Igehirdetésünk témája ezúttal a „szellemi létezés”, vagyis az a valami, amit éppen ezzel a provokatív szóval lehet megjelölni leginkább: az ember test nélküli élete. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2024. augusztus 18.
Szellemi létezés?
Textus: Ján 1,13
„…akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek…”
Igehirdetés
Az a magyar szó, hogy szellem gyanús a mai olvasónak: a lepedőkkel takarózva egymást ijesztgető gyermekek játéka lefoglalta e kifejezést valami olyasmi számára, amivel kapcsolatban egyet tudunk biztosan – szellemek pedig nem léteznek, csak a gyermekek játékában. Mélyebbre nyúló s bölcselkedő írásokban azonban mégis megtaláljuk, általában jelzőként, hogy valami „szellemi” – s ha szembe jön, azonnal el is bizonytalanít, mint azért (titokban) a gyermekek említett játéka is.
Mit ért alatta a szöveg írója, vagy mire gondol a beszélő, ha egyszer mégis csak kimondja? Nem a tudákos-babonás, un. „ezoterikus” gondolkodás divatos kifejezéséről van-e szó, ami elbűvöl minden félművelt, nézeteiben labilisan megalapozott olvasót? Sokan tartózkodnak is attól, hogy szótárukban szerepeljen, mivel oly távoli, nehezen definiálható, talán nem is létező valóság az, amire egyáltalán vonatkozhat – maradjunk hát a konkrétumoknál, a biztos, „tárgyias”, ellenőrizhető megnevezéseknél, mondják.
Jelen igehirdetésünk témája viszont pontosan maga a „szellemi létezés”, vagyis az a valami, amit éppen ezzel a provokatív szóval lehet megjelölni leginkább – s ha van ilyen, mármint az ember test nélküli élete – akkor célunk ezúttal éppen ennek segítségével magyarázni János evangéliuma prológusának különös utalását, amikor az ige az „Istentől születettekről” beszél. A Biblia minden lapja tulajdonképpen róluk szól, holott hétköznapi gondolkodásunk szerint „szellemi létezés” egyáltalán nincs is, csupán anyagi. A legtöbben hitetlenkedve csóválják fejüket a feltámadásról és az örök életről szóló bibliai híradások kapcsán – s ezzel együtt végleg ki is maradnak a Szentírás legfontosabb mondandója megértéséből.
Szögezzük le, hogy eszünk ágában sincs itt a kísértetek világába invitálni bárkit is. Az az ijesztő és homályos közeg, ami innen nézve a meghaltak világa, s amelynek megborzongunk már a puszta említésétől is, idegen és kifejezetten tilos, elzárt terület a keresztyén hit számára. Sem a prófétai, sem pedig az apostoli iratok nem járnak ki-be a holt lelkek házába, az ottaniakkal való kommunikációról pedig azt halljuk: „…köztünk és köztetek nagy szakadék van, hogy akik innen át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnan hozzánk ne jöhessen senki.” (Luk 16,26) Mi ezt a bibliai igazságot vesszük komolyan, amikor nem imádkozunk megholtakért; az ő sorsuk örökre és teljesen Isten kezében van – ezt biztosan tudhatjuk. Nincs egyetlen példa sem a Bibliában halottakért való imára. Amit nem tettünk meg értük földi életükben, nem pótolhatjuk haláluk után sem, ebben ez a Szentírás tanítása.
Magyar nyelvünk összesen két fogalommal közelíti meg az ember földi létezésének csodáját. Egyik a test, vagyis a tapintható és szemmel vizsgálható rész, amely születik, majd valamennyi idő után meghal, közben pedig éhezni és jóllakni, fázni és melegedni tud – ezen nincs sokat magyarázni. (Akik persze csak egy kicsit is jobban ismerik, micsoda komplexitás biológiai mivoltunk, azok tudják, hogy nagyon is van!) Másik pedig az emberi létezés nem látható hányada, amit összefoglalóan nálunk lelkinek szokás nevezi: sajnos, nincs több szavunk részei pontosabb megkülönböztetésére. A tudomány próbálkozik ugyan a „pszichés” és „kognitív” szópárral – Bibliánk azonban más alapokról különböztet.
