Jézus nem csupán egyetlen etnikumhoz, hanem valamennyi néphez jött, s az emberiség nemzeteinek egymással való békessége útját is megmutatta az Isten- és emberszeretetben. Háborús időkben jó lenne ezt megfontolni, s nem csak a vezetőknek. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2024. november 10.
Ahogyan az Ószövetséget olvasni érdemes
Lekció: 1Sám 15,1-35
Textus: 1Sám 15,22-23
„Talán ugyanúgy tetszik az Úrnak az égő- és véresáldozat, mint az engedelmesség az ő szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és többet ér a szófogadás a kosok kövérjénél!
…Mivel te megvetetted az Úr igéjét, hát ő is elvetett téged – nem leszel többé király.”
Igehirdetés
Szörnyű történet a mai olvasmányunk, szinte minden betűje ellen tiltakozik a lelkünk. Vér és erőszak, nemzeti bosszú tömeggyilkossággal és kifosztással, aztán lopás a zsákmányból, és végül a felkent Saul király örök bukása – hogyan „ige” mindez számunkra? Jogilag ma már emberiség elleni háborús bűncselekménynek számít a polgári lakosság kiirtása, amiért a vezetők életfogytiglan börtönbe kerülnek és ott is halnak meg. Itt azonban még az Ószövetségben vagyunk, mi pedig Krisztus követőiként valóban egyetlen olyan szót sem hallunk Megváltónktól, ami fizikai értelmű háborúra biztatna, sőt az utolsó vacsorát követő döntő éjszakán, elfogatása pillanatában egyenesen azt mondja Péternek, mikor az vagdalkozni kezd a sötétben, hogy „megvédje” őt: „Tedd hüvelyébe a kardodat…!” (Ján 18,11)
Miért őrizték hát meg atyáink a Szentírásnak ezt a hányadát, amiben a Saul elvettetéséhez hasonló háborús szörnyűségeket találni? Isten Szentlelke javunkra fordítja ezt is, amennyiben rálelünk az elbeszélés valódi kulcsára – hát fogjunk is hozzá megkeresni! Egy sereg súlyos problémát vet föl, ha Kalauzunk szerint tényleg végig olvassuk lekciónkat (ld. fent) – ám nagyon is megéri, mert a benne foglalt, számunkra már elfogadhatatlan „történelem előtti”, archaikus kegyetlenség olyasmit kíván a kezünkbe adni, ami nélkül lelkiekben csöndben és fokozatosan lejjebb és lejjebb süllyedünk – s még csak észre sem vesszük.
De kezdjük a legfontosabbal: mitől akar megóvni? Attól, hogy kiessünk abból az eredeti, teremtésünkkor kapott állapotunkból, ahol még megszólíthatók voltunk Isten szándékai által. Tapodtat sem érdemes tovább menni, amíg itt félreértések elkerülése végett le nem szögezzük: minden modern természettudományos képzettségünk és „tudásunk” ellenére ő, a szeretetből teremtő örök akarat, vagyis maga Isten igenis van, csakhogy egészen másképpen, mint egy kavics az út mentén, vagy egy kilenctonnás tengeri szörny az óceán mélyén. Még attól is egészen másképpen van, ahogyan maga a nagy Univerzum, vagy akár egy földi ember születésétől haláláig „létezik” – holott a homo sapiens a maga egyénileg is páratlan életútjával valóban a hozzá legközelebbi lény, mely az egész világban páratlan tudatával képes őt keresni, sőt, tőle kapott szabad akaratát neki önként visszaadva, vele harmóniára jutni – s már itt a földi életben eggyé válni!
Isten örök, noha egészen másképp, számunkra elgondolhatatlanul „van” – miközben mi emberek egy ideig itt járunk a földi téreken, néha-néha „elmerengve szálló életünk dalán” (Áprily L.) – míg aztán a szüleinktől kapott testünk a maga idejében feloldódik, s még emlékezetünk is hamar elhalványul az emberek között… Az ő létmódja annyival magasabb minden jelenségnél, lénynél és szellemi valóságnál, végeredményben bármi elgondolhatónál, ahogyan különbözik egymástól a dolog és annak forrása, a teremtmény és a teremtő. Őt mi helyesen elgondolni sem tudjuk, holott nélküle egyáltalán nem is léteznénk – megnevezési kísérleteink során ezért a legnagyobb óvatossággal kell eljárnunk, kiábrázolnunk pedig tilos. Mulandó életünkkel szemben ő mindig volt és mindig lesz: mert nem mi, hanem ő a „Vagyok” (2Móz 3,14-15) – lássuk hát a róla tanító mai ószövetségi történetünket!
