A kezdet, ami nélkül semmi lényegi nincs: el kell dönteni, valaki egyáltalán szereti-e Jézust. Sokan rokonszenveznek tanításával: „Igen, igen, így kellene élni mindenkinek…” – azonban maguk sem döntötték el, akarnak-e valóban követői lenni azoknak a szép tanításoknak. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2024. március 10.

Szállást készítünk

Lekció: Mát 4,1-11

Textus: Ján 14,22-23

„Így szólt hozzá Júdás, nem az Iskáriótés: Uram, miért van az, hogy nekünk akarod kijelenteni magadat, és nem a világnak? Jézus így válaszolt: Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az Atya szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála.”

Igehirdetés

Az ókorban nem volt még kötelező az iskolázás, mint ma. Írni-olvasni csupán a módosabb szülők gyermekei tanultak – mégpedig fogadott, külön erre a célra megfizetett magántanítóktól. Ritkaság volt az ilyesmi, de összesen a szükséges „tananyag” megtanítását biztosította – erkölcsiség, életmód átadásához személyesen el kellett zarándokoljon a növendék a mester otthonába, hogy saját szemével lássa, miként is él az a valóságban, aki őt oktatja. Mert „többet ér egyszer látni, mint százszor hallani” – ahogy a régi mondás tartja. Ezért olvassuk a különös kérdést Andrástól, amikor az szeretne maga is Jézus igazi tanítványává lenni: „Mester, hol lakol…?” (Ján 1,38-39)

Megváltónk „a másik oldalról” így látja ezt a dolgot: „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az Atya szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála.” Vagyis az ő esetében a mester „költözik oda” tanítványához – azt is mondhatjuk, óraadóból szállóvendég lesz.

Különös szó ez a „megszállni.” Eredetileg azt jelenti, hogy éjszakára valahol megaludni – átvitt értelemben azonban tartós odaköltözést értünk alatta. Mik a feltételei a komoly mester-tanítvány kapcsolatnak, vagyis annak, ahol a „külső Jézus” belsővé válik, s az ő követése immár szívből fakadó, magától értetődő, természetes reflex?

A kezdet, ami nélkül semmi lényegi nincs: el kell dönteni, valaki egyáltalán szereti-e Jézust. Sokan rokonszenveznek tanításával: „Igen, igen, így kellene élni mindenkinek…” – azonban maguk sem döntötték el, akarnak-e valóban követői lenni azoknak a szép tanításoknak. Pedig a „távollevőből” (Ef 2,12) már közeledő lett, s a dolog oszcillál, azaz föl-fölvillan az a nagy fény a láthatáron, ami Krisztusban érkezett közénk – ám még nem tudja az illető, szereti-e őt annyira, hogy a sorsváltoztató döntést meghozza: élete egész további részében Isten gyermekeként, Krisztus követőjeként akar élni.

Itt nem érzelmekről van szó – azok, tudjuk, nagyon is változó tényezők – hanem akarati odaszánásról. Valóban szeretni őt annyi, mint átadni számára az első helyet, s menni utána. Kijelentette tanítványainak: „Miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába…!” (Márk 14,28) Követése az ő személyével való lelki egység, ha ez megvan, a többi már magától értetődik.

Jézus ma is csak azok előtt jár és azoknak mutat utat, akik őt szeretik. A szeretet jele, hogy megtartjuk az ő igéjét. Dönteni mellette, nagy és komoly elhatározással, aztán pedig figyelni az ő vezetésére… Olvasni, hallgatni, s főleg megtartani az igét! Egyetlen mennyei búzamagból harminc, hatvan, vagy százannyi termés lehet (Mát 13,23) – s itt már a „jó földbe” került gabonaszemekről, a megvalósításról hallunk. Az sokszorozza meg a termést: cselekedni az igazságot. Ahol több az engedelmesség, a fölfelé nézés, ahol őt valóban Úrnak és Krisztusnak tekintik – ott több az áldás is!

Böjt időszakát éljük, s ilyenkor az önfegyelem kerül hitünk előtérébe. Hogy Urunk Jézus miben és hogyan böjtölt, részleteiben nem közli velünk a Szentírás – ám azt tudjuk, hogy még csak utána jöttek számára az igazán nagy kísértések. (Mát 4,1-11) E két ügyet együtt is kell látnunk: böjt és a kísértésekkel való konkrét szembenézés egy és ugyanaz a dolog.

Jézus példájából azt látjuk, hogy legyen ura az ember a teljesítmény („kövekből kenyerek”, azaz földművelés, a munka) igézetének. Senki nem azonos teljesítményével. Dolgozzunk serényen, igyekezzünk erőink szerint önmagunk és a családunk fenntartásán, de ne tegyük munkánk sikerét, a teljesítményt bálvánnyá.

Aztán álljon ellen Isten gyermeke a hír, a népszerűség bűvöletének. Jézust arra ösztökélte a Gonosz, hogy tegyen csodát, „ugorjon le a templom ormáról sértetlenül.” A hírnév, a népszerűség azonban kétes utakra visz: ma jól látjuk már, miként váltható a „celeb-lét” közvetlen anyagi haszonná. A siker veszélyes terep: elkényeztet, s az élettel szemben követelőzővé tesz. Túl kell lépni rajta, mert ha eluralkodik felettünk, kiszolgáltatottjává válunk.