Egyik fokozatnak érti annak folyton változó, időhöz kötött, valóban joggal lelkinek (psziché) nevezhető részét, s külön másiknak az örökkévaló hányadát, amely majd visszatér Istenhez (Préd 12,6-9) – így összességében test, lélek és szellem kategóriákban gondolkodik, s az embert ezek egységének tekinti. Magyar nyelvünkben máig nem igazán elfogadott a „szellemi” kifejezés, ezt tudomásul kell vennünk – holott pontosan ez a rész az, amit leginkább Isten közeli hányadnak tekinthetünk, s pontosan erre a körre utal az „Istentől születettek” említése János evangéliumában is. Amit azonban „szelleminek” tekinthetünk magunkban, az önmagában még nem feltétlenül örök és isteni is egyúttal, hisz lehetnek istentelen emócióink és tagadó gondolataink, ám ha valami örök bennünk, azt pontosan itt, a szív érzései, az akarat elhatározásai és a döntések realizálása, megvalósításai, valamint a gondolatok megértő, értelmező tevékenységének világában kereshetjük. A test nyilván nélkülözhetetlen, ám a lelki-szellemi mindenképpen magasabb rendű hányada életünknek.
Fizikai megszületésünk révén, bármilyen csoda is az emberi élet, az általunk keresett „szellemi létezés” még nincs jelen. Ott van ugyan lehetőségében, hisz a kisbaba majd felnő egyszer, amikor gondolkozhat, sőt, dönthet is hit és hitetlenség, élet és halál, sőt örök élet és örök halál dolgában – hiszen az embernek adott agysejtek milliárdjaiban ott rejlenek ezek a csupán embernek megadatott döntések. A pólyás azonban csak valami olyasmi, mint egy nagyszerű számítógép az asztalon, amire bámul tulajdonosa (ez kezdetben a szülő), ám még fogalma sincs, mire és hogyan lehet azt majd használni, milyen „szoftver” kerül arra a pompás szerkezetre, hogy IT kifejezésekkel éljünk – amely ott mosolyog vagy éppen elkeseredetten üvölt a világba, egyszóval mi lesz abból a kicsi gyerekből.
Ezt a kezdeti állapotot röviden úgy jellemezhetjük, amit mindenki tud is, hogy az ember, amikor testileg megszületik, egyáltalán nincsen készen. A csecsemőt teljességgel uralják testi érzetei, és sokak hitbeli krízise felnőttkorában is éppen abban áll, hogy saját magát azonosítja a testével, ezért retteg, hogy lemarad valami csemegéről, amiben pedig része lehetne, vagy már bánkódik, hogy elcsapta a gyomrát a túlzó, vagy egy éppenséggel illegitim lakoma – végül pedig úgy hal meg, hogy azt hiszi, elveszíti egyetlen egy kincsét, legdrágább tulajdonát, a testét, és akkor ő nincs is tovább.
Nem akad ember, aki ebből az állatias, primitív, kezdeti állapotból mindenestől ki tudna nőni: nagyon is ott marad minden emberszív mélyén, éspedig a késő öregkorig, amit életszeretetnek hívunk. Olyan szép kifejezés ez az „életszeretet”, hogy nehéz bűnnek nevezni – viszont pontosan ebben a kényelmetlen szembesítésben, a dolgok valódi látásában segít minket, amikor azt mondja Jézusunk: „Ami testtől született, test az, ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: újonnan kell születnetek.” (Ján 3,6-7)
Gyakorlati kitekintésül itt először is azt kell leszögeznünk, hogy minden felnőtt súlyos felelőssége, milyen példát hagy a nála fiatalabbaknak. Erkölcsi döntései ugyanis nem kizárólag csak rá, a maga „boldogságára” vonatkoznak, hanem kifejezetten hatnak a kicsinyek, a gyermekek lelki „szoftverjének”, azaz erkölcsi eszköztárának kialakítására. Amikor egy szülőpáros például a válást fontolgatja, rendszerint nem számol azzal, hogy az elvált szülők gyermekei felnőttként gyakrabban választják majd maguk is a válást, a megbékélés és kölcsönös alkalmazkodás helyett, válás melletti döntésük tehát akár nemzedékeken át is kifejtheti hatását.
