A Paradicsomból kiesett ember nem képes hibátlanul elválasztani igazat és hamisat még saját gondolatai és érzései tekintetében sem, ízlését és morálját leginkább szubjektivitása vagy a külvilág trendjei, ideológiái határozzák meg. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2024. június 30.
Az új Jeruzsálem II. – Megmért város, megmért templom
Lekció: Jel 21,14-21
Textus: Jel 21,17
„Aki velem beszélt, annál volt egy arany mérővessző, hogy megmérje a várost, annak kapuit és falát…”
Igehirdetés
A „mennyei Jeruzsálem” nem történelmi képződmény, sem nem egy majdan létrejövő turisztikai célpont, hanem az eljövendő üdvösség képe. A látnok János egy ideális képet rajzol föl a Jelenésekben, amilyenné hite szerint Isten az övéit belsőképpen formálni tudja, éspedig már itt és most.
Honnan tudjuk, hogy ebben az igeszakaszban erről van szó? Onnan, hogy megadja e város hosszúságát, szélességét és magasságát, mégpedig minden irányban tizenkétezer „futam” (görögül: stadion) mennyiségben. Ez 2400 kilométernek felel meg, ilyen város pedig emberileg nincs, nem építhető. Egy ekkora kocka látványa csak utalás lehet valami másra, egy lelki valóságra, hiszen konkrét, földi városok sosem sok ezer kilométer magas mértani testek.
Arról a mozzanatról beszél a kép, amikor Isten Krisztus által cselekedni kezd valaki életében, s alapjaiban átalakítja azt. Ezt a teljesen új egyéni életet vizionálja mind a tökéletes idom, mind pedig az óriási méret („égig érő” város) – ám nyugodtan érthetjük az egész emberiségnek szóló ígéretként is. Nem csak az egyes ember tökéletesedhet, de a közösség, az embervilág élete is. Milyen jó lenne, ha ennek munkásai lehetnénk! De lássuk, mik is a feltételei, hogy magunk oda tartozzunk.
A Paradicsomból kiesett ember elvesztette az ég közelségét, s ezzel együtt a helyes mértéket: önmagától már nem tudja, milyennek kellene lennie városának, templomának – vagyis a saját tulajdon életének. Sejtései persze akadnak, de nem tudja biztonsággal, mi a különbség jó és rossz között, s ha elvileg tud is valamit, azt nem valósítja meg. Nem képes hibátlanul elválasztani igazat és hamisat még a gondolatai és érzései tekintetében sem, ízlését és morálját leginkább saját szubjektivitása vagy a külvilág trendjei, ideológiái határozzák meg. Legjobb esetben is „elveket” követ, de azok vezetésével is – újszövetségi szempontból nézve – homályban, ha nem éppenséggel sötétségben éli földi életét. Bibliánk így írja le, így tárja elénk az ember Isten közeléből kiesett állapotát…
A szomorú látlelet mellett azonban mutat egy konstruktív kiutat is – döntően erről szól a Szentírás második fele, az Újszövetség. Keresztyén hitünk alapján mindent, amit csak az Ószövetségben találunk, ennek a második, későbbi irodalmi gyűjteménynek optikáján át látunk, nem pedig önmagában. Az atyák családi történetei, a választott nép életének hadi és egyéb eseményei ugyanarra a csodára, a logosz-ige testtélételének lehetőségére utalnak, de még mintegy előre tekintve. Jön, jön a megváltás, a mennyei fény: az „Édenkerten kívül” születettek egyszer csak mind megláthatják a testté lett igében (Ján 1,14) saját legjobb valójukat. Kedvet kapnak szeretetben élni, boldognak lenni, embertársaikban szövetségest látni, sőt, még testi elmúlásukra is a hit bizonyosságával tekinteni…!
Ezt az ószövetségi hitet töltötte be a Názáreti Jézus, aki Isten Fiának bizonyult. Ő az „arany mérővessző” az angyal kezében, amivel az megméri a látomásban az új várost és megméri a mennyei templomot: mert mindennek, ami jó és tökéletes, Krisztus a mértéke! A hitben elindultnak naponta, sőt óránként ezt kell kérdeznie: megáll-e, amit teszek, az ő mértékén, vagy sem. Követem-e őt akkor is, amikor „félelem bánt, vagy nyereség kísért.” Mesteremnek és Uramnak vallom-e, ha eljönnek a nemszeretem-idők, s csak saját érzelmeim töltenek már el, nem pedig a belé vetett bizalom – ez itt a kérdés!
