A mostani időkben nem tudjuk, mi vár ránk. A világ hánykolódik, fegyverkezik és fenyeget, egyre több és rosszabb háború híre jön. Egy igazán nagy katasztrófa gondolatát ugyan eltoljuk magunktól, olyasmi velünk nem történhet, senkinek sem érdeke, mondják – ám néha azért megszólal egy hátsó hang: és ha mégis…? Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2024. október 27.

Katasztrófa előtt…?

Lekció: Mik 6,1-16

Textus: Mik 6,6-8

„Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olaj-patakokban? Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért?!Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.”

Igehirdetés

A mostani időkben nem tudjuk, mi vár ránk. A világ hánykolódik, fegyverkezik és fenyeget, egyre több és rosszabb háború híre jön. Egy igazán nagy katasztrófa gondolatát ugyan eltoljuk magunktól, olyasmi velünk nem történhet, senkinek sem érdeke, mondják az emberek – ám néha megszólal egy hátsó hang: és ha mégis…?

A kedélyesen hangzó mondás szerint „Jósolni nehéz, különösen a jövőre nézve” – s hogy ez valóban így áll, ahhoz kevés kétely fér. Nem is jóslásra van szükségünk, ami vagy beválik, vagy nem, továbbá nagyon is kétes, miféle lélek lakik bizonyos modern „jóslások”, pl. a közvélemény-kutatások mögött: valóban igazság-keresés vagy pedig csak befolyásolási szándék, azaz közönséges hazugság – hisz némelyek céljaik elérésére arcrándulás nélkül hoznak nyilvánosságra jól megválasztott pillanatokban tudottan manipulatív, néha pedig gondosan meg is hamisított számadatokat. De az un. futurológia, és annak egyéb ágai sem adnak igazán bizonyosságot arról, mi lesz velünk – elég sok okunk akad fenntartásokkal élni és kérdéseket föltenni.

Mindezek ellenére a jövő mindnyájunk ügye, s többet érdemel egy vállrándításnál akkor is, ha a jövő korlátlan és igaz ismerete valóban a legkisebb mértékben sincs birtokunkban. Miért nincs? Mert a világ nagy történéseit nem mi intézzük – mindennapjaink alaphangulatát viszont, s tulajdonképpen egyen-egyenként lelkünk belső, leginkább élő tartalmát közvetlenül meghatározza az, hova készülünk, s egyáltalán készülünk-e valahová. Kicsit fontoskodva fogalmazva: „jövőképünk” nagyon is befolyásolja, meghatározza a mát – olvassuk hát a régi próféták igehirdetéseit most ennek tudatában!

Legalább három módon viszonyulhat valaki a jövőjéhez. Első a közönséges nemtörődömség – majd csak lesz valahogy, egyébként pedig úgyis mindegy. Rajtam semmi nem múlik, részemről élek, ahogy tudok, van jogom hozzá – majd csinálnak valamit, akiknek van hozzá hatalmuk. Ez az alapállás valójában a tömegember „elhárító mechanizmusa”, amiben van ugyan valamennyi érthető tehetetlenség, hisz még a véleményünket is ritkán kérdezik fontosabb dolgokban, szavazzanak a népek inkább csak a táncversenyeken, az un. tehetség-kutatókban, a szépségkirálynő választásokon, meg a vasárnap esti közéleti vélemény-műsorokban a mobiljukon igen vagy nem gombbal, az eredményével egyébként senkit semmire nem kötelező, ám manipulatív céloknak kitűnően megfelelő „kérdésre” a nagy okosságukból. Ugyanakkor jókora felelőtlenség is rejlik benne: engem kérem tegyenek boldoggá, mert ha nem, hát annál rosszabb „nekik” – akikről lesújtó véleményt hangoztatni (s újabban gyűlölködni) kedvenc lelki ventiláció, s persze tökéletes öncsalás is, mert megdönthetetlen véleményem azért nekem kérem mindenről van, s jól meg is mondom egy betelefonálós műsorban!

Nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy ezen a szinten élve egyszerűen lelki fölébredésre van szükség: annak tudatosítására, hogy csodálatos dolog embernek lenni, s minden percünk Istentől való ajándék – lehetőség egy magasabb életre! Kár ezt folyamatos gyanakvásban, vádaskodásban, megvetésben, vagy éppen gyűlöletben leélni – nem erre kaptuk!

Következő lehetőségünk a neurotikus boldogtalanság. A középkor permanens végítélet-várása, „Dies irae, dies illa”-ja, azaz a „Jön a harag napja lánggal, s végez majd a rossz világgal” (milyen kár mégis, hogy ezt a kincset új Énekeskönyvünkből kihagyták!) ma bizony nagyon is reális opció, éspedig nem is annyira isteni végzésként, hanem a két katasztrofális feltétel megléte miatt: létezik a véghezviteléhez szükséges technika, s van hozzá korlátolt, a történelem során már annyi mindenben felelőtlennek is bizonyult ember.