A választott nép olyan királyt kíván magának, amilyen a többi nemzetnek is van – holott Izrael számára egyedül az Úr a király. (5Móz 6,4) Isten embere, Sámuel próféta vonakodva, de végül az Úr beleegyezésével királlyá keni Sault, aki kezdetben engedelmes is az Úrnak. A próféta egy idő után a Seregek Ura üzenete alapján Amálek népe ellen küldi, mivel az útját állta az Egyiptomból szabaduló, életüket mentő zsidóknak. (1Sám 15,2) E parancs szerint ki kell irtani férfiakat és nőket, gyerekeket és csecsemőket, de még a jószágnak sem szabad kegyelmezni – az legyen teljes áldozat az Úrnak. Ez részben meg is történik, ám a hadi nép a bőséges zsákmánynak nem tud ellenállni, s megtartja magának a juhok és marhák legjavát. A próféta számonkéri a királyt, Saul viszont a népet hibáztatja, melyet vezetnie kellett volna – s akkor hangzik el a súlyos ítélet: „Talán ugyanúgy tetszik az Úrnak az égő- és véresáldozat, mint az engedelmesség az ő szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és többet ér a szófogadás a kosok kövérjénél! …Mivel te megvetetted az Úr igéjét, hát ő is elvetett téged, nem leszel többé király.” (1Sám 15,22-23)
A történet lényege, hogy Isten nem csak „van”, hanem övéivel kapcsolatban szándéka, akarata is van, amit igéjében tudat is velük, s azzal kapcsolatban hiánytalan engedelmességet vár. Nem azért vár engedelmességet, mert nagyon szeret főnök lenni, hanem mert ő maga készítette el örök szeretetével az ember számára az üdvöt, s egyedül ő ismeri annak titkát! Az amálekiekkel megharcoló nép magát akarta üdvözíteni a saját feje után, Saul pedig népszerű kívánt marad közöttük, s ezért engedte, nem akadályozta meg a szabad rablást a legyőzöttek vagyonából. A példaszerű szent küzdelem, Isten dolgainak történelmi kiábrázolása, aminek „zsákmánya” nem a népet illette volna, így züllött közönséges etnikai háborúvá.
Nem felel meg a valóságnak, hogy „everything goes” – bármi megengedhető, a Vagyok úgyis nagyon messzi van. Nem is csupán a köztörvényes bűnözés tilalmáról van szó, amiket a világi törvények tételesen felsorolnak, kötelességeinkre pedig emlékeztetnek – hanem arról, hogy ezeken messze túl az embernek Istennel is van dolga: őt kell keresnie teljes szívével, teljes lelkével és minden erejével! Ez a dimenzió egy kicsi nomád nép családfőjével, Ábrahámmal indult útjára, aztán egy egész nemzet, Izrael hagyományává, majd vallásává erősödött, végül pedig sok-sok drámai előzmény, történelmi katasztrófa után „megtermette” közülük Krisztust, a világ Megváltóját – aki immár nem csupán egyetlen etnikumhoz, hanem valamennyi néphez jött, s az emberiség nemzeteinek egymással való békessége útját is megmutatta az Isten- és emberszeretetben. Háborús időkben jó lenne ezt megfontolni, s nem csak a vezetőknek. Mi már ezzel a szívvel olvassuk az Ószövetséget.
Azt tanuljuk belőle, hogy az igére hangolódás napi feladat még egy királynak is, nem hogy nekünk, mindennapi embereknek. Ahol rutinná válik a hivatás, legyen az papi, tanítói vagy gyógyítói szolgálat, de akár a közigazgatásban vagy az ellátó-gazdasági szektorban is – ott megromlik a levegő. Először kelletlenség, aztán haszonlesés, végül bűnözés lesz belőle. Hívő embereknek is szakadatlan újulniuk kell áhítatban és szentelődésében. Pontosan ez volt az, ami Saulnál elmaradt, s tudjuk, hova konkludált a sorsa.
