Néha nagyon szükségünk van védelemre, mert elcsigázottak, talán hitünkben is kiégettek vagyunk. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2024. augusztus 25.

Szárnyaidnak árnyékában

Lekció: Zsolt 36,1-13

Textus: Zsolt 36,8

„…milyen drága a te szereteted, Istenem! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek…”

Igehirdetés

Jézus mondásai, de az apostoli levelek tartalma között is számos Zsoltár-idézet található, ami arra utal, hogy Megváltónk kitűnően ismerte ezt az imádságos gyűjteményt. A 150 zsoltár, ahogy most előttünk áll a Szentírásban, több mint ezer év vallásos irodalmának terméke, sőt, a bibliakutatók találtak a zsidók Kr. e. 1200 táján zajlott bevándorlása és honfoglalása előtti, ugariti eredetű zsoltárt is, amit a nép egyszerűen átvett a kánaáni szír imádságok közül, s néhány szükséges betoldáson kívül, amivel ellátták, csak az istennevet változtatták meg benne. (29. Zsoltár, Rasz Samra-i lelet, 1928, ld. még: „Viharban és égzengésben” c. igh. 2018.01.12.)

Jézus idejében Mózes öt könyvét (Thora = az útmutatás) tekintették az isteni kijelentés gerincének, a próféták írásait már csak másodlagosnak. Az összes többit pedig összefoglaló néven „iratoknak” nevezték – s ide tartozott a Zsoltárok könyve is. Ő maga azonban láthatólag rengeteg erőt és útmutatást meríthetett ezekből az egyébként egyszerű emberi lelkekből fakadó, népi jellegű imádságos költeményekből is, ahol nyilván a Lélek sodró áramlását, lelkesültségét tapasztalta.

Aki kicsit is elmélyült már a Zsoltárok tanulmányozásában, az tudja, hogy nagyon is fontos hitbeli ajándékok rejlenek ezekben, s nem lehet véletlen, hogy Kálvin a reformáció idején lelki megújuláson átmenő genfieknek azt tanácsolta: Istent az ő igéjéből dicsérhetjük legjobban – szerezzenek hát újra dallamokat a bibliai zsoltárok szövegéhez s használják azokat istentiszteleti énekekként. Ez meg is történt, így születtek a Genfi Zsoltárok. Mivel Kálvin János, nagy tanítónk nyomán mi, magyar reformátusok is ezt gondoljuk, ezért van Énekeskönyvünk elején mindmáig a 150 szentírási Zsoltár, amit Szenczi Molnár Albert fordított gyönyörű magyar nyelvre 1606-ban. A Károli Biblián kívül ennek köszönhetjük, hogy a Kárpát-medence lakosai közt még mindig vannak magyarul beszélők, s nem csak szláv, török, román vagy német-ajkúak. Legyünk büszkék rá, mert lehetünk!

Ezek tudatában különös ereje lehet mai alapigénknek, amely karakteresen mutatja föl a zsoltárok jellemző szerkezetét: először az ember nyomorúsága kap hangot, amikor üldözik, veszedelemben van, életét is féltenie kell – ám történik valami, ami ezt az állapotot teljesen felülírja és megváltoztatja, s ez a valami Isten jelenlétének megtapasztalása.

Miben rejlik itt ez a titok, amire nekünk magunknak is oly sokszor szükségünk lenne? Más szóval, mit „lessünk el” a zsoltárostól, ha magunk is szeretnénk vigasztalást, erőt és új hitet meríteni mindennapjainkban, ahogyan az neki sikerült?

