Éljen a keresztyén szakadatlan lelki éberségben, tudatosan Isten akaratát keresve, mert akkor megszabadul majd szamarának butaságát is felülmúló vakságától – s megérti az orra előtti veszedelem tanítását. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2024. szeptember 29.

Amikor a szamár okosabb gazdájánál

Lekció: 4Móz 22,22-35
Textus : 4Móz 22,35

„Menj el ezekkel a férfiakkal, de csak azt mondd, amit én mondok neked.”

Igehirdetés

Köznapi szófordulat, amikor egy vitás és bonyolult helyzet közepette váratlanul azt mondják: „Tegyük a kezünket a szívünkre, és mondjuk meg őszintén, hogy…” Miért tegyük a kezünket a szívünkre? Mert az az Isten előtt álló esküvés félelmetes pillanata, amikor nem lehet hazudni, nem lehet az igazság egyik felére hivatkozva a másikat eltagadni: igazat, és csak a teljes igazat szabad mondani. Sportolók a mérkőzés előtti himnusz alatt kezüket a szívükre téve valójában azért „imádkoznak”, hogy minden erejükkel, a létező legteljesebb erőbedobással legyenek képesek a pályán hazájuk tisztességéért harcolni. (vö: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci…”) Közhivatal felvételekor is – ma már ugyan profán módon – de esküt kell tenni, hogy valaki a rá vonatkozó törvényeket maradéktalanul be fogja tölteni, ha az egyéni előnyöktől elesést jelentene is számára.

Ezzel szemben emberek közti beszélgetéseinkben, mondjuk úgy, inkább vitáinkban elég gyakran úgy lobogtatjuk az igazság egyik felét, pontosabban a „magunk igazát”, hogy közben behunyjuk szemünket a másik fél igazsága előtt, mert – annyira győzni akarunk… Eszünkbe juthat itt Németh László „Gandhi” c. drámájának gyönyörű mondata: „Nem jól védi az a maga igazát, aki nem védi ellenfeléét is legalább annyira.” Hány családi dráma és válás, örök harag lenne megelőzhető, ha ezt a mondatot emberek (és asszonyok) idejében meghallanák, s megtanulnának ilyen értelemben igazat beszélni: érdemben kommunikálni egymással, tehát őszintén, de mindig bántás nélkül szólni, kifejezetten a másik megértésének szándékával! A „magunk igaza” mindig csak része a valódi igazságnak, soha nem a teljes – ezt nyugodtan kimondhatjuk. A teljes igazság egyedül Istené, s a vitázóknak őelőtte kellene először leborulni, magukat a porig megalázva, hogy valamit abból egyáltalán fölfogjanak – s aztán a másik embert már nem legázolni, hanem nagyon is megérteni és testvérként szeretni akarják…!

Mert az emberi lélek többszintes felépítésű: különböző lélektani iskolák más-más módon osztályozzák emeleteit. Bibliai alapon annyit mondhatunk, hogy szívünk legmélyén ott rejtőzik valahol az egyetemes Isten-tudat, éspedig teljesen függetlenül attól, hogy magunkat hívőnek vagy hitetlennek valljuk. Mindnyájunkat ő teremtett, éspedig a maga számára, s valóban hozzá is tartozunk, ha jelenlegi állapotunkban éppen hevesen rugódoznánk is ellene.

Mégis megkísérelve valamit kibányászni saját pszichénk mélyebb rétegeiből, azt találjuk, hogy legfölül tanyázik a „szerep”, amivel egymást kifizetjük. Orvos, postás, férj, feleség, riporter, művész-lélek, hivatalnok és mind a többi. Mindjárt alatta azonban ott a sebek világa, a takargatni való szégyenek, vereségek és az ezekből fakadó „velem ezt azért még sem lehet csak úgy megtenni” kompenzáló, dühödt bosszúvágya. Amikor ez a szint valahol fölszakad, s ez nagyon könnyen meg is esik – ott tör ki aztán a családi háború és a munkahelyi konfliktus. Mert nagyon is igaza volt annak, aki egykor ezt mondta: „Gondolkodásunk nem annyira az igazság felé halad, hanem sokkal inkább a sebeink felől jön…!” (Farkas J.)