A kisgyermek mindenesetre előbb-utóbb felnő s belekóstol a feléje integető világ ezer csodájába, mámorító fényeibe és ízeibe, ígéretesnek tűnő kalandjaiba. Kevesen vannak, akik nem tévednek el: gyakorlatilag nincs ilyen, csupán az eltévedés (korrumpálódás) módozatában van eltérés. Az élet útján vermek, csapdák és szenvedélyek bilincsei várják, kudarcokkal és új reményekkel – ahol maga sem érti mindig, mikor mi is történik vele. Néha annyi bizonyossága marad, s az megdönthetetlennek tűnik, hogy teste azért legalább biztosan van. Énje viszont már átláthatatlan rejtély, amivel kapcsolatban bőven érik meglepetések: csak az biztos, hogy magát védenie kell, mert teste és pszichéje, s a kettő ezen a szinten egynek tűnik – a „mindene.” Ha testét elveszik tőle, elveszíti mindenét – ennyit tud az életről…
A tanulási idő alatt – mert az élet mindvégig az – lelki „behorpadások”, sebek és komplexusok keletkeznek: a romlás, mint említettük, gyakorlatilag elkerülhetetlen. Önvédelemből bezárkózunk vagy túlontúl is kinyílunk, lényegében mindegy. Az őseredeti, zavartalanul egységes, csecsemőkori állapottól elszakadva a bonyodalom és a kétség állapotába érkezünk, és szükségképpen merülnek fel álmegoldások pénz, hírnév, hatalom és persze magyarázatok, ideológiák formájában. Az ember azonosítja magát azzal, amit még nem ért el, s ideológiát is gyárt hozzá, vajon mi az, ami biztosan boldogítaná. Ezek a magyarázat-ideológiák azonban lelepleződnek, az élet csak ideig-óráig tűri őket – előbb-utóbb kiderül, mi micsoda valójában.
Amikor aztán mindez eléggé a mélypontjára jut, mindig ott az esély új kezdetre is: ahol „ahol a bűn megsokasodik, ott még bőségesebben kiárad a kegyelem.” (Róm 5,20) Jézus radikálisan új születésnek nevezi, ami számunkra természetesen paradox és lehetetlen még gondolatnak is. „Bemehet-e az ember anyja méhébe, ha vén?” – kérdezi Nikodémus. Az újjászületés mégis realitás – s az evangéliumi történetek: egy születésétől fogva vak látni kezd, Lázár feltámad és kijön a sírból, a kapzsi vámszedő otthagyja jól jövedelmező asztalát, a megszállottan önpusztító gadarai megtisztul, s mind a többi híradás – pontosan ezt ábrázolják ókori „videó klippek” formájában!
Krisztusban ugyanis páratlan esemény történt a világgal, s történik ma is: ő igazán szembesíti az embert teremtettségével, azaz isteni eredetével – amit a világ eljátszott, nem tud róla, ezért pompázatos ünnepi ruhájából már csupán rongyai maradtak, mint a tékozló fiúnak… Jézus viszont megtalálta a teljes, hiánytalan kapcsolatot teremtőjével: Atyjának ismerte föl, s mindenkor valóban Fia is maradt, a létező legnagyobb megszégyenülés és szenvedés idején is. Ezért testi léte végeztével nem a semmibe, hanem őhozzá tért vissza, s a „jobbjára ült”, ami a hiánytalan egység és kölcsönös, teljes bizalom kifejezése. Minket is odavár, de, s ez a legbotránkoztatóbb, már itt, a földi életünk idejében…! Ez az a nagy titok, amiről az ige így beszél: „…akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.”
Ha az előbb azt mondtuk, a felnőttek végtelen nagy felelőssége az utánuk jövők iránt a példa, amit maguk után hagynak, akkor azt is le kell szögeznünk, hogy saját magukkal szemben viszont egyetlen igazán súlyos, nagy vétkük lehet, ez pedig az igénytelenség. Nem becsülik magukat annyira, hogy igenis, méltóvá lehetnek Teremtőjük megismerésére, saját isteni eredetükből és rendeltetésükből fakadóan! Nem jut idejük a Szentírásban elmélyedni, s ott megtalálni ilyen, s ehhez hasonló mondatokat: „…hogy megismerjétek a Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussatok – egészen Isten mindent átfogó teljességéig.” (Ef 3,19) Megelégszenek testi örömökkel és pszichés diadalérzetekkel, ám letesznek gondolataik, azaz szellemük Istennel való egyesüléséről, vagyis a végső teljességről. Ezért rettenti aztán őket a halál, ott ugyanis már valóban hátra kell hagyni a testet, amivel pedig sajnálatosan mindenestől azonosították magukat. (Tegyük hozzá, azzal a testtel, amely 20-30 évente minden egyes atomjában kicserélődik, s formáját, csodálatos működéseit egyébként maga is teljességgel valami “programnak”, azaz szellemi erőnek köszönheti…!)