Első mindenképpen az, hogy valóban keressük az Urat. Nem lehet fél füllel tévézni, másikkal imádkozni, vagy ahogyan valaki fogalmazta, „pacalpörköltet enni és közben az örökkévalóságról elmélkedni.” Ki kell szakadni a mindennapokból: legyen az ember számára szent idő a szent idő. A zsoltárok sem elszálló pillanatokban születtek – valaki vette a fáradtságot, és leírta a szívében termett könyörgéseit. Ez a korabeli időkben komoly előkészületekkel, sőt áldozatokkal járt. Nem volt papírbolt, ahol pár forintért füzeteket lehetett venni, sem írógép vagy számítógép, ahol azonnal be lehetett volna pötyögni a gondolatokat. Aki egyáltalán megtanult írni és olvasni (ez önmagában is kiváltságnak számított), annak valahogy jól preparált állatbőrre vagy papiruszra kellett szert tennie, ha tényleg maradandóan írni akart valamit – ami sem egyszerű, sem olcsó nem volt. Konyhaasztalon nehezen tudjuk elképzelni az ilyesmit – helyet is kellett rá teremtenie valahol, zavartalanabb körülmények közt, ahol mindezt véghez vihette.

Emlékezzünk csak a nagy parancsolatra: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből…” (Mát 22,37) Istent csak az ismeri igazán, aki harcolt már az ő közelségéért úgy, ahogy a fuldokló a menekvéséért…! Sokan összetévesztik őt a vallásos érzésekkel, az orgonaszóval, kenetes megfogalmazásokkal, ünnepélyes vonulásokkal, felszálló tömjénfüsttel, vasárnapi hangulattal – de ő a Biblia szerint vihar és megemésztő tűz, meg pöröly és kétélű éles kard is! Olvassuk csak el a 29. Zsoltárt, ott rögtön megértjük, miről van szó, amikor az Úr hangja zúg a vizek fölött, mennydörög és cédrusokat tördel! Amikor a Libánon ugrál, mint egy borjú, és a Szirjón, mint egy bivaly; amikor hangjára lángok törnek elő és remeg még a puszta nyugodt és sík földje is, s rettegnek a szarvasok, mert ő letarolja az erdőt…!

Ennek az életérzésnek ellentéte a túlságosan kiegyensúlyozott, unalmas és üres mindennap, mondhatjuk úgy, az értelmetlen élet. A fogyasztásban kimerülő mai „boldogság”, ahol tényleg csak boldognak kellene már lennie az embernek, ha egyszer mindene megvan. Egy megmentett öngyilkos fogalmazott úgy utólag, mi is volt a baj, ha egyszer olyan nagy bőségben élt az otthonában, messze az átlagos jólét felett, mint ő – egyáltalán semmije sem hiányzott. Miért tette? Mert otthon minden olyan tökéletes volt…!

Az Urat „teljes szívvel szeretni” azt jelenti, hogy teljes erőbedobással keresni őt. Nem a maradék (amúgy is fölösleges) időben a társaságért és időtöltésként elmenni valahova, ahol azért mégsem fennhangon trágárkodnak, mint például a mai színházakban általában. Nem az egyébként is kidobásra ítélt konyhaszekrényt és rossz állólámpát eladni un. jótékonysági vásáron s a befolyt összeget „Isten ügyére” odaadni, hanem a termés legjavából, az első zsengéből, a hibátlanból, a nekem is szükséges, igazán értékesből valóban – áldozni…!

A zsoltárok jó része ínségben született, nyomorgatás közepette. Betegségben, üldöztetésben, panaszkodás hangján – s legfőbb mondandója éppen az, hogy szabadulás mégis csak van: éspedig az Úr jelenléte által. Annak megtapasztalásában, hogy ő itt van, engem sem hagyott el, s a történelem sem nélküle folyik – annak is ő a végső gazdája!