De nézzük, hogyan viszonyult egy közelgő, előre látható, valódi katasztrófához az ószövetségi próféta, Mikeás. Az ország északi részét Kr. e. 722-ben már elpusztították az asszírok, csak a vele folyamatos hadakozásban álló déli tartomány, Júdea és annak fővárosa, Jeruzsálem menekült meg. A papi és közhatalmi arisztokrácia azt hangoztatta, ez biztos jele annak, hogy Isten a júdeaiak oldalán áll, azért mentette meg őket – holott az asszírokat akkor még csak Tirus északon fekvő tengeri kikötővárosa érdekelte, éspedig az oda vezető ősi karaván-utak jól jövedelmező ellenőreiként. Akkor állt elő Mikeás próféta megdöbbentő üzenetével: azt mondja az Úr, hogy a lezüllött déli országrész, Júda és Jeruzsálem is el fog pusztulni – éspedig nyilvánvaló bűnei miatt, és deportálni fogják őket Babilonba, mert „…kivesztek az országból a hívek, nincs becsületes ember. Alattomban mindnyájan vért ontanak, hálóval vadásznak egymásra. Jól használják kezüket a rosszra: a vezető ember követelőzik, a bíró fizetségre vár, a főrangú ember kimondja, mit kíván, és csak csűrik-csavarják az ügyeket. Aki a legjobb köztük, olyan, mint a tüskebokor, a legbecsületesebb is olyan, mint a tövisbokor. De eljön még számodra az ítélet napja, amelyet őrállóid láttak! Akkor lesz majd zűrzavar!” (Mik 7,2-4) Továbbá: „Az Úr hangosan kiált a városnak, s üdvös dolog félni az ő nevét: Engedelmeskedjetek a vesszőnek, és annak, aki azt rendelte! Még mindig van bűnös ház bűnös kincsekkel tele, és van átkozott, hamis véka! Eltűrhetem-e a hamis mérleget és a zacskóban levő hamis súlyokat? Hisz gazdagságuk csupa rablott holmi, a város lakói hazugságot beszélnek, és csalárd nyelv van szájukban!” (Mik 6,9-12)

Nagyon fontos itt az „azt mondja az Úr” és „az Úr hangosan kiált a városnak” kifejezések használata, mert félreérthetetlenné teszi, hogy itt nem csupán Mikeás próféta beszél, főleg pedig nem vélekedések szintjén való fecsegésről van szó: az ítélet előtti utolsó órákban vagyunk! „Halld Izrael…!” – kiáltja már a mózesi könyv egy nagyon fontos részlete is (5Móz 6,4-9) – mert az ember érzékszervei közül valóban a legősibb, legmélyebb és legkésőbben kihunyó működés nem a látás, hanem – a hallás. Az embrió az anyaméhben még semmit nem lát, de már hall, s modern vizsgálatok kimutatták, pontosan meg tudja különböztetni két szülője hangját egymástól, sőt azt is tudja, mikor hall idegen hangot! De magam is álltam haldokló ágya mellett, amikor pár perccel végső sóhaja előtt már nem ismert meg senkit, ám még hallotta, sőt meg is ismételte a szavakat, amik a szoba távoli sarkában elhangzottak, mint gyermekkorában valamikor, amikor még beszélni tanult…

S mindez nem csupán biológiai valóság, hanem egy másik, nagyon fontos síkon is érvényes: az embert megteremtő Isten igenis lelki hallással is fölszerelt minket, hogy „kihalljuk” a világ zűrzavarából, ami számunkra nagyon fontos, adott esetben megmentheti életünket…! Nem mindegy, milyen szellemi táplálékkal élünk, milyen irodalmat olvasunk. Nem mindegy, hogy társalgás közben mely indításokat hagyjuk „közel jönni” embertársaink szavaiból – hisz az értelmezés már egészen a mi dolgunk, „magánügyünk”, ahogy mondani szokták – mégis milyen gyakori, hogy már nem is akarjuk hallani azt, amit valaki nekünk mond…

Pedig lelki hallásunk a létező legfontosabb isteni ajándék, amire nagyon kell vigyáznunk. Az egész Biblia azért született, ezer éven át írták őrá figyelő, őt egész szívükkel hallgató és szerető emberek – hogy elmondja, milyen életet kíván az Örökkévaló az embernek, aki ezt a glóbuszt mindenestől Édenkertnek szánta, itt töltött időnket pedig arra adta, hogy őt, a megfoghatatlan, végső, nagy teremtő Szeretetet tőlünk telhető módon megismerjük, s lélekben egészen rá hangolódva neki engedjünk, egymást pedig méltányosságban, sőt szeretetben elfogadjuk.

