Isten nem gondolati absztrakció, nem „metafizikai fogalom”, hanem élő személy, sőt, „személy fölötti személy”, akivel beszélgethetünk, akinek van mondanivalója hozzánk, akinek legfőbb öröme, ha valaki megfordul és kijön vétkeiből s a tőle eltávolodott, mindenestől alámerült állapotából. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2024. július 7.
Az új Jeruzsálem III. – Örökölni fognak
Lekció: Jel 21,21-27
Textus: Jel 21,7
„…Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz.”
Igehirdetés
A Jelenések könyve „új Jeruzsálemről” szóló igéinek értelmezésében a harmadik, egyben befejező részéhez érkeztünk. Amint az előzőkben már láttuk, jelképes beszéd ez a Szentírásban, ami azt mutatja be, milyennek érti a kapott isteni kijelentés által János, a pathmoszi látnok az egész világnak, s benne a szent városnak Istentől megújított, immár ragyogóan szép állapotát. Az „új ég és új föld” képeiben és az „új Jeruzsálem” látomásában is az üdvösségről van szó, amit egyedül Isten adhat meg, s joggal merül fel a kérdés, vajon ezekben az e földi jövendőről olvasunk-e, ahová mintegy „fejlődhet” az emberiség az idők során – vagy pedig a lélek halál utáni, örök boldogságának képeit láthatjuk bennük.
A válaszhoz mindenekelőtt azt kell tekintetbe vennünk, hogy az ószövetségi ember számára maga a választott néphez tartozás, az abba való „beleszületés” jelentette, hogy valakinek „az Úr az Istene, s ő fia annak.” Aki egyéb nép tagjaként született, az zsidó hit szerint pogány istenhez tartozott, s nem részesült az igazi fiúság ajándékaiban, mivel nem volt helyes hiten. Valljuk meg, keresztyén vallásúak közül is meglehetősen sokan vélekednek ma is hasonlóan: „Mi még csak üdvözülünk, de más felekezetűek jobban tennék, ha áttérnének hozzánk, mert így nem sok esélyük van…” – gondolják, ha nem is feltétlenül hangoztatják.
Magának Megváltó Jézusunknak is volt olyan életszakasza, amikor messiási küldetését még csupán saját népének körében értelmezte: „Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebeknek vetni” – mondta a görög származású sziro-főniciai asszonynak. (Márk 7,27) Ám hallva annak végtelenül alázatos szavát túllépett ezen, s mégis meggyógyította beteg leányát. Egy másik történetben pedig egyenesen azt mondja, nagyon is botránkoztatóan, hogy „Mondom nektek: még Izraelben sem találtam ekkora hitet!” (Luk 7,9) – mivel a pogány kapernaumi százados azt üzeni neki, hogy nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám. Krisztusban nyílt tehát ki az ajtó minden nép számára, hogy ugyanannak az Úrnak gyermekeivé válhassanak, aki Ábrahám, Mózes, Dávid király és a próféták számára is az egyetlen igaz Istennek bizonyult, s aki a menny és föld valódi teremtője.
Az „új ég és új föld” látomása, valamint az „új Jeruzsálem” képe ezekhez a gyökerekhez vezet vissza bennünket: ma is bárki számára megtalálható az igaz Isten! Hatalmas hagyományanyag biztosít bennünket arról, hogy ő nem gondolati absztrakció, nem „metafizikai fogalom”, hanem élő személy, sőt, „személy fölötti személy”, akivel beszélgethetünk, akinek van mondanivalója hozzánk, akinek legfőbb öröme, ha valaki megfordul és kijön vétkeiből s a tőle eltávolodott, mindenestől alámerült állapotából. Aki jobban ismer bennünket, mint mi magunkat, akinek van ereje életünket megújítani – aki tud új eget, új földet, de még „új Jeruzsálemet” is alkotni!
Fontos, hogy a kereső ember megtalálja magában ennek a ragyogóan szép valóságnak lenyomatát – mert ez a lenyomat igenis, ott van minden szívben. Nincs ember, aki valahol mélyen ne tudna a méltányosságról, a tisztességről, az igazságosságról, még akkor is, ha személyes eltévelyedése vagy a kor-őrületek és egyéb lelki betegségek következtében a felszínen, mindennapi énjében elfogult, gyanakvó és dühös is másokkal, vagy általában a világgal szemben. A lelkében mindenki annak örül a legjobban, ha képes a szeretetre, még azok iránt is, akik arra nem kifejezetten érdemesek…!