Ennek a végtelenül vigasztaló gondolatnak költői megfogalmazása a 36. Zsoltár. A „bűnös” szíve mélyén szakadatlan ott suttog a bűn, nem számít neki az istenfélelem. Azzal hízeleg magának, hogy gyűlöletet tud szítani úgy Isten ellen, mint embertársai között. Álnokságot beszél, vagyis tudja, hogy hazudik, mégis teszi – nem is akar bölcs, vagy jó lenni. Elhatározta, hogy gazember lesz (mint később III. Richárd), fölvette a fenegyerek szerepét. Félálmában is azon töpreng, hogyan tud valahogy ártani, nyilvános szavai is kizárólag a rombolást célozzák, annak szándékára vallanak. (Zsolt 36,1-6) E nagyon is sötét „látleletnek” hátterén, mert valóban ilyen a világ, csendül föl mégis egy váratlan hitvallás:

„Uram, szereteted az égig ér, hűséged a fellegekig! Igazságod olyan, mint a Isten hegyei, ítéleteid mint a nagy mélység! Embert és állatot megtartasz, Uram: milyen drága a te szereteted, Istenem! Szárnyaid árnyékába menekülnek az emberek, és dúslakodnak házad bőségében – mert örömöt árasztasz rájuk, mint patakot. Nálad van az élet forrása: a te világosságod által látunk világosságot!” (Zsolt 36,6-10)

El kell áruljam, hogy miért olyan kedves számomra ez a hang. Gyermekkorom első élményei közé tartozik, hogy a hófehér falú gödöllői református templom komoly, istenes hangulatában, ahol édesapám állt a szószéken, a fekete csizmás, paraszt-patríciusok és a fejkendős, viseletbe öltözött asszonyok komor fenségű énekéből egyszer csak kihallottam, sőt, tökéletesen meg is értettem a zsoltár szavát:

„Kiáltásom halld meg Isten,

Vedd füledbe az én könyörgésemet!

Mert én szívem nagy ínségből, messze földről

Kiáltja Felségedet!

Végy fel engemet kőszálra, magasságra,

Hol bátorságom légyen! Mert te vagy

Én erős tornyom, vigasságom

Én ellenségim ellen!

Te hajlékodban lakásom én kívánom,

És óhajtom szüntelen;

Szárnyaidnak árnyékába kívánkozva

Vagyok jó reménységben.” (61. Zsolt. 1-3.v.)

Ebből a gyönyörű imádságból engem pontosan ez a kép ragadott meg leginkább, hogy „…szárnyaidnak árnyékában.”  Hogy minden gyermek költő is még, azt innen tudom leginkább: senki nem kellett elmagyarázza, hogy miről van szó. Láttam magam előtt a magasan röpülő sast, amint a szárnyait próbálgató, félénk fiókája fölött kiterjeszti szárnyait, hogy megvédje a ragadozóktól, míg önállóvá nem lesz, s alája röpülve azonnal felfogja, ha fáradva segítség kell, hogy fészkéig jusson… Akkor még nem tudtam, hogy a „szárny” – mint mai lekciónkban is – a jeruzsálemi templom Szentek Szentjében lévő szövetségládán kiformált arany kérubok szárnyaira utalt, melyek közt lakozott a „shekina”, azaz Isten jelenlétének legszentségesebb, legmegközelíthetetlenebb helye – de a szívemmel pontosan éreztem.

Az is ide tartozik, hogy azokban a már elsüllyedt időkben éppen dzsippekkel járták országunkban a falvakat az „agitálók”, és rövid úton félholtra verték azokat, akik nem akartak belépni a szövetkezetbe. Embereket vittek el, hogy azok soha haza ne térjenek. Egy rossz szó is elég volt hosszú börtönbüntetésre, vagy éppen akasztásra. Mi pedig odahaza ezt a Mátraházáról hozott evangéliumi éneket tanultuk szüleinktől vacsora után, a bezárt spaletták mögötti asztal körül:

„Ó, terjeszd ki, Jézusom, oltalmazó szárnyad,
És csitíts el szívemben bút, örömöt, vágyat!
Légy mindenem, légy fényem, sötéten jő az éj,
Nagy irgalmadból élnem szüntelen te segélj!”

