Szép és fontos dolog a történelem, jelentősek az évezredes „szent városok”, szívünkhöz közel áll a ma is küszködő Jeruzsálem, amit egykor már Jézus megsiratott hitetlenségéért, pedig rajongva szeretett – bennünket azonban a mennyei világ hírnöke, az új Jeruzsálem vonz igazán. Erről szól az alábbi igehirdetés.

—

Igehirdetés 2024. június 23.

Az új Jeruzsálem I. – Ami a mennyből való

Lekció: Jel 21,9-16

Textus: Jel 21,10

„Elvitt engem lélekben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely Istentől a mennyből szállt alá.”

Igehirdetés

A nagy világvallásoknak van „szent városa” – amilyen a mohamedánok számára Mekka. Ha a muzulmán oda életében csak egyszer is elzarándokol, teljesítette élete legfőbb rendeltetését. A bibliai szent város Jeruzsálem, mégpedig mind az Ó, mind az Újtestamentum népe számára – ám különbözők az értelmezések, ez valójában mit is jelent. Ószövetségi gondolkodás szerint ugyanis maga a geográfiai hely szent, mivel a nagy király, Dávid tette fővárosává, és a városban emelkedő Sion (Cion) hegyén épült templom az Úrnak. A testi Izrael számára vallási és népi értelemben ma is az identitás talán legfontosabb, fizikai kifejezője és fókuszpontja.

Újszövetségi keresztyén hitünk szerint viszont, éppen mai igénk alapján is, a város és a hegy csupán jelek, amikkel Isten egy magasabb élet lehetőségére utalt régen is, és utal ma is. Megbecsüljük, mint vallásunk földi eredésének színhelyét, ám sem a zarándokként odalátogatás, sem a helyhez való vérségi tartozás önmagában nem üdvszerző. Hogy nekünk lelkileg pontosabban mit jelent, azt a mostani igehirdetésen kívül további két másikban is szeretnénk majd tárgyalni – ha Isten is úgy akarja.

Ennek az igehirdetésnek címe „Az új Jeruzsálem I. – Ami mennyből való” – mindenekelőtt arra emlékeztet, hogy jócskán akad felülről való, és nem-felülről való lehetősége minden emberi életnek, s ebből a nagy bőségből a világ egyetlen nemzete és annak egyetlen egyede sincs kizárva. Igenis, van jó és rossz, amik nem azonosak egymással. Van Istentől való és istenellenes dolog – és „emberi méltóságunk”, amit ma sokat emlegetnek, pontosan a fölfelé figyelésen alapuló döntésekben valósul meg a legvilágosabban. Szabadok vagyunk, hogy ezek közül mit választunk magunknak.

Azt az elragadtatott, vallási-költő képet a jövendőről, amit János Pathmosz szigetén látomásban látott s nekünk a Jelenések könyvében megírt, kizárólag olyan lélek pillanthatta meg, akit nem csak a földi érvényesülés és boldogság foglalkoztatott, hanem magának Istennek dolgai, s azzal együtt az emberi élet legmesszebbre, halálon is túlmutató perspektívái. János műve beleilleszkedett a kor apokaliptikus irodalmába, amelynek „műfaja” egyszerre szólt a történelem újabb és újabb fejezeteiről, benne Isten tervének kibontakozásáról, azaz a földi társadalmak jövőjéről, ugyanakkor azonban az egyes ember, benne a hívő életen túli sorsáról, üdvéről is.

Amikor hát a Jelenések könyvét olvassuk, mindenképpen arra kell gondolnunk, hogy ezekben a szimbolikus üzenetekkel teli látomásokban is rólunk van szó, akik itt a földön küzdünk. Minket biztat, hogy hangolódjunk újra és újra az égi világra, mert onnan jönnek a megtartó, sőt megmentő indítások, amik nélkül nehéz dolog helyesen választanunk jó és rossz között. Ezért a mennyből alászálló, „új Jeruzsálem” képét látva is azt kell kérdezzük magunktól: hol vagyok én ebben. Mi a viszonyom azzal, ami a Bibliából szólongat, az mit akar változtatni utamon, szándékaimon és terveimen – hiszen nem élek ezer évekig: földi életem határolt és véges. Cseppet sem mindegy, mit viszek majd magammal fizikai elmúlásom után az örökkévalóságba.