Ahol a mérték, az „arany mérővessző” már ő, a megfeszített és Feltámadott, ott épül Isten országa, királyi uralma – ott fölsejlenek az új Jeruzsálem körvonalai. Ő maga felülről jött, az ő Atyjától. Így szólt, amikor ellenzői faggatták: „Ha Isten volna Atyátok, szeretnétek engem, mert én Istentől származtam és jöttem. Hiszen nem magamtól jöttem, hanem ő küldött engem.” (Ján 8,42) Tekintsek hát magam is mindig újra fölfelé, keressem Isten királyi uralmát – mert akkor van remény. Életem egyre inkább átnemesedik, megtelik az ő Lelkével, s kezdek visszaemlékezni arra, hogy eredetileg magam is tőle származom – hiszen ő teremtett engem is a föld porából és a maga leheletéből…!
Van azonban ennek a „városnak” egy nagyon fontos adata, s ez a tizenkettes szám. A városnak ennyi kapuja van, azokon Izrael tizenkét törzsének nevei, falának alapját tizenkét drágakő ékesíti, rajta a Bárány tizenkét apostolának nevével. Mennyei méreteit, hallottuk, éppen tizenkétezer futammal lehet érzékeltetni. Miért fontos ennyire ez a szám? Mert a Jelenések könyve a Krisztus jöttét az atyáknak egykor adott ígéretek beteljesedésének látja. Jézus követői nem egy másik vallást alapítottak, hanem a régit, az atyáktól való hitet töltötték meg eredeti, lelki tartalmával!
Ez pedig azt jelenti, hogy a keresztyénekre is érvényes a Tízparancsolat, a próféták igazság-követelése, a Zsoltárok felkínálta egyszerű, bensőséges kegyesség útja. Őket is kötelezi a szent komolyság, amivel Isten emberei egykor engedelmesek kívántak lenni az Úrnak, akár életük árán is. Az „Úr Szolgáját” megéneklő ézsaiási ígéret a bárány áldozatáról (Ézs 53,6-7) Krisztusban teljesedett be – egyszóval, egy nagy folytonosság szemlélői lehetünk Ó és Újszövetség között, sőt, nem csupán szemlélői, hanem megértői és megvalósítói is!
Hát ezért van szó a Jelenések látnoka élményében arany mérővesszőről. Várost és templomot, közéletet és egyházat, egyént és közösséget az minősít, ha Krisztus mércéjével igaznak, Isten akaratával egyezőnek bizonyul. Ő az egyetlen igaz mérték. Az isteni élet mintázata benne jött közénk: takarítsak hát ki mindent a lelkemből, szokásaimból, a magamnak adott felmentésekből, ami ővele mérve hitvány és elégtelennek bizonyul. A tizenkét apostol ugyanazt az üzenetet képviseli, amit a tizenkét törzs neve jelent, és a szám sem véletlenül egyezik – mert a helyes alapállás Ábrahámtól kezdve mindmáig ugyanaz: Istent félni és az igazságot cselekedni. (Mik 6,8)
A legszebb kép talán mégis abban szólongat minket, hogy ennek a városnak az utcái aranyból vannak. „…és a város utcája színarany, mint az átlátszó üveg.” (Jel 21,21) Az utca, még ha sepri is a ház tulajdonosa (ma ritkaság, pedig törvényileg is kötelező volna), általában a port és a szemetet idézi. Ha azt mondjuk valamiről, hogy „utcai”, akkor azt értjük alatta, hogy a legközönségesebb. A mennyei Jeruzsálemben azonban még az utca is aranyból van. Ebből a ritka, nem rozsdásodó, szelíden csillogó, nemes anyagból, ami az éltető napfényt és az örökkévalóságot idézi. Ilyen a Jelenések látnoka szerint a helyes alapállás, az itt és most megvalósuló üdv – az „örök élet”! Ahogy maga Jézus mondja: „Bizony, bizony mondom nektek, aki igémet hallgatja és hisz annak, aki engem küldött, örök élete van és nem kerül ítéletre, hanem már átment a halálból az életre.” (Ján 5,24) A helyes életet megtaláló lába alatt aranyból van az utca, nem sárból és piszokból – ez azt jelenti, hogy minden véglegesen jó és szép. Nem kell semmit hozzátenni, elvenni sem lehet belőle semmit – örök. Úgy jó, ahogy van.
Erről a fajta életről szólt mai igénk. Onnan indulva, hogy igen, itt „mennyei városról”, vagyis Istenben való életről hallani, láthattuk azt is, hogy az egyetlen biztos mérték, az „arany mérővessző”, akit mi Krisztusban látunk – hivatott megmérni várost és templomot. Szem elől ne tévesszük őt, el ne vakítson a világ minden kincse és dicsősége! Nekünk az Ó és Újszövetség ugyanazt az örök alapállást tanítja Ábrahámtól Krisztusig – amit a „megmért város és megmért templom” gondolata is sugall: hogy annak a városnak, ahova mi törekszünk, még az utcája is aranyból van, mint az átlátszó üveg… Föl ne adjuk, meg ne keseredjünk, olcsóbb járdára el ne cseréljük. Nekünk az igazit, az aranyból valót szánta életünk Ura. És az is legyen a miénk. Ámen.
