszövetségi görög nyelvben „dzoé aioniosz” kifejezés jelöli ezt a radikális, mennyei újat – ami mégsem azonos a végtelenbe nyújtott biológiai működéssel. Az „örök élet” a fentről való lelkiség, ami nem tűr magában sem hazugságot, áltatást, sem pedig irigységet vagy gyilkos erőszakot. Örök élet annyi, ahogyan minden világkorszakban, mindenhol és mindenkinek élnie kellene. Isten számára megtisztult élet: „Boldogok, akik megmossák ruhájukat a Bárány vérében, hogy részük legyen az élet fájában, s a kapukon át bemenjenek a városba! Kívül maradnak az ebek, a varázslók és a paráznák, a gyilkosok és a bálványimádók és mindenki, aki szereti és cselekszi a hazugságot.” (Jel 22,15)

Vagyis, igenis van különbség: egyáltalán nem mindegy, hogyan élünk! Lehet kívül maradni a „városon”, ami itt a beteljesedett létezés képe és szimbóluma. Kívül rajta, holott anyagilag és elismertség tekintetében talán mindene megvan valakinek: elérte, amit csak akart, s irigykedve tekintenek rá a többiek. Szükségképpen félti is, amije van, hisz nem befelé fordulva, saját gondolataiban, hanem a világ percenként változó, rohanó képeinek sodrásában él – ahol pedig minden és annak pontosan az ellenkezője is megtörténhet, vagyis a bizonytalanság a legfőbb valóság. Abban élve nincs idő számára a töménytelen információ feldolgozására, csak valami idegen, fojtogató közeg veszi állandóan körül, amivel nem tud megküzdeni – ő maga pedig elveszti énjének legfontosabb dimenzióját: ragyogó, isteni mivoltát.

Ha mégis megtalálná, s valóban aszerint is él, rátámadnak, akiknek nincs ilyen, s meg akarják semmisíteni: „Egyenlővé tette magát Istennel…!” (Ján 5,18) Pedig üdvösségünk, lelki menekvésünk útja pontosan ez: „Én és az Atya egy vagyunk.” (Ján 10,30) Nem a diktátorok önistenítése értelmében, kifelé fordítva, hogy mindenki fölött immár egymagam gyakorlom a főhatalmat, lábaim alatt vagytok, akkor oltom ki életetek, amikor csak akarom – mert az éppenséggel az istentelenség tombolása. Az Atyával való egység, mint „angyali változat” pontosan az ellenkezőjét mondja: „Az én országom nem e világból való.” (Ján 18,36) A tanítványok a világban vannak, de nem a világból valók. Jézus is így imádkozik értük: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól…!” (Ján 17,15)

A leggonoszabb pedig, ami bárkit érhet (ha a világról istentelenül gondolkodunk) – hogy valaki fizikailag meghal. Pedig ez a természet törvénye, hogy születtünk, s egyszer meg is halunk. Amit viszont az Atya Krisztusban ad azoknak, akik készek ilyesmit átvenni tőle, az a magasabb és erősebb, tisztább életmód – maga Isten jelenik meg benne, aki alkotta és teljességre is viszi e világot! Az ő országa „…nem evés és nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélek által való öröm.”  (Róm 14,17) Vagyis az élet igazi mércéje nem a biológiai működés, az évek és évtizedek száma, amit itt töltünk földi napjainkban, hanem azok minősége. „Élet” az, ami belőlünk Istenre mutat – a többi pedig csak lézengés és hiúság. Edény, ami lehet díszes vagy egyszerű, törékeny vagy szilárd – de az edény nem maga a tartalom, ami végett az edényt készítették.

Így kell hát tekinteni testi mivoltunkra. Edény, amiben önmagánál értékesebb tartalom van. Ez a puszta anyagon túl már önmagára eszmélő élet. Vele együtt, az ő jelenlétében már „…nem hal meg a testvérem, akit te szeretsz”  (Ján 11,32) – holott Lázár már négy napja a sírban fekszik… Ahol jelen van Jézus, aki „az Atyával egy”, ott nem a halálé a végső szó! Ott leborulnak a földre, amint azt Mária is tette, és csoda történik: átminősül mind az élet, mind pedig a halál. „Fölébredni” nem csak az éjszakai álomból lehet, hanem a „halálnak halásából” is. Ezt a felébredt életet nevezi aztán a Biblia örök életnek – ahogyan már érdemes embernek lenni!

