Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosnak pedig kegyelmet ad. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2024. szeptember 1.

Bár mindez ránk szakadt

Lekció: Zsolt 44,1-27

Textus: Zsolt 44,18

„….bár mindez ránk szakadt, nem feledtünk el téged.”

Igehirdetés

Azért jó olvasni a 44. Zsoltárt, mert relativizálja saját nagy bajainkat. Különösen azoknak ajánlható olvasmány, akik éppen valami nárcisztikus-énes sebüket nyalogatják: „Velem ezt meg merték tenni…énvelem…!” Társas kapcsolati szinten pedig ilyesmik idején lehet hasznos: „Azok után, amit ő mondott, én már soha többet nem állok vele szóba, egyáltalán ne is fárassza magát, részemről kész, vége.” Természetesen szó sincs arról, hogy embertársi komiszság ne is létezne a világon, mert nagyon is van. Arról sincs szó, hogy ahol bántás, sértés vagy bármi mulasztás vagy vétség történt, ne volna szükség őszinte bocsánatkérésre, adott esetben illő jóvátételre. De arról igen, hogy aktuális, minket „méltán” felháborító bajunkat, lelki sebünket odamérjük ahhoz, amiről ebben a zsoltárban beszámol a szerző, s aztán valódi, Isten előtt álló áhítatban megvizsgáljuk, és tárgyilagosan megítéljük, vajon „egy súlycsoportban” van-e a mi őrült nagy bajunk azzal, amiről a zsoltáros panaszkodik…!

Mert nézzük csak, mit is hallunk itt. A választott nép csodálatos szabadulást élt meg a régmúlt időkben: kijöhetett a rabszolga-sorból, s Isten népeket űzött el előle, hogy helyükre „beplántálja” őt, nemzeteket zúzott szét, hogy azok országába beültesse… S ami nagyon fontos: pontosan tudták, hogy „…nem a magunk fegyverével vettük birtokba az országot, és nem a saját karunk segített meg, hanem Isten jobbja és az ő karja. Az ő arca ragyogott ránk kedvezően!” (Zsolt 44,4) Ezzel szemben mi a jelen valósága, aminek körülményei között ez az imádság született? Egy nagyon is súlyos katonai vereség:

„Mégis elvetettél, megszégyenítettél minket,

Nem vonultál ki seregeinkkel.

Megfutamítottál az ellenség előtt,

gyűlölőink kifosztottak bennünket.

Odadobtál minket, mint vágójuhokat,

és szétszórtál a népek közé…

…gúnyol és csúfol környezetünk,

szóbeszéd tárgyává tettél a népek között,

fejüket csóválják miattunk a nemzetek.

Minden nap szidalmaznak,

szégyen borítja arcomat

a gyalázók és káromlók szava miatt,

az ellenség és a bosszúálló miatt…” (Zsolt 44,10-17)

A legjobb bibliatudósok sem tudják pontosan megmondani, melyik történelmi kataklizma idején születhettek ezek a súlyos sorok, hogy Isten „odadobta őket vágójuhokként” ellenségeik kezébe: az északi országrész Kr. e. 701-ben való asszírok általi elpusztítása, Jeruzsálem 586-os lerombolása és a babiloni fogság, vagy a Makkabeusok szabadság-harcának ideje – de annyi biztos, hogy iszonyatos veszteségek és szégyen ideje volt Izrael életében. Felégetett s immár sakál-lakta házak, vérfürdők, asszonyok meggyalázása, kisgyermekek halála, s mindez a környező népek gúnyos hahotája közepette… Igen, ehhez kell odamérni a magunk bajait – ezt kínálja lelki „gyógyszerként” a 44. Zsoltár! Bizony, csak gondolkodjunk is el felette, mekkora a magunk baja-sérelme ehhez képest!

Sőt nekünk, az Újszövetség népének még ennél is mélyebb és rettenetesebb összehasonlításra van módunk, hogy fájdalmainkat és panaszunkat mindenestől relativizáljuk: megváltó Jézusunk szent és igazként szenvedte el, hogy lemeztelenítsék, kezét és lábát átszögezzék, töviskoronával a fején leköpjék, oldalába pedig dárdát döfjenek, helyettünk – csúfolódók fej-hajtogatása közepette, hogy „másokat megtartott, mentse most meg magát, szálljon le a keresztről, és majd hiszünk neki…!”

