Eszter könyvében egyebek közt egy „pogrom” történetét találjuk, ami során azonban éppenséggel a zsidók irtanak ki több tízezer embert, nem pedig őket irtják mások. Hogyan kerülhetett ilyen irat a Bibliába, s miként „ige”, azaz építő történet Eszter könyve számunkra? Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2024. július 28.

Eszter botránkoztató könyvéről

Textus: Eszt 10,3

„…a zsidó Mordokáj második ember volt Ahasvérus király után, tekintélyes volt a zsidók között, és igen kedvelték honfitársai, mert népe javát kereste, és egész nemzetségének a békéjén tevékenykedett.”

Igehirdetés

Eszter könyve egy, a perzsa birodalom területén szétszórtan élő zsidók kiirtására szőtt terv meghiúsulásáról szól, ennek végén azonban egy „pogrom” történetét találjuk, ami során éppenséggel a zsidók irtanak ki hetvenötezernyi embert, nem pedig őket irtogatják mások. Miként „ige”, azaz építő történet Eszter könyve számunkra?

Jogos a kérdés: sokan valóban berzenkedve szemlélik azt a nyilvánvaló túlkapást, hogy a zsidók – el sem követett vétekért – megölnek több tízezer perzsa ember. Ha itt megállnánk az értelmezésben, legszívesebben mi is törölnénk e könyvet a kánonból, hisz maga a történet elismeri, hogy csak szándék maradt Hámán terve a nép kiirtására, a valóságban a konkrét bűncselekmény nem zajlott le – mégis sok-sok ember megölése lett a válasz.

Hasonló kérdés más, véres ószövetségi történet kapcsán is fölmerülhet az olvasóban, s akadnak, akik le is tesznek emiatt az egész Biblia, de legalábbis az Ószövetség tanulmányozásáról. Ráadásul, tegyük hozzá, Eszter könyvében, szemben a többi ószövetségi irattal, egyetlen egyszer sincs leírva Isten neve, róla említés sem történik. Böjtölnek és jajveszékelnek a fenyegető hír hallatán, hogy ki akarják őket irtani, hiszen féltik életüket – s a böjt indirekt módon ugyan magában foglalhatja annak „hitbeli” jellegét, amivel esetleg mégis csak Istenhez szóltak – ám nem hallunk róla, hogy imádságban segítségül hívták volna őt, vagy bármilyen isteni utasítást, régit vagy frisset, tekintetbe vettek volna: láthatólag teljességgel a saját fejük után cselekedtek. Az is ide tartozik még, hogy a könyv által meghonosított Púrim ünnepet Mózes törvénye nem tartalmazza, a könyv maga a kumráni tekercsek közt sem szerepel, azok nem is utalnak rá, az Újszövetség irataiban pedig sem Jézus, sem az apostolok nem idéznek szövegéből egyetlen mondatot sem – egyszóval „idegen testnek” tűnik a Bibliában. Miért lett akkor mégis része a Szentírásnak?

A válasz megadásához látnunk kell, hogy a bibliai történetek a bennük foglalt mondanivalót gyakran utalásos formában tartalmazzák – vagyis ránk, olvasókra bízzák, hogy meghosszabbítsuk a megjelenő erővonalakat és levonjuk a következtetéseket. Ha most mi is ezt tesszük, a könyv konklúziója azt mondja: igenis az élő Isten a történelem végső ura, aki a világot nem hagyta magára a teremtés óta, mint afféle „primus movens”, amint a görög filozófia nevezte, azaz Első Mozgató, aki utóbb azonban visszavonult s úgy tesz, mintha tilos lenne számára bármilyen további beavatkozás. Sőt, az Ábrahámmal kötött szövetségéhez sem lett hűtlen, hanem a tőle származott népet nagyon is őrzi, és nem engedi megsemmisülni. Erre a népre bízta ugyanis, hogy „kihordja” a világ Megváltóját, Krisztust, akinek majd meg kell születnie, hogy olyasmit adjon a világnak, amit egyetlen más nép sem – az üdv teljességét. Keresztyén hittel mi így értjük ezt az iratot.