Mi gyermekek öten, mert ennyien voltunk testvérek, semmit nem tudtunk arról, milyen veszélyes világ is van odakint. Az iskolában mindig napfényes boldogságról, fényes szelekről, és arról énekeltünk, hogy az úttörők olyan boldogok, mint a mókus fenn a fán… Csak annyit tudtunk, hogy semmiről nem szabad beszélni, amiről odahaza szó van, mert édesapánkat nagyon nagy baj érheti – de ez sem volt kimondható – csak valahogy mégis tudtuk. Hát ezekben az időkben fogta meg az én szívemet az „oltalmazó szárny” bibliai képe – amiről mindig is tudtam, hogy igen, valahogy ott van fölöttem, s vigyáz rám.

Ma már tudom, hogy ez alatt Isten jelenlétét kell érteni. Persze, ő mindenhol jelen van, a fejünkkel tudjuk – de vajon elmondhatják-e akár az elvileg hívő emberek is, hogy ők aztán mindig, mindenkor ennek a jelenlétnek áhítatában élnek…? Nem vesz-e rajtunk erőt annyiszor unatkozás, félelem, nyerészkedés, vagy éppenséggel rettegés (mi lesz akkor, ha…) – nem kellene éppen őneki elcsitítani bennünk néhanap, vagy éppenséggel sokszor „bút, örömöt, vágyat”…? De bizony, nagyon is. És ezt már a régi zsidók is pontosan tudták: így született a 36. Zsoltár, mai olvasmányunk.

Amikor boldogtalanok vagyunk, „félelem ha bánt, vagy nyereség kísért”, akkor nekünk az ő jelenlétét kell keresnünk! Jézus is erre tanította követőit. Azért sírt nagyon szeretett Jeruzsáleme felett virágvasárnapon, mert látta: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit – de ti nem akartátok!” (Mát 23,37) Az olyan pillanatok ugyanis, amikor még kereshetjük Istent, eljátszhatók. Ki lehet futni az időből, el lehet tunyulni a „teljes szívből keresés” áldott pillanatait – s eljöhet az idő, amikor már késő. Nehogy így legyen! Hozzá lehet fordulni az utolsó lehelet idején is, ez igaz – de talán nem kellene ezzel odáig várni.

Érdekes, hogy a görög mitológiában is van szó isteni védelemről, nem is egyszer. Zeusz pajzsa, „aegis-e” ilyen a homéroszi mondakörben, amit gyakran ad oda leányának, Athénének játszadozásra. Sok görög vázán, ábrázolaton megtalálni – ám ez a fegyveres önvédelemre, a külső harcra utaló kép. A városállam védje meg magát, vitézséggel, vasból való fegyverrel, vagy furfanggal. A bibliai védelem azonban nem ércpajzs, hanem oltalmazó szárny, lelki valóság – Isten jelenlétének tudata, amiből ahhoz méltó erkölcsi cselekvés kell fakadjon. Földi harcaink egészen másként alakulnának, ha ezt mindig mi is így gondolnánk! „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Lelkemmel! – azt mondja a Seregeknek Ura.” (Zak 4,6) Jézusunk is így gondolta, s ezért vállalta értünk a legnagyobb szenvedést. Erőszak erőszakot szül, ez nem is lehet másként – de ő ezt mondta: „Az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjon szívetek, se ne féljen!” (Ján 14,27)

Mindent egybe véve: keresnünk kell az Urat, mégpedig egész szívünkből – ez a helyes kiindulás! Ha nem tesszük, jó folytatás sem lehet. Az ugyanis abból áll, hogy megtapasztaljuk, szívünket alkalmassá téve e megtapasztalásra, hogy „szárnyainak árnyékában” minden megváltozik! Továbbra is pontosan azokat az éveket éljük külsőképpen, amiket élünk e világban – mint magam is, aki azonban már akkor, gyermekként is átélhettem azt a nagy oltalmat, amit ő adott szüleim szeretete és hite által, s bennem is elkezdett munkája révén. Végül pedig föl kell nőnünk egyszer az érett korúak hitbeli cselekedeteinek, a helyes megvalósításnak szintjére, s akkor ő nem óvott már minket hiába évtizedeken át fölénk kiterjesztett, oltalmazó szárnyaival! Így is legyen. Ámen.