Bármekkora szenvedésünk is lenne valaha egy kórházi ágyon, fájna mások hálátlansága és szeretetlensége, magányunk vagy szégyenünk – jusson csak eszünkbe ott az ő százszor-ezerszer nagyobb kínja…! Mi mindig tudjuk, a szívünk mélyén érezzük, hogy Isten nem igazságtalan velünk: nem érdemtelenül van rajtunk szenvedés, így vagy úgy, de megszolgáltuk azt, talán még többet is érdemeltünk volna – ám Krisztusunk semmi rosszat nem tett! Egyedül a valaha születettek közül, csak őrá valóban érvényes volt, amit az emberek ámulva állapítottak meg felőle: „Mindent jól cselekedett…!” (Márk 7,37)

Ha ezek közt, vagyis a hívő emberhez méltó távlatok közt elmélkedünk zsoltárunk üzenetén és a magunk aktuális szenvedésén, sorra nyílnak ki az ige igazságai. Első éppen az, hogy a nép ott és akkor nem tud róla, hogy a maguk részéről megtörték volna a szövetséget, amit Isten kötött velük. „….bár mindez ránk szakadt, nem feledtünk el téged, nem szegtük meg szövetségedet. Szívünk nem szakadt el tőled, lépteink sem tértek le ösvényedről. Pedig sakálok tanyájára űztél minket, és a halál árnyékát borítottad ránk. Ha elfeledtük volna Istenünk nevét és más istenhez emeltük volna föl kezünket, nem vette-e volna észre Isten? Hiszen ő ismeri a szív titkait!” (Zsolt 44,18-22)

Valóban megindító pillanat: minden pusztítás és nyomorúság közepette is ott a belső érzés, hogy szándékosan, tudatosan és megátalkodottan a magunk részéről nem vétettünk, nem törtük meg a szövetséget. Isten ismeri a szív titkait – s mi őelőtte állva is csak ezt mondhatjuk. Nehéz persze megítélni, hogy a zsoltárszerző „épületes”, tanító szándékát kell-e kihalljuk mindebből, hogy igen, így kell gondolkodnotok ti zsidók, még most is – vagy pedig egy megtört és megalázott lélek végső, tehetetlen számvetését. Jómagam az utóbbira hajlok, akkor pedig azt kell látnunk, hogy ezek szerint igenis vannak olyan szenvedések, amik egyáltalán semmivel nem okolhatók meg: nem büntetések, nem következmények, csak, akarjuk vagy nem, egyszerűen – ott vannak. Minden elkényelmesedett hívő figyelmébe ajánlható ez a szempont, azoknak, aki már túlontúl biztonságra tettek volna szert: mi igazak vagyunk, Isten pedig úgyis megment minket a bajokból… Igen, megment, ám akkor és úgy, ahogy és amikor ő akarja!

Mivel Istenünket mindezek mellett is a történelem szuverén urának és gazdájának tudjuk, van egy egészen más szempont is, amit egyéni sérelmek és érthetetlen bajok, szenvedések idején tekintetbe kell vennünk: ez pedig az, hogy mit akar ő belőlünk jót és értékeset kihozni azok a bajok által! Amíg itt vagyunk e földi világban, ő akar velünk valamit. Nem is akármit. Egyrészt a magunk üdvösségét, hiszen ő „…azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság megismerésére eljusson.” (1Tim 2,4) Ez az a „függőleges tengely”, amit a magunk vízszintes életfolyamatára minduntalan rá kell állítani, hogy életünk eseményeit egy geodéta tárgyilagosságával és tisztességével újra „beszintezzük.” Ahol ez a művelet, mármint az Isten elé állás őszintesége és ilyen értelmű emberi megérinthetősége hiányzik, ott nem marad más, mint az a fajta „élet-ring”, amiben harcosok egymást püfölik, újabban rugdossák (még nők is), meg a közélet, ahol a „másik oldalról” a lehető legrosszabbat, és csakis rosszat kell híresztelni – hátha úgy majd mi nyerünk hatalmat, állásokat és pénzt… És a világ mindehhez helyeslően bólogat, sőt tapsol és belépőjegyet fizet.

