Emberi egyenetlenségek idején hamar egymás vétkeinek sorolására fordul a szó, s aztán nem is tartalmaz mást, legfeljebb már fenyegetéseket is. Ettől olyan lángba borult ma a világ, és sajnos lesz is, amíg csak Krisztusunk szavát nem hallják meg és nem fogják föl végre az emberek. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2024. október 6.
Jeremiás siralmai
Lekció: Jsir 3,22-33
Textus: Jsir 5,21
„Téríts magadhoz Uram, és mi megtérünk, tedd újra olyanná napjainkat, mint régen voltak!”
Igehirdetés
A Biblia legfájdalmasabb könyve. Jeruzsálem Kr. e. 586-os babiloni elfoglalása után keletkezett, amikor lerombolták a templomot és fölégették a várost, lakóit pedig száműzetésbe hurcolták. Borzalmas részleteket tudunk meg az ostrom idejéből: „Jobban jártak azok, akiket fegyverrel öltek meg, mint azok, akik éhen haltak…a gyengéd szívű asszonyok saját kezükkel főzték meg gyermekeiket, hogy legyen táplálékuk…” (Jsir 4,9-10)
Mégsem csupán az a könyv szándéka, hogy megörökítse az elmondhatatlant. Honnét tudjuk? Az irat első szavából, ami ugyan a magyar fordításban egy „jaj” – de a szó hátteréből egészen lényegi tudáshoz juthatunk arra nézve, valójában mit is akartak a régi zsidók e mű létrehozásával.
A válasz ugyanis így szól: ez a könyv nem csupán az égető fájdalom költői kifejezése, hanem már a reflexió, az értelmezés dokumentuma is. Ez pedig egészen más műfaj, valójában sokkal magasabb erkölcsi szint hangja, mint a panaszkodás – már a feldolgozásé! Az a viszonyulás a történtekhez, amikor valaki nem csupán a borzalmas szenvedéseket tudja sorolni, hanem bármennyire fáj, fölteszi a „miért” kérdést is. De lássuk, itt miként történik ez.
A könyv öt „énekből”, önálló gyászdalból áll, s ezt a felosztást követi magyar fordításunk is. Az egyes részek azonban egy rejtett formát követnek: a héber ábécé 22 betűjével kezdődnek három soros versszakai, amik metruma a bibliai un. „kollektív panaszdalok” jellegzetes 3-3-2 ritmusát követi. Ez elárulja, hogy az „énekek” nem spontán érzelmi megnyilvánulások, hanem egy nagyon tudatos szerkesztői szándék remekei. „Refrénjük” egyetlen szó, ami ráadásul mindig az énekek előtt (!) hangzik el, s aminek héberről más nyelvre fordítása már az ókorban is nehéznek bizonyult. Ez a hallatlanul tömör kifejezés a „HOGYAN?” (eshetett meg az, hogy…) – s erre következik a szörnyűségek fölsorolása. Ebből lett, a dinamikus ekvivalencia fordítási elvének jegyében, magyar változatunkban a „Jaj, de…” kezdő formula az egyes énekek elején.
Ami számunkra mindebből igazán fontos, hogy a szöveg nem csak keres, de talál is a súlyos kérdésre választ, konkrét magyarázatot – éspedig nem egyedül az ellenség vérszomjas kegyetlenségében! Itt emelkedik a kesergés bibliai magaslatra: „Sokat vétkezett Jeruzsálem, beszennyezte magát… ruhája szegélye piszkos, nem gondolt a jövendőre. Szörnyű mélyre süllyedt, nincs vigasztalója…” (Jsir 1,8-9) „Nézd Uram, milyen nyomorult vagyok, belsőm háborog, vergődik bennem a szívem, mert nagyon engedetlen voltam…” (Jsir 1,20) A nép szellemi kasztjának vétkéről külön hangsúllyal, félreérthetetlenül szól: „Prófétáid hiábavaló látomásokkal ámítottak téged: nem leplezték le bűnödet, hogy fordítsanak sorsodon, hanem hiábavaló látomásokkal vezettek félre.” „Prófétáinak vétke miatt, papjainak bűnei miatt történt ez”, s a legsúlyosabb mondat: „maga az Úr szolgáltatta ki őket ellenségeiknek.” (Jsir 4,13-16)
Ez utóbbi azért jelentős, mert fölmerül a vergődő gondolatok közt, hogy Isten talán elfelejtkezett választott népéről, és nem gondol velük. Egyáltalán nem feledkezett el, nagyon is számontartja, hogy „Nagyobb volt népem bűne, mint Sodoma vétke, amely egy pillanat alatt elpusztult, kezét sem mozdíthatta benne senki”…! (Jsir 4,6)