Így olvasva e könyvet, így elmélkedve az „új Jeruzsálemről” is, annyi a dolgunk, hogy engedjük, hadd emelje fel a szemünket a saját magasabb életünk derűjét és szépségét látni, egyszóval azt, amit Krisztus hozott az emberiségnek. Hadd járja át szívünket a gondolat, hogy nem csak háború és vérontás, értelmetlen halál és borzasztó erőszak létezik, hanem menyegzői öröm, tiszta szándék, és értelmes megoldások is lehetségesek, éspedig pontosan őt, Megváltó Jézusunkat követve! Ő egyáltalán nem azt akarja, hogy a szeretet és jóság puszta jelszóvá süllyedjen, amiket lobogtatva aztán összemosunk jót és rosszat, hisz „everything goes”, azaz minden megengedett és elfogadható – hanem nagyon is a különböztetésre tanít. Olyan különböztetésre, ami aztán közvetlenül beleszól e földi életutunkba és örökkévaló sorsunkba egyaránt.

Ezért itt nem úgy van szó Jeruzsálemről, mint egy turista-látványosságról, ami érdekes történelmi relikvia, fényképezhető falakkal, ősi kövek előtt hajlongva imádkozó, szakállas emberekkel, történetesen pont muzulmán mecsettel a Sion hegyén, és más különlegességek városáról – hanem mint mennyből bármikor alászálló, csodálatos emberi lehetőségről, ami komoly és súlyos figyelmeztetés: ne add annál alább, ember, mint hogy ilyen szép legyen a te belső életed is, mint az „új Jeruzsálem”…! Azért hasonlítja János a „férje számára felékesített menyasszonyhoz” ezt a várost, mert a látomás, ahogy mondtuk, mirólunk szól – ilyenek is lehetünk: ragyogó tisztaságú, ékes kapukkal díszes, minden nép számára lakható hely, amely otthon és templom egyszerre. A jelkép könnyen megfejthető, hiszen az érett lelkű, üdvöt megtalált emberről, sőt, magáról a beérkezett, boldog emberiségről szól.

S mindennek pedig az a kulcsa, hogy e város igenis „felülről” való. Érdemes még a hitetlennek is elgondolkodnia: valóban csak övé-e az élete, ő „teremtette-e meg” sok milliárd agysejtjét, ő vetette-e meg az örök törvények alapját, melyek az Univerzumban igazgatnak mozgást és elképzelhetetlenül drámai átalakulásokat – vagy pedig alázatosan le kell hajtania a fejét, s azt kell mondja: mindez nem az én művem. Én csak pár évtizedet kaptam, hogy dolgozzak, küszködjek, szemlélődjek, csodálkozzak, s megtanuljak különböztetni fent és lent, jó és rossz között, ami nem is lehetséges másként, mint éppen a „mennyre” hangolt lélekkel. Hát ezért szögezi le János is a Jelenések könyvében, hogy az igazi Jeruzsálem felülről száll alá, s a Bárány, azaz Krisztus menyasszonya.

Ahol ezt a jelképet már érti valaki, ott megtisztulás kezdődik. Miért? Mert Isten közelsége fölébreszti az embert látni a maga hiányosságait, sőt vétkeit, amikből ki kell jönnie, ha nem csupán „boldogságra”, de üdvre is akar jutni. Teljesen vakok tudunk ugyanis lenni arra, miben is vagyunk, hova süllyedtünk – s nagyon is szükségünk van kijózanító pillanatokra, amik nélkül folyik az észrevétlen lelki elpiszkolódás, s egyre csak mélyebbre és mélyebbre kerülünk. Belesüppedünk olyasmikbe, amik csöppet sem „felülről valók”, s a dolgot még csak észre sem vesszük. Ezért Isten angyala fölviszi Jánost, a látnokot, egy „nagy és magas hegyre”, ahonnan sokkal jobban látja a várost, azaz önnön lelki-szellemi lehetőségeit.

Eszünkbe kell jusson erről a „nagy és magas hegyről” a pillanat, amikor Jézust nem Isten angyala, hanem maga a kísértő Sátán vitte fel egy ilyen hegyre, s onnan megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét. (Mát 4,8) Igen, a hegy ott is a döntéshozatalt jelképezi. Azt a momentumot, amikor nyitva előttünk jó és rossz – egyszóval átláthatjuk, mi minden az, ami között választhatunk, mert emberek vagyunk, a már emlegetett sok milliárd agysejttel. Katarzis, megtisztulás pontosan ilyen pillanatokban lehetséges. Föl kell fedezni ezeket a pillanatokat. A Jelenések látnoka, János nem fecsérelte el őket: látta a várost, a „mennyből alászállottat”, amiben „benne volt Isten dicsősége”…, s nem tévesztette össze azt a világ minden országával és dicsőségével!