Igen, ehhez a jobb világhoz, ehhez a tisztultabb, és nemesebben érző körhöz tartozunk eredetileg valamennyien, csak ritkán éljük át a tényt, hogy egészen ilyen mélységekbe nyúlnak a mi gyökereink is. Nem valami idegen álomba tévedünk tehát, amikor a Jelenések látnokának képeire rádobban a szívünk – igen, ez az enyém is – hanem éppenséggel legigazibb valónk kezd kibontakozni azáltal, hogy rácsodálkozunk ezekre. Azt kell világosan lássuk, és hittel higgyük: jó helyen járunk, amikor a Szentírásnak e titokzatosnak tűnő, de mégiscsak rólunk szóló fejezeteit kutatja értelmünk – mert ha egyetlen szó is „igévé” válik belőlük számunkra, már a megmenekvés útjára léptünk.
Amint ez világossá lesz számunkra, vagyis, hogy vannak biztos alapjaink, léphetünk is tovább. Miben áll ez a továbblépés? Abban, hogy megértjük, győzelem nélkül nem megy. Jézusunk legyőzte a bűnt, szenvedést és a halált, de a szomszédunkkal és embertársainkkal nekünk kell szót érteni. Önzésünkön, hitetlenségünkön magunknak kell erőt venni. Hitünk gyönyörűséges ígéretei bennünk, a mi felismeréseinkben és helyes cselekedeteinkben realizálódhatnak e világban, s ez bizony lelki küzdelmek tömegével jár. Aki győz, csak az örökli az új Jeruzsálemet!
Amikor ezeket a szavakat János leírta Pathmosz szigetén, a Krisztust követőket javában üldözték a római birodalomban, s nem keveset meg is öltek közülük. Nekünk, Istennek legyen hála, nem ilyen idők adattak: ahol jelenleg élünk, nincs veszélyben az élete senkinek a hite miatt. Veszélyben más van: a családi béke, a kölcsönös méltányosság, a jó lelkiismeret. Ezek nem hullanak ölébe senkinek, ezekért meg kell harcolni a lehúzó, sokszor ismeretlen mélységből származó erőkkel! Ezeket az erőket is bőven láthatjuk a Jelenések könyve által megszemélyesítve az előző fejezetekben, és bizony félelmetes képekkel festi őket a szerző, mert – azok is. Van tehát ellenfelünk éppen elég „odabent”, nem kell a külső világban keresni őket.
„Aki győz…” – ez azt jelenti, hogy belül dőlnek el a dolgok. Mindnyájan szabadok vagyunk jóra és rosszra, igaz és hamis szavakra, s a döntés mindig rajtunk áll. De valaki előttünk járt ezeken az emberi utakon, és győzött – a Názáreti Jézus, és az ő diadalából jut nekünk is. Ezt a nagy-nagy biztatást kaptuk őbenne: „Ember, ha én győztem, te sem vagy vereségre ítélve!”
Miben áll ez a „győzelem”? Millió változata van, nyilván: kinek-kinek egyéni problematikája szerint. Az egyik ember mindig fejjel megy a falnak, sőt, forró fejjel, őneki az óvatosságot, körültekintést kell kiharcolnia. A másik szériában gyártja maga számára a szorongani valókat, folyton van valami, amitől retteghet, mi lesz vele – ő oda kell eljusson, hogy „Ne aggódjatok a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért. Elég minden napnak a maga baja.” (Mát 6,34) Van viszont egy közös vonása a győzelemnek, amiről itt szó van: ez pedig az, hogy akik rálelnek, azok számára valami olyan, mint az örökség. Bibliánk ezt a szót használja itt, és nyilván nem véletlenül – próbáljuk csak megérteni, mi rejlik benne.