Kétezer-ötszáz éve a Biblia népe számára előbb Asszíria, majd Babilon katonai támadásai jelentették a katasztrófát – amit olyan figyelő lelkek, mint egy Mikeás, Ézsaiás vagy Jeremiás pontosan előre is láttak, s azt mondták, egyetlen dolgunk van ebben a helyzetben is: életünket megjobbítani! Számunkra már más veszélyek is vannak, s bár a háború lehetősége ma is létezik, sőt, sokkal veszélyesebben is, mint valaha – ám a megtérés követelménye ugyanúgy érvényes, mint akkor volt. Testünk mindenképpen elenyészik egyszer, porrá lesz, mivel porból vétetett – ám nem mindegy, mit viszünk magunkkal az örökkévalóságba. Egyetlen életünk van, s Urunk egészen ránk bízta, mivé tesszük azt – mert amivé magunk tesszük, az már olyan is marad – örökre. Vannak persze családi és születési adottságok, akadnak megváltoztathatatlan külső körülmények is, amiket bizonyos esetben csak elviselni lehet – ám az már rajtunk múlik, miként viszonyulunk a megváltoztathatatlan dolgokhoz: mit hívunk elő belőlük! Egészen rossz viszonyokból hoztak már ki emberek csodálatos költészetet, keserves adottságokból férfiak és nők, sőt ifjak is nagy és jelentős hitet, történelmi katasztrófákból pedig katarzist és valódi megerősödést, talpra állást nemzetek: senki nem mondhatja hát, hogy nincs honnan erőt merítenie, ha valóban és igazán körül akar nézni valami követendő példáért.

Van azonban egy még magasabb szintje az emberi lehetőségeknek, s a Biblia nem kevesebbel akar minket megajándékozni. Igen, tudjunk róla, ilyen is van – s ezt „látomásos engedelmességnek”  lehet nevezni. Mikeás pontosan úgy földi anyától született, mint magunk, ám Mózes, Dávid, Ézsaiás, és mind a többiek is. S amiről a keresztyének hajlamosak elfelejtkezni nagy hitükben: a világ Megváltója, Jézusunk is! Nem véletlenül hangzik el édesanyjának neve a Hiszekegyben: „született egy Mária nevű leányanyától…” Az Isten iránti gyermeki alázatnak van egy olyan foka, amikor kezd valaki sokkal világosabban látni, mint kortársai, és a látomása mások, sokak, talán ezrek és milliók víziójává is válhat, mert – érdemes arra. Ez a „látomásos engedelmesség” pedig abban áll, hogy tudni azt, amit mindenkinek tudnia kellene – sőt, nem csak hogy tudni, hanem meg is valósítani. A helyes, öröktől való, mennyei Atyánk előtt is érvényes emberi alapállásról van szó, ami holta pillanatáig senki elől nincs elzárva.

Félre ne értsük, nem valami könnyű, baj nélküli, „light-os” megoldásról van szó. A vallások bőven kínálnak könnyítéseket, ám még olyan időkben is, amikor „…gyötrelmes napok után a nap elhomályosul, a hold nem világít, a csillagok lehullanak az égről, és az egek erői megrendülnek” (Mát 24,29) lehet a hitünkben egészen szilárdan megmaradni. Hallani fogtok háborúkról és háborúk híreiről, mondja Urunk tanítványainak – de nem ez a vég. Fontosabb ezeknél, hogy „…aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.”  (Mát 24,13)

Legyen hát bátorság fölébredni ott, ahol most közömbösség, lelki nemtörődömség van. „Lesz valahogy”, ez igaz – ám cseppet sem mindegy, hogyan és miként lesz! Vegyük észre, hogy boldogtalanságunk figyelmeztet legközvetlenebbül: elszakadtunk Istentől, az ő nagy jóságától, s már csak magunkat tekintjük fontosnak. Ebből ki kell gyógyulni, sürgősen és radikálisan. Az igaz vallásról pedig ezt halljuk: „Mivel menjek eleibe az Úrnak? Hajlongjak-é a magasságos Istennek? Égőáldozatokkal menjek-é elébe, esztendős borjúkkal?! Kedvét leli-é az Úr ezernyi kosokban, vagy tízezernyi olaj-patakokban? Elsőszülöttemet adjam-é vétkemért, vagy méhem gyümölcsét lelkemnek bűnéért? Megjelentette néked, óh ember, mi légyen a jó, és mit kíván az Úr te tőled: csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.”

Lelki hallásunkat élesíteni ilyen fontos üzenetek meghallására elsőrendű kötelesség. Már csak azért is, mert minden meghallott isteni üzenet formálja a körülöttünk élők felfogását, élet-értelmezését is. Víziót tud adni olyanoknak is, akikről egyáltalán nem is gondoltuk volna, s talán csak évtizedek után mondják el, milyen fontos volt számukra egy-egy szavunk vagy gesztusunk. Ezt a „látomásos engedelmességet” kívánja tőlünk az ige Ura, akár a legnehezebb időkben is. Mert még ez sincs elzárva előlünk, ismételjük csak meg: utolsó pillanatunkig sem.

Mi pedig már azt is tudjuk, hogy hetven év száműzetés után megtisztult szívvel tért haza egy új nemzedék, mert Isten a maga részéről hűséges maradt esküvéséhez, ahogyan ma is hűséges mindenkihez, aki csak igazságot cselekszik, szereti az irgalmasságot, és alázatosan jár ővele. Így is legyen. Ámen.