Mit tehetünk ezért a ráhangolódásért? Gyakorolni kell magunkat az írott betű világában mind otthonosabbá válni, mert Isten akarata is emberi szavakba öltözve jön hozzánk a legközvetlenebbül. A színvonalas irodalom és magas rendű költészet előszobája a Szentírás hatalmas műfaji panteonjának – s mint ilyen, nélkülözhetetlen segítség a megértés fejlesztésében. A Szentléleknek természetesen nincs szüksége a mi olvasottságunkra és műveltségünkre – ám műveletlenségünkre bizonyára még kevésbé.
Dolgunk továbbá a megértett isteni üzentek cselekedetekben történő megvalósítása. A legkisebb engedelmesség is százszorosan fizetődik ki, halljuk a magvető példázatában (Mát 13,23) – egyetlen „jó földbe hullott” mag ennyit terem! Ami a megvalósítást illeti, azt mindig elkezdeni a legnehezebb, hiszen olyasmi, mint egy elvadult, gazos kertben hozzáfogni a gyomok kiirtásához. Ránézésre valóban reménytelen vállalkozás a tudatosan megtisztított életrend – ám a legszebb és legjobban termő kertek sem egyetlen perc alatt álltak elő. A Gonosz sugdosása megpróbálja persze elhitetni, hogy ez úgysem fog sikerülni – s aki neki hisz, az meg is marad tunyaságában. Nem hátra, hanem előre, mondta egy érett szívű „megvalósító” fiatal barátjának – s az egyszerű jó tanács évtizedek múltán is erőt ad az illetőnek.
Legvégül marad a megszilárdítás. A helyesen élt élet is ki van téve veszélyeknek, csapdáknak és útvesztőknek – gondoljunk csak arra, hogy még Megváltónktól is csupán „egy időre” távozott el a kísértő (Luk 4,13) – a világ Megváltójának is harcolnia kellett, hogy megmaradjon a Fiúságban! Állni kell a harcot, mert „a megpróbáltatás munkálja ki az állhatatosságot, az állhatatosság a kitartást, a kitartás pedig a reményt, ami nem szégyenít meg!” (Róm 5,3-5)
Összefoglalva az Ó és Újszövetség lényegét: a kimondhatatlan, kiábrázolhatatlan Vagyok rendelt egy asszonytól született, valóságos embert, a názáreti Jézust, hogy ő Fia legyen, aki „egy ővele” (Ján 10,30), s megmutatja a tévelygőknek az utat, igazságot és életet. Amikor tehát az ember élete értelmét, valódi tartalmát keresi, hozzá kell mennie, és nála meg is találja. Ez a Krisztus ott volt már a néppel a pusztai vándorlás idején, hiszen ő volt a kőszikla, amely követte őket (micsoda kép!) – amiből Mózes vizet fakasztott a szomjazó nép számára (1Kor 10,4) – de ott volt már a világ teremtésekor is, mert Isten a világot is általa teremtette! (Zsid 1,1-2) Minden szomjazó, üres életű ember és asszony, ifjú és idős menjen csak őhozzá, s vegyen „…bort és tejet, ingyen, és nem pénzért!” (Ézs 55,1)
Saul nem ezt tette, nem kereste az Urat – elég volt neki az, hogy ő a király, vagyis azt csinál, amit akar… Szó szerint így szól a mai individualista jelszó is: mindenki tartsa tiszteletben a jogaimat, a többihez pedig semmi köze. S mivel Sault nem érdekelte Isten akarata, elvetette őt az Úr – aztán eljött az az idő is, amikor már hiába szólongatta volna, nem felelt többé számára. (1Sám 28,6) Pilátusról is pontosan ezt halljuk: a döntő órán egy bizonyos ponton Jézus abbahagyta a párbeszédet, nem válaszolt többé kérdéseire. (Ján 19,9) Ne várjuk meg ezt az állapotot: „…keressük az Urat, amíg megtalálható, hívjuk őt segítségül, amíg közel van!” (Ézs 55,6) A helyes élet a maga idejében mindig megvalósítható – ám el is lehet játszani.
Milyen jó látni beérett életeket, ahol bölcsesség és szent derű jár át mindent – mert az alkalmakat nem játszották el, haladtak a csendes megszentelődés útján, lépésről-lépésre – mindig előre, sosem hátra. Kapjunk kedvet magunk is ehhez az érlelődéshez. Igen, ámen!