Ilyen percekben lehetetlen nem megtisztulni – amikor tehát oda tudjuk mérni kicsinyes, önző, bosszúálló mivoltunkat az örök ragyogáshoz. Ilyenkor meg kell tisztulni a „lent” szennyétől, és nem lehet többé másokat okolni sem boldogtalanságunkért, sem kudarcainkért. Pedig azok emlegetésétől hangos a világ ma is, mint mindenkor volt: nem csupán a családi bajok idején, hanem a történelmi katasztrófák kapcsán is – áthárítás és áthárítás, mintha mi ott sem lettünk volna, amikor a bajok keletkeztek… Amikor fiatal életek eszeveszett háborúkba masíroztak, amikor a családot ismeretlen erők szétdobálták, hogy akik valamikor szerették egymást, azok perre menjenek – igen, ezeket a perceket is mind-mind emberek döntései és elhatározásai tették olyanná, amilyenek lettek!

Kellenek pillanatok, nagyon is kellenek, amikor Isten angyala „nagy és magas hegyre” vihet föl minket, hogy legyen távlatunk – látni. Mit? A szép és rendezett várost, mint előttünk álló lehetőséget, amiben „ott lakik Isten dicsősége.” Minden ember erre született, nem pedig sírásra és fogcsikorgatásra…!

János olyan várost lát erről a helyről, aminek fénye hasonló a legdrágább kőhöz, a kristálytiszta jáspis kőhöz, mert benne Isten dicsősége otthonos. Valódi megtisztulás nélkül ilyesmit nem lát az ember maga előtt, csak a saját félelmeit, mások vétkeit, s az élet értelmetlenségét… Milyen kár, ha így van! Keressük csak meg a katartikus pillanatokat minden erőnkkel, amikor őszinték tudunk lenni önmagunkhoz, valamint szeretjük és cselekedjük az igazságot. Ahogy Pál fogalmazza ezt a nagy titkot: „…Igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk abban, aki a fej, Krisztusban” (Ef 4,15) – mert akkor nem halnak majd meg emberek fölöslegesen különböző csatatereken ágyútűztől, alattomos drónoktól, messze hordó rakétáktól, sem pedig a mindennapok családi szobáiban – lelki halállal – a lélektipró veszekedések poklában!

Lesz helyette látomásuk a városról, amelynek „fala nagy és magas, tizenkét kapuja előtt tizenkét angyal.” Ez is micsoda kép! A városkapu (régen még volt ilyen) a közélet nyüzsgő színtereként funkcionált. Ott ültek a vének, bíráskodtak peres ügyekben, utazók érkeztek teveháton, zajlott a kereskedelem. Csupa „vízszintes”, e földi élet-mozzanat – de az „új Jeruzsálem” rendje szerint minden kapunál egy-egy angyal… Valaki, aki fölfelé irányítja a köznapokba süppedt ember figyelmét a puszta mivoltával is. Még a nyüzsgő, nagyon is „életszagú” városkapu forgatagában is!

Emeljük hát föl lelki szemeinket látni a láthatatlant. Szép és fontos dolog a történelem, jelentősek az évezredes „szent városok”, szívünkhöz közel áll a ma is küszködő Jeruzsálem, amit egykor már Jézus megsiratott hitetlenségéért, pedig rajongva szeretett – bennünket azonban a mennyei világ hírnöke, az új Jeruzsálem vonz igazán. Kiknek otthona az a hely?

Azt érthetjük meg igénkből, hogy azoké, akik tudnak és akarnak fölfelé figyelni, s ennek a „mennyre irányultságnak” jegyében különböztetnek jó és rossz között. Nem úsznak az áramlatokkal, hanem hiszik, hogy Alkotónk javunkra alkotott örök törvényeket, amiket áthágni árt magunknak is, és másoknak is. Rá hallgatva élnek szabadságukkal, amikor a „magas hegyen” megfordulva, távlatokat átlátva, személyes, emberi döntéseket hoznak. Ők a megtisztító, katartikus pillanatok felismerői, akik tudják, hogy a „jó” mindig Isten világának érkezte közénk. De „látják” az angyalt, azaz Isten jó szándékát a város forgatagában, nyüzsgő kapuja előtt is – mert ők már az új Jeruzsálem polgárai. Tartozzak magam is közéjük. Így is legyen. Ámen.