Isten élő, szuverén Úr – akinek tettei jelen vannak a nagy világfolyamatban. Nem bábukat teremtett, ez méltatlan lett volna hozzá, mikor beszélgető társául és földi helytartójául embert hozott létre – ennél ő nagyobb úr. Ahogy a zsoltárosnál olvassuk: „…kevéssel tette őket kisebbé Istennél” (Zsolt 8,5-7) szabad akaratot adva az embernek. Ennek következtében viszont nem minden „Isten akarata”, ami ebben a világban végbemegy, vagy valaha megtörtént – mert a bűnt ő egyáltalán nem akarja. A bűn nem sors, hanem az Istentől elszakadt ember személyes, akarati döntése, s a bűn lét-rongálása is kizárólag tudatos emberi jóváhagyással jön be, konkrét cselekvés formájában, a világba: így mutatja be ezt Ádám és Éva története. Isten azonban a maga tervét akár bűnös emberek cselekedetei által is előreviheti a történelemben – fel tud használni végtelenül önhitt, magukat mindenhatónak gondoló uralkodókat is, amilyen az Eszter könyvében szereplő perzsa Ahasvérus, azaz Xerxész is volt.

Ezzel a szemmel olvasva Eszter fordulatos könyvét kinyílik előttünk a rejtett dimenzió, a Biblia fő gondolata: Isten eredeti és legfőbb szándéka az ember üdvössége. Boldog az, aki e tervet felismeri, és nem gáncsolni, hanem szolgálni akarja. Maguk a zsidók sem szolgálták mindig jól, sok példa bizonyítja a Szentírásban – amint később Jézus tanítványai sem, élükön Péterrel, aki fogadkozása éjjelén már háromszor, esküdözve megtagadta mesterét, Krisztust… Isten üdvterve mégis ment tovább, mert Péter nem volt véglegesen belekeményedve a maga hitetlen tagadásába, hanem tudott sírni felette, és ami még fontosabb, meg is tudott fordulni, ki tudott jönni belőle – éspedig pontosan a feltámadott Úrral való beszélgetése révén! (Ján 21,15-17) De vegyük most sorra, amiket ennek a magas szempontnak, tehát Isten egyetemes üdvakaratának jegyében kiolvashatunk e „botránkoztató” ószövetségi könyvéből.

Első mindjárt, hogy a királyi udvarba kerülve Eszter eltitkolja, melyik néphez tartozik, éspedig nagybátyja s egyben gyámja-nevelőapja, Mordokaj (a Károli fordításban Mardokeus) tanácsára. Ha hitetlen szemmel nézzük e tényt, tekinthetjük alattomos beépülési taktikának: majd jó lesz még a magam „biztosító társaságának”, azaz népemnek a segítsége, ha nem tudják rólam ezek a perzsák, hova is tartozom… Izrael tagjainak is sokkal jobb lesz, ha a háttérből segítem őket, vagy segítenek ők engem adott esetben. Ha viszont üdvtörténeti szemmel nézzük ugyanezt: Isten választott népéhez tartozás, maga Izrael létezése és megmaradása olyasmi, amit tűzön-vízen át meg kell őrizni – s eleinte ez jelenik meg Eszter hallgatásában. Nem csak azért kell azonban életben maradnia, mert a benne lévő életösztön ezt diktálja, hanem azért, mert küldetése van. Isten nem dédelgetésre választotta ki magának Ábrahámban őseit, hogy a nép tagjainak soha semmi bajuk ne legyen majd – hanem feladatra. Ez a feladat pedig nagyon is világos már az egész Ószövetségben is: megismertetni a világgal az egy, örök és igaz Istent, az ő nagy jóságát és szentségét!

Milyen sokan vigasztalást meríthetnének ebből, akik hívő emberek, de életgondjaik közepette elakadtak, és éppen nem tudják, mit tegyenek. Feladat mindig van, nem is kevés: a tőlem telhető módon hirdetni döntéseimmel, cselekedeteimmel, és ha lehet, szavaimmal is – Isten nagyságos dolgait! (Csel 2,11) Neki nincs szüksége tudásomra, műveltségemre, okosságomra, de butaságomra még kevésbé: azért van rendjén, hogy Eszter tud okosan hallgatni származásáról mindaddig, amíg csak az szükséges. Legyen a keresztyénnek is magához való esze – hitünk nem azonos az ostobasággal! Gyöngyöket nem szórunk a disznók elé, ugyanakkor viszont hallgatni sem szabad az Úrról a maga idejében (Mát 7,6 Márk 8,38) – s a kettő közti különböztetés a mi dolgunk, mikor melyik esetről van szó! Egy fontos feladatom biztosan mindig marad: azon lenni, hogy Isten ismerete terjedjen. „Kevésnek tartom, hogy Jákob törzsének helyreállításában és a megmentett Izrael visszatérítésében légy az én szolgám: a pogányok világosságává is teszlek, hogy eljusson szabadításom a földkerekség határáig!” (Ézs 49,6)