Még mélyebben az emberi lélekben, immár nem az egyéni, hanem a kollektív tudattalanban ennek még archaikusabb, „betokozódott” verziói laknak – s ez már a mitológia, a démoni szörnyalakok tanyája. Ide sorolhatjuk az alapvető elfogultságokat (pro és contra!), amikből az örök vallási és nemzeti ellenségeskedések és történelmi háborúságok következnek. Felekezetek és nemzetek, de még pártpolitikai meggyőződések is egymás ellen, a megértés és elfogadás szikrányi reménye nélkül. Ezen képzeteink energia-szintje sokszorosan pusztítóbb az egyéni sebek világánál – mivel tényleg csak a mesében sikerül levágni az ellenséges „hétfejű sárkány” valamennyi fejét, a valóságban szinte soha. Ha egy személy egyéni életterve a léleknek ebbe a sötét mélységében van lehorgonyozva, ami sajnos csaknem elkerülhetetlen, akkor menthetetlenül egyoldalú lesz: mindig mások, vagyis „azok” lesznek a hibásak… A filmipar hatalmas kasszasikerekkel lovagolja meg a „minket” elpusztítani akaró, gyilkos rosszak, mostanában persze az űrből érkezett szörnyekkel zajló, ám végül mégis győztes élet-halál harc motívumát – holott csupán a saját, egyéni rendezetlen belső ellenséggel, egészen pontosan az önmagunk hitványságaival való harcot siklatja ki, tereli ügyesen át egy képzelt, külső ellenséggel történő harccá. A film megnézése után pedig mindenki boldog és (teljességgel megalapozatlanul) de elégedett lehet: „Lám, mi mégis csak legyőztük a rosszat…!”

Ennél azonban még sokkal-sokkal lejjebb és főleg befelé haladva, lelkünk legmélyén, csaknem a sejtek szintjén, mintegy „tagjainkba rekesztett tűzként” (Jer 20,9 Jsir 1,13) lakik a bennünk élő Isten, akit egyáltalán nem ismerünk, ám valahogy mégis tudjuk, hogy van, sőt, sokkal inkább van, mint mi emberek, a magunk nyomorúságos hetven-nyolcvan évével… Valójában hozzá közelít az, aki a „kezét a szívére teszi”, s így már nem a köznapiság hangjain, hanem ennek a révületes megrendültségében szól valamiről, ami neki fontos. Így születnek az igazán értékes műalkotások, soha nem rutinból vagy piaci szempontok eredményeként. Így születtek a zsoltárok, a próféciák és az evangéliumok is. Aki ezt a szintet, s még inkább az ott lakó Lelket önmagában fölfedezi s valósággal meg is találja, az már tényleg örökkévaló mivoltára lelt – s pontosan ez a Biblia végső üzenete az ember rendeltetéséről. Ide kell eljutni: „Érzem, hogy az örök élet / már e földön az enyém lett” – amint énekünk azt diadalmasan zengi is!

Mindezt előre kellett bocsátani ahhoz, hogy egyáltalán valami fogalmunk legyen a „Bálám szamara” bibliai történetének egyszerre derűs és ugyanakkor mégis félelmetes üzenetéről. Itt ugyanis egy népmese naivitásával kerül megfestésre a hihetetlenül pozitív üzenet: Isten ügye (az Újszövetségben „Isten országa”, „mennyek országa”) végül erősebbnek fog bizonyulni valamennyi emberi hitványságnál. Izrael népe képviseli itt ezt az ügyet, de tegyük hozzá, nem azonos azzal. Az Ószövetségben is számtalanszor kiderül, Isten nem a nép „tulajdona”, hanem éppen fordítva: a népnek kell mindenben engedelmesnek lennie őiránta! Az Újszövetség pedig kinyitja az ajtót a föld valamennyi népe, az egész emberiség számára: a Páratlan („egyszülött”) fiú, Krisztus követésében immár bárki lehet e hatalmas, szabadító Istennek gyermeke, hiszen „…minden népben kedves őelőtte, aki őt féli és az igazságot cselekszi!” (Csel 10,35 1Ján 2,29)

Moáb királya a történet szerint látja az országához közeledő, bevonulni készülő, honfoglaló zsidókat, és félelmében messze földön híres varázslót, igézőt hívat az Eufrátesz mellől, hogy jó pénzért átkozza meg őket, ne tudják elfoglalni azt a földet. A pogány mágus, név szerint Bálám – Isten szavára (!) – először visszautasítja a hívást, de a második, még gazdagabb és előkelőbb küldöttség érkezte után, különös módon ismét csak isteni útmutatásra, elfogadja azzal, hogy csak azt teheti majd, amit Isten parancsol neki. (4Móz 22,20)