Isten népe tehát ebben a könyvben önvizsgálatot tart a nemzeti katasztrófa után – s pontosan ebben több az egyéb népek írásműveinél, ahol ennek nyomát sem találni! A magyarországi reformáció is ezt értette meg, tanulta el a Biblia népétől, s ezért szólal meg a Debreceni Kollégium neveltje Kölcsey Himnusz-ában is a legdöntőbb következtetés:
„…Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat dörgő fellegedben…”
Így értjük meg, az őszinte bűnvallás feltétele mellett, hogy a világban ma is minden „vallásháború” csupán fanatizmusok csatája, amit az önvizsgálat, s használjuk csak a bibliai kifejezést, a belőle fakadó bűnbánat hiánya, valamint az ellenség gyűlölete tüzel! Ugyanez érvényes a házastársi konfliktusokra, szomszédok ellenségeskedéseire, és természetesen egyéb családi, munkahelyi háborúságokra is: ha mindig a másik a hibás, én magam éppen csak „válaszul” tartok túlzó, vagy éppenséggel törvénytelen szavakat és tetteket megengedhetőnek, ott kicsiben vagy nagyban, de Isten királyi uralma helyett bizony eljött a Sátán országlása.
Azért fontos könyv a Jeremiás siralmai, mert kristálytisztán fogalmazza meg Izrael számára az önvizsgálat megkerülhetetlenül szükséges voltát:
„Miért siránkozik az élő ember, a férfi, ha vétkezett? Inkább kutassuk, vizsgáljuk meg útjainkat, és térjünk meg az Úrhoz. Emeljük fel szívünket és kezünket Istenhez, aki a mennyekben van. Mi voltunk a vétkesek és engedetlenek, ezért nem bocsátottál meg. Elzárkóztál haragodban és üldöztél, kíméletlenül gyilkoltál bennünket, elzárkóztál felleged mögé, nem jutott hozzád imádság, megvetett söpredékké tettél minket a népek közt…” (Jsir 3,43-45)
Aki már így tud imádkozni, ahhoz nagyon közel a szabadítás, pontosan úgy, ahogy Pálnál is olvassuk (Róm 5,20): „Ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködő…” (-nek tud bizonyulni)!
Jézusunkban teljesedett be ez a csoda igazán, amikor a jobb latornak ezt tudta mondani Megváltónk a végső órán, annak egyetlen igaz, kegyelemért való halál-kiáltására: „Bizony mondom neked még ma, hogy velem leszel a Paradicsomban…!” Mert a kegyelem még az igazságnál is nagyobb. (Jak 2,13 Zak 7,9)
Ezt az irgalmas hangot halljuk viszont itt, már a Siralmak könyvében is:
„Szeret az Úr, azért nincs még végünk,
mert nem fogyott el irgalma:
minden reggel meg-megújul,
nagy a te hűséged!
Az Úr az én osztályrészem, mondom,
azért benne bízom!
Jó az Úr azoknak, akik várják őt,
a léleknek, amely keresi őt.
Jó csendben várni az Úr szabadítására.
Jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz:
üljön hát magányosan, és maradjon néma,
amikor ráteszik.
Hajtsa porba fejét, talán akad reménysége.
Tartsa oda arcát, ha ütik,
tűrje el, ha gyalázzák.
Mert nem vet el örökre az Úr,
még ha megszomorít is, irgalmas, mert nagyon szeret,
Nem szíve szerint alázza
és szomorítja meg az embereket.” (Jsir 3,22-33)
E sorok fontos adalékul szolgálnak ahhoz is, hogy Megváltónk „elviselhetetlenül” magas erkölcsi követelményei, miszerint egyáltalán ne is legyenek ellenségeink, már magában az Ószövetségben jelen vannak, sőt, egyenesen onnan erednek. Ő így fogalmazta meg ezt egészen félreérthetetlenül: „Aki arcul üt téged jobb felől, tarts oda a másik orcádat is…!” (Mát 5,38-42) Egyedül Jézus, Izrael népének hű gyermeke, és legjobb hagyományainak magasabbra emelője mondhatta ezt így, végső következtetésként, és immár az egész emberiségnek szóló normául – mert ő valóban tudta, hogy Isten jó, s nem szíve szerint szomorítja meg az embereket.