Aztán ott az „alkalmak” felismerése ebben a történetben. Eszternek nagybátyja, Mordokaj azt üzeni: „Ki tudja, nem éppen a mostani idő miatt jutottál-e királynői méltóságra?” (Eszt 4,14) Pedig az tekinthetné kiváltságos helyzetét a szépségéből fakadó, életre szóló jólétnek és biztonságnak is: engem hagyjanak csak békén, jól vagyok itt a király udvarában – ám most föl kell ismernie a pillanatot, annak végtelenül kiélezett, egyetlen-szerű fontosságát. Hányszor maradunk süketek és vakok arra, miről is van szó körülöttünk, és Isten mit akar velünk egy adott helyzetben! Eszter egy darabig megy a maga útján – a veszedelem felé… De végül más történik, mert ő mégis csak megszólítható. Felismeri az „alkalmat” népe megmentésére Mordokaj üzenetében, s ami elképesztő: kész még az életét is kockáztatni, hogy a jó ügyet szolgálja. Hívás nélkül bemegy a királyhoz kérésével, holott a kényúr, ha nem nyújtja ki felé pálcáját, azzal halálra ítéli! Eszter döntése itt az életet és halál mezsgyéjén mozog. A hit kockázat-vállalása mindig ilyen súlyú, itt egészen a jézusi mondás megelőlegezéseként, mintegy arra való utalásként jelenik meg: „Aki meg akarja tartani életét, elveszti azt, aki pedig elveszti, megtalálja azt!” (Luk 17,33)

A keresztyén embernek mindenkor ebben a felfokozott lelki éberségben kell élnie: észrevenni, hogy mikor mondja a belső hang, a halk és szelíd szó azt, hogy igen, most! Ezt nem szabad elszalasztanod – de nem azért, hogy „megnyerd életedet”, vagyis még kényelmesebben, még több élvezetben élj – ezt sokan megtalálják, bizony, túl sokan is. A világ gyakorlatilag ennek jegyében él. Neked Isten ügye miatt kell figyelned a pillanatra, amit nem szabad elszalasztani. És Eszter, „egy életem, egy halálom” – belép a királyhoz!

Mi már tudjuk, hogy Jézusunk felé – földi király – nem nyújtotta ki a kegyelem mentő pálcáját golgotai keresztje előtt. Éppen ellenkezőleg, kigúnyolták, megkorbácsolták, leköpdösték, amit ő szótlanul tűrt. Valósággal és konkrétan „elvesztette életét” értünk – de az Atya elfogadta áldozatát, s ezért nem csupán a magáét „találta meg” a feltámadásban, hanem nekünk is, a világ minden, immár a testi Izraelhez vérségileg nem tartozó tagjához is elhozta hitbeli döntésével azt, aminél nincs több: az örök életet. Amiről így szól ő maga: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él.” (Ján 11,25) Eszter pedig, bár még nem tudott erről a sokkal későbbi fejleményről, ő csupán népéért, annak fizikai megmentéséért volt kész feláldozni szépséges életét – mégis Jézus előképe lett, éppen „az élet elvesztésének” értelmében. Hitből kockáztatott, valóban mindent kész volt elveszíteni, beleértve fizikai létezését, és – nyert…!

Az ószövetségi történeteket nekünk mindig újszövetségi szemmel, vagyis a Jézus-esemény tudatában kell olvasnunk, nem pedig önmagukban. A sok vérontás még az előbbi időszak világa, ám az Újszövetségben már egyetlen mondat sem buzdít gyilkosságra. Mindig azt kell kérdeznünk, olvasva a meghökkentő ószövetségi narratívákat, hogy miként visz minket előbbre egy-egy régi történet a Krisztus követésében. Számomra személyesen – hét évtized Biblia-tanulmányozása és sok-sok elmélkedés során – az kristályosodott ki erre nézve, hogy amilyen kérlelhetetlenül számoltak le a zsidók ellenségeikkel az Ószövetség világában (mint Eszter könyve szerint is), nekem is ilyen kérlelhetetlenül kell leszámolnom immár nem a külső, hanem a belső ellenség, a bűn erőivel – önmagamban! Nekem ne legyenek ellenségeim ott kívül, és főleg ne gyilkoljam őket (Mát 5,44 Luk 6,27) – hanem keressem velük a békesség útját. „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben!” (Róm 12,18) A többit pedig ráhagyhatom a történelem Urára, majd ő hadakozik értem. Értelmes ésszel, tízmilliárd agysejttel pedig azért látott el, hogy a tőlem telhetőt magam is tegyem meg súlyos, életveszélyes esetben, éspedig mások legyilkolása nélkül: „Amikor az egyik városban üldöznek titeket, meneküljetek a másikba!” (Mát 10,23) Ez az újszövetségi alapállás – Jézus tanítványai mindenesetre így jártak el, valahányszor engedelmesek voltak Mesterük tanításához: fegyverrel sosem álltak bosszút ellenségeiken.