Keresztyénként ennél valami magasabb követelmény-rendszernek kell megfelelnünk. Emlékezzünk csak a bírósági ügyek újszövetségi megítélésére: „Hogyan merészel közületek valaki, akinek a másikkal peres ügye van, a hitetlenek előtt pereskedni, és nem a szentek előtt…? …Sőt testvér a testvérrel pereskedik, méghozzá hitetlenek előtt?!” (1Kor 6,1-6) Ez a hang kétezer év távolából is arra emlékeztet, hogy ha bajunk volna egymással, azt mindenkor Isten szentséges jelenlétében (!) kell rendezni, nem pedig kívülálló hitetlenek segítségével – de lehetőleg egyáltalán ne legyenek peres ügyeink, járjunk a békesség útján. „Nem perlekedővel nem lehet perlekedni” – tartja a régi keleti mondás – és ez teljességgel meg is felel a valóságnak.

A kérdés tehát, amit (jó okkal való) lelki felháborodásaink idején is föl kell tennünk, így hangzik: hová akar eljuttatni engem életem Istene most ezzel a próbával? Amint az ellenem esetleg valóban és ténylegesen vétőről átkerül a hangsúly a saját magam lelki fejlődésére, azonnal kihúzásra került a dolog méregfoga. Lehet, hogy szükség lesz még őszinte, tisztázó információkra, sőt megfontolásokra és átértelmezésekre is – de már nem dühből és indulatból zajlik egy ügy tárgyalása, nem zajlik egymás vádolása és önmagunk mindenestől való fölmentése. Mi történt? A „kettő alapú aritmológiát” fölváltotta a „három alapú” – vagyis minden az Örökkévaló jelenlétében zajlik immár két földi ember között. Ketten hármasban, ahogyan ezt valaki nagyon szépen megfogalmazta… (Gyökössy E.)

Megváltó Jézusunk sem Kajafásnak üzent az utolsó vacsora után a Gecsemáné kertből, pedig az kerestette éppen halálra – hanem mennyei Édesatyjával beszélte meg a legfontosabbat, hogy ti. mi a teendő. „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a keserű pohár – mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!” (Luk 22,42) Ez a belső, lelki átrendeződés zajlik le a zsoltárosban is, amíg fohásza végén már így imádkozik:

„Lelkünk a porba hanyatlott,

testünk a földhöz tapadt,

siess segítségünkre!

Válts meg minket irgalmadból!” (Zsolt 44,26-27)

És mi is itt fejezzük be most rövid elmélkedésünket, éspedig abban a reményben, hogy ha valaki a maga „porba hanyatlott és földhöz tapadt” életútján csak egyetlen egyszer ezen az úton jár, azonnal meg fogja tapasztalni Isten irgalmas segítségét. Lehet, hogy nem fogja elérni várva várt saját „győzelmét” a másik felett, milyen öröme is lehetne abban – ám valami sokkal jobbat és fontosabbat fog kapni. Bizonyosságot arról, hogy aki a kevélyeknek ellene áll, az alázatosnak pedig kegyelmet ad (1Pét 5,5) – azé az igazán végső szó. Övé az az én személyes ügyeimben, aki ismeri a szív titkait, a szeretteim, népem ügyében is – sőt, ennek a világnak általam át sem látható, nagy összefüggéseiben is.

Ezért oly fontos mai igénk, hogy tanácsos azt egészen mélyen a szívünkbe vésni, sőt emlékezni rá válságos és szenvedés teli pillanatokban is: „…bár mindez ránk szakadt, nem feledtünk el téged.” Így is legyen, minden mi földi küzdelmeink és nagy „igazunk” közepette is, és az igazán ítélő (1Pét 2,23) – efelől biztosak lehetünk – nem fog minket megszégyeníteni. Jusson csak eszünkbe halálos ágyunkon is, hol vannak a mi kételyeink és testi kínjaink a Jézus lelki-testi gyötrelmeihez – és békességet fogunk találni. Így is legyen. Ámen.

Fohász

Uram Jézus, emlékezz meg rólam, amikor eljössz a te országodban…! Ámen.