Amit összefoglalva mindezek alapján elmondhatunk, az először is az, hogy a történelmi tapasztalatokból tanulni kell. Egész földi életünk egyetlen nagy iskola. Nem meghunyászkodást és szolgalelkűséget kell tanulni vereségeinkből, hanem az önvizsgálatra való szakadatlan készséget. Ezt akár nemzeti gyásznapunkon, október 6-án is megfontolhatjuk. Hívő emberek se őrizgessék nagy „igazságukat” mások ellenében, akiket hitetleneknek ítélnek, mert – a saját állapotukkal kell inkább foglalkozniuk, az előrevivőbb!
Az önvizsgálat pedig, ha tényleg eljön, legyen kíméletlen, magunk mentegetésének írmagja nélküli – egyedül csak akkor tölti be rendeltetését. „Oltatlan meszet kell alkalmazni”, fogalmazta valaki, s tökéletesen igaza van. Figyeljük meg, hogy emberi egyenetlenségek idején milyen hamar egymás vétkeinek sorolására fordul a szó, s aztán nem is tartalmaz mást, legfeljebb már fenyegetéseket is… Hát ettől olyan lángba borult a világ ma, és sajnos lesz is, amíg csak Krisztusunk szavát nem hallják meg és fogják föl végre az emberek.
Az önvizsgálat azonban egyedül Isten színe előtt állva lehet konstruktív, és nem csupán elkeserítő. Mindnyájunknak elemi erővel szükségünk van arra, hogy tudjuk: „…szeret az Úr, azért nincs még végünk, nem fogyott el irgalma – minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!” Így, és csakis így lesz a könnyekből mosoly, a siralmakból megtérés!
Útjaink megjobbítása ugyanis az igazi kiút. Amit ma „fejlődésnek” neveznek, az nem több a kényelem mértéktelen fokozásánál, egyre jobb és jobb gépek által, sőt, az emberi elme működésének gépesítésével és rendszerbe állításával. Nem ellenségünk ez a fajta „haladás”, de édeskevés ahhoz képest, amire egy házasságban, családban, vagy a nemzetek közti kommunikációban valóban szükség lenne – sőt, még sokakat gőgössé és ön-igazulttá is tesz. Aki pedig magának sokat harácsolt össze a technikai eszközök hatalmából, rendszerint annak sem tud ellenállni, hogy másokat kitanítson, aztán uralma alá hajtva céljainak anyagilag kizsaroljon, s adott esetben végül még fizikailag is legázoljon.
Nem lehet itt nem megemlékeznünk a „Váradi jeremiád” nevezetes, 1566-os névtelen alkotásáról, amely régi Énekeskönyvünk ékköve (385.sz.), az újba azonban sajnos már csak csonkán került bele:
„Keserves szívvel Magyarországban
Mondhatjuk magunkról,
A nagy siralmat, kit Jeremiás
Régen írt zsidókról…”
Eredeti, 16. századi verziója szó szerint idézi a Siralmak könyvéből, hogy „…Mert örökségünk tőlünk / Fordúla pogány nemzetségre / Mi lakó helyünk szálla / Mi rólunk idegen népre.” Azt sem hallgatja el, hogy „Megszomjúhozván a mi vizünket / Drága pénzen vesszük / Nagy fáradtsággal bégyűjtött fánkat / Immár áron vesszük. / Sírván mondhatjuk, felséges Isten: / Vétkei atyáknak kik mi közülünk / Régen kimúltak, mireánk szállának.” Legvégül pedig a legfontosabb: „…Téríts tehozzád, és mi megtérünk / Kegyelmes Úr Isten, újítsd meg immár / Mi napjainkat, mint régi időben!” /
Íme, a hagyomány hatalmas íve: 2500 éve Jeruzsálemben, 500 éve a partiumi Váradon ugyanaz szólalt meg, ami ma is, itt közöttünk: Ember, ha keserűségre jutsz, akkor az a dolgod, hogy térj meg. Hogy miből kell megtérned, azt neked kell tudni, de ha Isten elé állva kérdezed, biztosan nem marad felőle semmi kétséged. Megtérve pedig nem könnyeidet, hanem az Úr jóságának tetteit számlálod majd, hiszen:
„…Jó az Úr azoknak, akik várják őt,
a léleknek, amely keresi őt.
Jó csendben várni az Úr szabadítására.”
Így is legyen. Ámen.