Még egyszer és utoljára: szó sincs hitünkben a test lebecsüléséről, vagy megvetéséről, örömeinek elvetéséről – ám nagyon is szó van a lelki legmagasabb hányadának, vagyis a „szellemnek”, más szóval a gondolatoknak és tudásnak hallatlan fontosságáról! Abban a körben lehet felfogni, hogy nem csupán „testtől és férfi akaratából” létezik születés, hanem Istentől is, amit aztán pontosan ugyanolyan gonddal kell védeni, ápolni és nevelgetni magunkban, mint egy testi értelemben vett csecsemőt, különben elpusztul, mint „létezés”! Így egyáltalán nem mindegy, mit gondolunk, mit forgatunk az eszünkben, s milyen szellemi táplálékkal élünk. Lehet egy keresztyén gyülekezet nagyszerű szabadidős társaság, ahol senkinek nem kell unatkoznia, mindig gondoskodnak eseményekről: van jó zene és lelki wellness-hétvége, evangéliumi hajókirándulás, de ha a Krisztusban való örök élet titkához és az emberi tisztázottsághoz (és főleg tartáshoz) nem jutnak közelebb, sem pedig a nehezen érthető bibliai összefüggések nem tárulnak fel kompetens magyarázat révén – akkor ott pontosan a lényeg hiányzik.
Ha mindezt világosan látjuk már, sőt komolyan is vesszük, csupán egy marad hátra. Az, hogy e magasztos és valóban magas rendű küzdelemben lássuk, higgyük, sőt tudjuk: nem vagyunk egyedül. A teremtő szeretet, vagyis örök Atyánk a mi oldalunkon van, és üdvünket is akarja, nem csupán földi boldogságunkat. Ezért küldte hozzánk Fiát, megváltó Krisztusunkat, aki megmutatta és ma is megmutatja nekünk az utat. Az ő hűsége minden értelmet meghalad, s földi életünkben mindvégig követ. Nem érdemeljük, mégis ott van. Ránk annyi teendőt hagyott, s ez már valóban a mi dolgunk, hogy magunkat megnyissuk előtte, s naponta vegyük Szentlelke közléseit, amit mindenkor az Ige, vagyis ő maga, Krisztus hitelesít bennünk – hogy mai kifejezésünkkel éljünk, a „szellemünkben” – s aztán aszerint is éljünk.
Emlékeztetőül mai kulcsszavaink: akarjuk vagy sem, példát adunk a fiataloknak, s döntéseinkben erről nem szabad elfelejtkezni. Elhatározásainkkal nem csupán a magunk életére hatunk ki, hanem úgy lehet, nemzedékekére! Ezért kell önmagunkkal szemben igényesnek maradnunk, másként szólva: ne érjük be kevesebbel, mint annak tudatával, hogy Isten előtt állunk, s az ő teljességére, a vele egységre vagyunk mindnyájan hivatottak, akik „őtőle születtünk.” Beteljesedni egészen az Isten teljességéig! Végül pedig, mivel mindez szinte elérhetetlenül magas követelmény, ami elérésére magunk nem volnánk képesek eljutni, az evangélium lényegéről se felejtkezzünk el, s ez az ő hűsége. Keresztelésünkkor elhangzott felettünk: „…tiveletek vagyok minden napon, a világ végezetéig!” (Mát 28,20) Erőt és állhatatosságot tehát őbelőle meríthetünk – igen, minden napon, a világ végezetéig! Még akkor is, amikor “…a por visszatér a földbe, és olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (Préd 7,9)
Ezen az úton járva nem fogjuk többé testünkkel azonosítani magunkat, bár tudjuk, hogy itteni életünk anélkül elképzelhetetlen – hanem már hittel hisszük, hogy életünk lelki hányadának „szellemi” része legalább olyan fontos, sőt, még értékesebb is, mint a testi és a pszichés-lelki együttvéve – mivel azzal kapcsolódunk Istenünk örökkévaló világához. Amit ott megbeszélünk ővele, az úgy is van. „Az Isten Lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imádják.” (Ján 4,24) Így is legyen – úgy földi boldogságunkra, mint mennyei üdvösségünkre! Ámen.