Végül a legnagyobb és talán a legnehezebb: emelkedjen az ember a még többet és többet birtoklás igyekezete fölé, ami teljes kifejlésében már azonos a Sátán imádásával. (Mát 4,8-9) A mérték ugyanis, amire valóban szükségünk van, mint földi lényeknek, így kerül meghatározásra: „Ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.” (1Tim 6,8) Minden egyébről bármely pillanatban le kell tudni tenni, panasz és szemrehányás nélkül, ha az élet úgy hozza.

Maradjon a föld vándora mindenkor Isten gyermeke: ne legyen sem teljesítményével, sem pedig népszerűsége fokával azonos. Így nézzen másokra és önmagára is, sőt, még azzal se tévessze össze magát, amit birtokba vett volna a világ kincseiből, vagy akár emberi képességekből és tehetségből is. Mindezt „sáfárságra” kapta, és Istennek tartozik elszámolni vele.

Ha ezt már felfogta valaki, akkor elérkezett a legmagasabb lépcsőfokhoz, és Urunk ezt mondhatja: „Elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála.” Böjt idején takarítunk a szívünkben, hogy ő eljöhessen, és nálunk méltó szállást találjon. A kérdések kérdése ugyanis, hogy ki lakik a bensőnkben. „Nem én élek már, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20) – ide eljutni, igen, ez a keresztyén élet rendeltetése!

A tanítványok részéről Júdás – nem az Iskáriótés – azt kérdezi, miért nekik, vagyis a tanítványoknak akarja kijelenteni magát, miért nem a világnak. Jellegzetesen „vízszintes” kérdés: mi, vagy pedig a világ… Egészen úgy hangzik, mint amikor népek állnak szemben népekkel, s azt vitatják, kinek van „igaza.” Rendszerint valamennyire mind a kettőnek, ám ezt nehéz, és nem is szokás elismerni. Marad hát a csatatér, s ott is az állóháború. Böjt idejét ezzel szemben arra kapjuk, hogy tisztázódjon, valójában kié „az ország, hatalom és dicsőség.” Ez már függőleges kérdés, s a meghasonlottan vívódó lélek egyetlen kiútja. Fölfelé figyelni, nem pedig e földi ellenségünkkel foglalkozni! „Nem test és vér ellen van tusakodásunk” (Ef 6,12) – hanem mi ellen? Erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen.

Láthatatlan, szellemi tényezők, például kényszeres gondolatok ellen. Mert az ember nagyon fejébe tud venni szorongó gondolatokat, amik aztán elkezdenek uralkodni felette. Oda veheti a bosszúállás szándékát, talán terveit is, esetleg az önvád sötét terhét, vagy a hiábavalóság érzetét – és sok más rossz lehetőség akad. Ezek valahogy könnyen befészkelik magukat az ember lelkébe. Ne foglalkozzunk most velük részletesebben.

Annál is inkább, mert e böjt idején megszólaló ige valami nagy jót kínál: békességet az Úrban. Ahol eddig meghasonlás és egymásnak feszülés volt, őáltala lesz értelmes megbeszélés. Találnak szavakat az emberek, amik összekötik, nem pedig ellenséggé teszik őket. Ilyeneket magunktól, azon a bizonyos „vízszintes síkon” nem találunk. Kell hozzá az imádság, és amint Jézus mondja, a böjt is. „Ez a fajta pedig nem távozik el, csak imádság és böjtölés által” – halljuk az embert rongáló erőről. (Mát 17,21)

Onnan indultunk, hogy mik a feltételei a csodának, amikor a Mester a tanítványhoz „költözik.” Első volt a döntés, a szeretet igenje: valóban és egészen Krisztus tanítványa akarok lenni – látom igazságát, szívem is rádobban az ő szelíd jóságára. Ebből fakad aztán, hogy „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet” – mert aki őt szereti, az ő igéjét is szereti.

Aki ezen az úton jár, megtapasztalja, hogy a válasz sem marad el: „…azt pedig az Atya szeretni fogja.” Isten szeretetének jele emberek között mindig az értelmes megbeszélés. Békesség támad, mert megértő egyeztetésre kerül sor. Ilyen egyszerű – mégis, milyen ritka portéka… Talán nem szeretjük Krisztust? Igen, pontosan erről van szó. Ha őt szeretnénk, egymást is el tudnánk fogadni, ahogy a másik éppen van. Hát böjtben gondolkodjunk el ezen.

Végül a folyamat „betetőzése”, ami egyben az élet koronája is: „…elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála.” Ezen a szinten az Úr nem „óraadó” többé, hanem végleges szállóvendég. Ezért jött, ezért szenvedett helyettünk. Mi magunk csak teret adunk számára, igaz, a legelső, a legfontosabb hely formájában. A „szállását” ő maga készíti el bennünk – meg ne akadályozzuk! Részéről csendben munkálkodik: Az Úr csodásan működik, bár útja rejtve van – ahogy az evangéliumi ének tartja. Helyreállítja a lélek békességét, mert ismeri minden dolgok arányát: tőle kell megkérdezzük, amit nem tudunk!

Ezek jegyében vizsgáljuk meg most önfegyelmünk állapotát – erre való a böjt időszaka. Szeretem-e őt, akarok-e valóban tanítványa lenni? Ha igen, akkor megtartom igéjét. A többiről ő maga gondoskodik. Kiárasztja ránk az Atya szeretetét, amit bőséggel megkapott – s eljön hozzánk, hogy „szállást vegyen”, nálunk lakjon, és bizonytalanságainkban elvezessen minket minden igazságra. (Ján 16,13) Így is legyen. Ámen.

Nyomtatás