Örökölni normális körülmények közt valami nagyon is pozitív dolgot jelent: szüleink, nagyszüleink megdolgoztak valamiért, ami érték, és mi megkapjuk ezt az értéket. Lehet használati cikk, pénzbeli tőke, ingatlan, bármi – a lényege az, hogy gazdagít, és elvehetetlenül a miénk. Ilyen számomra édesapám keze írásával egy egyszerű papírlap, rajta ez az ige: „Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” (Zsid 13,5) Édesanyámmal harminc éves házassági évfordulójuk napján kaptunk tőlük mi gyermekeik, mind az öten, egy-egy ilyen „örökséget” – azóta is itt van Bibliámban jelzőként és emlékeztetőként, hogy milyen szülők gyermeke lehetek… Másoknak talán egy bútor, „ez még nagymamámé volt”, vagy pár családi fénykép jelent ilyesmit – nekem ez az erőt adó szentírási idézet egy fehér, bár mostanra már megsárgult papírlapon.
Hát minket most azzal biztat az ige Ura, hogy apróbb-nagyobb lelki győzelmeink magunk felett, tulajdonságainkon, esetleg mások méltatlan viselkedése keltette felháborodásunkon nem kevesebbel köt minket össze az „örökség” ajándékozó örömével, mint – ővele! Az egy, örök és igaz Isten van jelen ott, ahol valaki kiharcolja a legjobb énjét! És ő velünk marad halálunk óráján, s még azon túl is – ezt a feltámadott Jézus evangéliumából tudjuk.
Egy apróság miatt itt most kell tennünk egy kitérőt. Károli Bibliánkban (1908-ban készült fordítás) mai textusunkat, amely az új Jeruzsálemről szól még így olvassuk: „Aki győz, örökségül nyer mindent; annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem” – míg az Újfordítású Szentírásban (1974) ugyanezt így találjuk: „Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz.” Nem nagy az eltérés, ám a jelentés mégis más. Az utóbbi szerint a lelkiekben győztes ugyanis a megújult világot, az új eget és új földet, valamint a vele együtt megjelenő új Jeruzsálem szépségét és boldogságát „örökli” – a régebbi értelmezésű Károli verzió szerint viszont „mindent” örököl. Grammatikai szempontból a „mindezt” a pontos fordítás, ám a Károli szöveg (betű-hűség szempontjából „hibás” fordítása) még tágabbra nyitja az ajtót: az üdvösség igazából az, hogy nem csak a tökéletes, a jó, az Isten által megigazított és újjátett világ a „miénk” elválaszthatatlanul, hanem a régi is, a tévedésekkel, a bűnökkel, a hitetlenségeinkkel együtt… De abban az értelemben, ahogy Pál beszél erről: minden a tiétek – ti pedig Krisztusé, Krisztus pedig Istené! (1Kor 3,21-23)
Így érkezünk az „új Jeruzsálem” bibliai üzenetéhez a maga teljességében. A Jelenések könyvének ez a vigasztaló fejezete egyszerre beszél az egész embervilág jövendő megújulásának lehetőségéről, s a megigazult lélek földi boldogságáról és halálon túli üdvösségéről. Boldog, akinek rádobban a szíve, és hittel hiszi: Isten valóban nagyobb a mi némelykor nagyzoló, öntelt, olykor bizony gátlástalan, máskor pedig nagyon is ijedt és zavart, sőt rettegő lelkünknél! (1Ján 3,20)
Ebben erősödjünk hát meg: még győzni is ezért érdemes, éspedig a fentiekben tárgyalt győzelemmel – hogy őhozzá eljussunk. Véssük a szívünkbe: az új Jeruzsálem azoké, akik „mindent” örökölnek, bizony, egykori vétkeikkel, küzdelmeikkel együtt – mert hiszen azokat is viszik magukkal az örökkévalóságba… De ezek a bűnös-győztesek, ha egyszer mégis valóban az Úrhoz tértek, még inkább öröklik a fényességes várost, amelynek még az utcája is aranyból van, a mennyből alászállót, amelyben várfal és templom ugyanazzal az isteni arany mérőrúd mértékével van megmérve, vagyis immár hibátlan és teljes – Isten által megszentelhető, sőt, már meg is szentelt. Így is legyen, pontosan ebben a formájában, a miénkké! Ámen.