Tudták, hogy a bűn lét-rongálása kizárólag tudatos emberi jóváhagyással jön be a világba – s azt is, amit az Eszterről szóló elbeszélés már a népek (!) távlatában érvényes történelmi panorámával szemléltet, hogy Isten igazságtevése lehet az is, ha a másoknak elkészített akasztófára a hóhért húzzák föl. A bibliai igéből lett népi mondás is úgy tartja, megesik, aki másnak vermet ás, maga esik bele. A Zsoltárok könyvében egyébként így szól a közmondás eredetije: “Maguk ásta gödörbe estek a népek…” (Zsolt 9,17) – s a múlt idő itt un. “perfectum propheticum”, prófétai múlt, ami már bekövetkezett eseményként mutat be általános, előbb-utóbb valóra váló igazságot. De még a választott nép fizikai megmaradásánál is nagyobbról van szó, ha a csodás megmenekülés valóban a Vagyok-kal (2Móz 3,14) kapcsolja össze a megmaradókat – s ez a Biblia igazán nagy témája.

Amit tehát Eszter könyvéből kaphatunk, az így szól: a világban (sőt Isten népe körében) sem történik mindig az, ami az Úr akarata – mégis biztosak lehetünk afelől, hogy ő él és uralkodik, s a történelem végső kimenetele az ő kezében van – mind az egyes ember, mind pedig szövetséges népe, sőt az egész embervilág dolgában! Megérthetjük továbbá, hogy „…ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak” (Préd 3,7) – vagyis tudjon a hívő ember okos lenni, amikor arra van szükség, és aszerint is cselekedni, ha kell. De feltétlenül ismerje fel a döntő pillanatokat, amikor viszont nem szabad hallgatni, sőt, mindent föl kell tudnia áldozni – mert Mordokaj ugyan valóban „…második ember volt Ahasvérus király után, tekintélyes volt a zsidók között, és igen kedvelték honfitársai, mert népe javát kereste, és egész nemzetségének a békéjén tevékenykedett” (Eszt 10,3) – de a dolgok értelme ennél mégis sokkal több volt: életben maradni, hogy egyszer népe köréből megszülethessen majd a világ Megváltója.

Ő Istennek az a Páratlan („egyszülött”) gyermeke, aki odaszögezőiért is imádkozott a kereszten, s ezzel a világnak a szeretet útját egyszer s mindenkorra megmutatta. Olvassuk így, felőle értve az ószövetségi történeteket, s azonnal építeni fognak! Erőt, keménységet és kérlelhetetlenséget adnak hitvány tulajdonságaink, olykor bizony önmagunk mindenestől való legyőzéséhez – s így üdvünket szolgálják, mert már tudjuk, hogy „nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen…” (Róm 6,12) Ez az igazán nagy harc, a belső – nekünk pedig ebben, s nem máshol kell győznünk. Ha Jézusunkat követő úton járunk, magunk is megtaláljuk majd nem csupán a békességet, de magát az életet is, éspedig azt a fajtát, ami már valóban megérdemli ezt a nevet: élet. Itt éljük, itt küzdjük azt, ezen a világon, de mindig tudjuk, és ebben naponként meg is erősödünk, hogy „Élni, igen, de nem mindenáron!” (F.Schiller) – mert magánál az életnél is nagyobb és fontosabb az, Aki adta. „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust.” (Ján 17,3) Ha majd ő lesz lelkünk rendíthetetlen alapja, már a testi elmúlás sem fog rettenteni, mert boldogan készülünk hozzá, bármi vesz is körül minket a történelmi, külső valóságban. Így is legyen. Ámen.

Fohász

Ha csak magunkra gondolunk, Atyánk, bizony nem találjuk a helyes mértéket. Ezért van annyi túlzás, kiegyensúlyozatlanság és önkényesség a szavainkban, tetteinkben pedig hiúság és igazságtalanság. Jöjj hozzánk Szentlélek Isten, s add meg, hogy okos, megszólítható, és legfőképpen Krisztusra figyelő, engedelmes gyermekeid legyünk, akik megtalálják a keskeny utat, ami a valódi életre vezet. Ámen.

Nyomtatás