Útközben azonban teherhordó szamara, aminek hátán ül, háromszor is letér az útról, mert látja azt, amit Bálám nem lát: Isten félelmetes angyala kivont karddal állja útjukat…! Először a mezőre viszi gazdáját, de ez elveri érte, aztán a szoros úton a falhoz szorítja lábát, s megint verést kap. Végül, mikor már sem jobbra, sem balra nem tud kitérni, olyan szűk az út, lefekszik a földre – s a harmadik megbotozás után megszólal emberi hangon: „Nem a te szamarad vagyok-e? Rajtam jársz, én hordozlak reggeltől estig – szoktam-e veled ilyet tenni…?” Akkor végre megnyílik Bálám szeme s megpillantja a villámló kardot: fizikai élete, megmaradása múlik az Úrnak való engedelmességen!

Megrettenve azt mondja: „Vétkeztem, nem tudtam, hogy te állsz velem szemben. Vissza is térhetek, ha azt akarod!” A félelmetes angyal azonban az Úr nevében így felel: „Menj el – de csak azt mondhatod, amit én mondok neked.” Így kerül sor aztán a meghökkentő csodára, hogy Bálám fölemelt kézzel többször is átkot kíván szórni Isten népére a hegytetőről, helyette azonban ellenségeiket, Moábot átkozza meg, a népre pedig Messiást jövendölő áldást mond:

„Látom őt, de nem most, nézem őt, de nem közel.
Csillag származik Jákobból és fejedelmi pálca Izraelből:
Bezúzza Moáb halántékát,
és Séth összes fiainak koponyáját.” (4Móz 24,17)

Moáb népe útját állta a honfoglalóknak, később is sokat gyötörve még őket (Jer 48,40-47) – az ő név szerinti említésük tehát magától értetődő. Séth megátkozása viszont egészen más, történelem fölötti összefüggésbe állítja szavait, mivel az a pusztaság, a zűrzavar, sötétség és a gyilkolás egyiptomi istensége volt. Emberi testtel, de vadállati fejjel, krokodillal vagy vízilóval ábrázolták, s összességében a mai Sátán-képzetünkkel azonosítható. A fölötte való győzelem irányából értjük helyesen, milyen „Csillag”, és milyen „Fejedelmi pálca”, azaz királyi jogar uralmát jövendöli itt Bálám fölemelt keze Isten népe jövőjéről: a végső rossz, a hazugság és az öldöklés, egyszóval a Gonosz erejénél nagyobb Úr győzelmét hirdeti meg – mely Krisztusban érkezik majd e világba! Ezek alapján egy sor gyakorlati következtetést lehet itt levonnunk.

Először is azt, hogy Isten gyermekeinek sokkal szigorúbbaknak kell lenni önmagukhoz, mint a világ fiainak. Bálám ugyan pogány népből való, de lám, mégis beszélgető kapcsolatban van Istennel – ami már önmagában is elgondolkodtató tény! A „…mi még csak üdvözülünk, de egyéb felekezetek tagjai vagy betérnek hozzánk, vagy pedig mennek a pokolba” önigazultsága nagyon is hitetlen és veszélyes alapállás. Miért? Mert „…nagyobb az Isten a mi szívünknél” (1Ján 3,20) – s milyen jó, hogy ez így van! Ha mi intéznénk mások üdvösségének dolgát, régen rossz lenne – bizony, ezt el kell ismerni magunkról…

A szigorúságnak azonban, amivel magunk iránt tartozunk, s ami azonnal leleplezné gyalázatos szubjektivitásunkat, mely szinte kizárólag a saját érdekeinket védi mások ellenében, egyetlen valódi biztosítéka van: ez pedig az állandó és éber Istenre-figyelés. Az semmi mással ki nem váltható. Hiába akadnak sikereink, van biztos anyagi jólétünk, hiába hull ránk a közösség tisztelete vagy megbecsülése is – mindez egyáltalán semmit nem ér, ha közben a lelki-szellemi éberségünk alábbhagyott. Ezt pedig ezernyi példa igazolja, mindjárt a Szentírás ezerötszáz oldalán is. Bálám kezdetben figyelt az égi hangra, Isten vezetésére – aztán útközben valahogy mégis csak elszunyókált, de úgy ám, hogy a még szamara is tisztábban látott, mint ő maga… Nem megy a Biblia messzi egy kis baráti humorért: a „nemzetközileg jegyzett”, híres igéző, a Nagy Mágus harmadjára is elpüföli szamarát – holott a saját tulajdon fejét kellene a falba vernie – nem látja, amit még szamara is lát…! Egy régi római közmondás szerint, mikor az istenek meg akarnak büntetni valakit, elveszik az eszét. Hát itt valami ilyesmi történik – amennyiben Bálám hajszál híján tényleg a vesztébe rohan azzal, hogy lelki-szellemi ébersége alábbhagy. Mondani sem kell, itt is magunkról, a mi lehetőségeinkről van szó – mint a Biblia valamennyi szereplője kapcsán….!