Konkrét mivoltában összesen ennyit hallunk róla: „Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki ki nem ragadhatja őket az én Atyám kezeiből.” (Ján 10,29) Miért vigasztaló az „ő kezében” lenni? Mert olyan megmaradásról van szó, ami nagyobb a legbiztosabbnál – a halálnál is.

„Sírva jöttünk a világra,

Sírás közt költözünk el,

De ha jutunk boldogságra

Semmit se vesztettünk el,

Bár panasz tölti szánkat,

Míg megfutjuk pályánkat,

Bár e földön csak bujdosunk:

Lesz mennyben örök városunk.” (Debrecen, 1819)

Ebben a tudatban erősödjünk meg: valóban mindnyájan Isten kezében vagyunk, és senki onnan minket már ki nem ragadhat! Nem vagyunk ellenségeink kezében. Nem félnünk, nem a rettegés életünk alaphangja – s bár sírva jöttünk a világra és sírás közt költözünk is el, de ha jutunk boldogságra, semmit sem veszthetünk el. „Minden a tiétek, ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené.”  (1Kor 3,22-23)

Kevés bizonyosságra van szüksége az embernek, valójában csak egyre. (Luk 10,42) S a világban most megint egyszer minden bizonytalan. Egyetlen bizonyosság azonban mégis kell, ma jobban, mint valaha: annak tudata, hogy Istenéi vagyunk. Az ember önmagában nem nyugodhat meg. Mennyei Atyánk a maga számára teremtett, s nyugtalan a szívünk mindaddig, amíg őbenne meg nem nyugszik. Ilyenek vagyunk. S ő újra meg újra lehetővé is teszi számunkra, hogy vele „egyek” legyünk. Azután is, hogy egészen szétforgácsoltuk már erőinket, elhanyagoltuk kötelességeinket, hűtlenek lettünk hivatásunkhoz – pedig azokért inkább ítélet járna bárkinek. Egyetlen feltételt szab: ne maradjunk meg a vétekben. Akkor kinyitja az „elzárt várost”, erőt ad a megfáradtnak, és lemos minden szennyet a bepiszkolódottról. Felvidítja a szomorút, és meggazdagítja a szegényeket, egyszóval – önmagát közli velük!

Ha pedig nekünk ilyen Istenünk van, magasztaljuk őt hálaadással. Hányszor hangzik fel a biztatás a zsoltárostól is: „Dicsérjétek az Urat!”  És valóban, ez ad maradandó, végleges tartalmat mulandó emberi életünknek – minden más „hiúság és szélkergetés.”  (Préd 2,11) Isten dicsőségére élni annyit tesz, mint eszközévé lenni az ő nagy erejének, közvetíteni az ő fényét a világnak. Az ő gyermekei megbékélést hoznak oda, ahol gyűlölet uralkodik, s életet oda, ahol a pusztítás és halál erői tombolnak.

Mit változtassunk hát gondolkodásunkon? Legelőször is jöjjünk ki a félelem uralta régi énünkből – mert az méltatlan állapot Isten gyermekeihez! Nem tudjuk ugyan, hogy mit hoz a holnap – ám azt ne engedjük, hogy görcsbe rándult lélek módján megkötözöttek maradjunk, akiknek semmi szabadsága és öröme nem lehet, mert hiszen „mi lesz velünk.”

Aztán kezdjünk el testi mivoltunkra úgy tekinteni, mint edényre, aminek az a feladata, hogy magánál egy sokkal-sokkal fontosabb és drágább tartalmat hordozzon: az örök életet. Lelkünk lehet feldúlt és feszült, üres és reménytelen is – ám akkor nem bizonyul jó „edénynek”, Isten lakóhelyének, mert az ő közelsége fény és dicsőség.

Végül pedig regulázzuk meg magunkat. „Szigorú rend és vasszorgalom / hozza meg a diadalom” – vallja meg titkát a költő. (J.W. von Goethe) Böjt időszaka, amit Jézus negyven napos böjtje miatt tartunk meg, arra emlékeztet, hogy valaki egy pompázatos költői életműnél is sokkal többet hagyott ránk: Krisztus a szeretetet hozta ennek a világnak…! Azt pedig henyéléssel gyakorolni nem lehet, mert a szeretet azt jelenti: érted vagyok.

Legyőzve tehát a félelem főuralmát, testünkben „edényt” látni, mely a legrangosabb tartalmat, magát az örök éltet hivatott hordozni, s mindezek erejével szigorúnak lenni önmagunkkal: igen, így jó dolog még böjtölni is. Mert „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki ki nem ragadhatja őket a kezemből. Az én Atyám, aki nekem adta őket mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”  (Ján 10,28-30) Így is legyen. Ámen.