De a végső romlás előtt mégis föleszmél. Talán csak magában füstölgött, hogy nahát, ez a szamár ma egészen furcsán viselkedik, mi van itt – ám jelnek vette a dolgot. Ez esetben annyi történt, hogy Istent „az ő alkotásainak értelmes vizsgálatából fölismerte és megértette”, ahogy az apostol fogalmazza ezt a dolgot. De mindegy is, hogy a kép külső vagy belső történést közvetít, mert részemről pontosan ezt a föleszmélést kívánom leginkább minden hadakozásba merült testvérem figyelmébe ajánlani, amikor is embertársaival való küzdelmei közepette meg sem próbál imádkozni, egyszóval úgy igazán Isten elé állni, s a lehető legjobban megalázva magát könyörögni immár nem a „maga igazának” győzelméért – hanem az Örökkévaló akaratának megpillantásáért…!

Itt ugyanis rendszerint még egy külön, nagyon veszélyes csapda is vár minden Istentől elszakadt, „igazság-bajnoka” lelket, de bátran mondhatjuk, hogy nemzetet is. A háborúság elmérgesedése közepette kölcsönösen végletekbe hajszolják egymást, ez törvényszerű – s már nem csupán megbocsáthatatlan szavak és üzenetek hangzanak el, de megbocsáthatatlan dolgok történnek is – s közben szinte ordít az önigazolás legsúlyosabb, egyszersmind leghazugabb érve: „Ha te törvénytelen vagy, akkor én is az lehetek…!” Pedig ez egyáltalán nem így van. Amíg emberekkel, az ő színvonalukkal mérjük magunkat, mások méltatlan eszközeit átvéve „hadi sikereinkhez”, addig a menthetetlenek útján járunk. „Mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható – úgyhogy ők menthetetlenek!” (Róm 1,20) Bálám fölébredt a döntő pillanatban, „értelmesen” morfondírozva szamara különös viselkedésén, egyszóval azon, ami az orra előtt volt – s a kivont kardú, fényes kerub ezért mégsem kaszabolta le, hanem megmenekült…

Egy ilyen csodálatos személyes menekülés maga volt az egyiptomi szabadulás, hogy úgy mondjuk, „kicsiben” – és jaj annak, aki elfelejti akár egyiket, akár pedig a másikat. „Az Úr hadakozik érettetek, ti pedig veszteg legyetek!” (2Móz 14,14) – ez volt az Exodus legfontosabb mondata. Van mire emlékeznünk mindnyájunknak saját, egyéni életünkben is éppen elég: s ha nem tesszük, megjobbítva életünket, nem csodálkozhatunk a következményeken!

Üzenete e történetnek továbbá az is, hogy Isten ügyét nem szabad nem észrevenni a világban – mert az olyan hatalmasan fontos ügy, hogy még az átok sem fog rajta. S hogy a történtek igazi élét még egyértelműbbé tegyük: az átok éppenséggel áldássá válik rajta! Hányszor és hány helyen akarták már elégetni a Bibliát az évszázadok során, hány helyen üldözték és ölték meg a keresztyén mártírokat – de az ügy nem halt meg, hanem ellenkezőleg, erősödött! Mi ennek az „ügynek” nagy-nagy ereje által lettünk magunk is megszabadultakká „…atyáinktól örökölt hiábavaló életünkből” (1Pét 1,18) – ezért nem egy vert sereg utóvéd-harcosai vagyunk: így kell lássuk hitünk dolgát e világban!

Éljen hát a keresztyén szakadatlan lelki éberségben, tehát tudatosan és egész szívével Isten akaratát keresve, mert akkor megszabadul majd szamara butaságát is felülmúló vakságától – s megérti az orra előtti veszedelem tanítását. Vesse tekintetét arra, akit „…lát már, noha nem most, s nézi is, de nem közel” – mert az a Csillag vezetni fogja, s az a Fejedelmi jogar biztos úton tartja majd! Meg fogja tapasztalni még azt is, hogy ily módon az átok sem fog rajta, hanem éppen ellenkezőjébe – áldássá válik majd! Így is legyen. Ámen.

Nyomtatás