Döntéseinken múlik, rajtunk áll, mivel töltjük meg földi életünk óráit és napjait. Természetesen vannak körülmények, amiket sem megválasztani, sem megváltoztatni nem tudunk, amiket csak elfogadni lehet. Mégis jönnek idők, amik egyértelművé teszik: most választani kell. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2024. június 9.
Válaszd az életet
Lekció: Józs 24,1-15
Textus: 5Móz 30,19
„Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd hát az életet, hogy élhess te is, és utódaid is!”
Igehirdetés
A bibliai honfoglalást Mózes nem érhette meg, azt tanítványa és utódja, Józsué vezényelte le. A sikeres hadműveletek után letelepedtek, és elosztották az ígéret földjét a tizenkét törzs között. Józsué, befejezve életművét, országgyűlést hívott össze Sikembe. Felidézte az elöljárók előtt a nép történetét Ábrahám elhívásától kezdve, s felhívta a figyelmüket, hogy nem az ő kardjuk és íjuk futamította meg ellenfeleiket a honfoglaláskor: az Úr adta a győzelmeket! „…Földet adtam nektek, amelyen nem ti dolgoztatok, városokat, amiket nem ti építettetek, mégis letelepedtek bennük; szőlőket és olajfákat, amelyeket nem ti ültettetek, mégis ti esztek róluk.” (Józs 24,13)
Felszólítja őket az ünnepélyes pillanatban, hogy váljanak meg bálványaiktól, amiket magukkal hoztak Egyiptomból, vagy még korábbi időkből, s a továbbiakban egyedül az Urat szolgálják. Ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok a folyamon túl szolgálták, akár az emóriak isteneit, akiknek földjén laktok: de én és az én házam népe az Urat szolgáljuk! – így szól hozzájuk.
Ugyanúgy válaszút elé állítja tehát őket, mint Mózes tette egy generációval korábban: „Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd hát az életet, hogy élhess te is, és utódaid is!” (5Móz 30,19)
Közös motívum a két felszólításban: válasszatok. Mert az emberi élet nem csak ott és akkor, de ma is a döntéseinken múlik – rajtunk áll, mivel töltjük meg földi életünk óráit és napjait. Természetesen vannak körülmények, amiket sem megválasztani, sem megváltoztatni nem tudunk, amiket csak elfogadni lehet. Mégis mintának tekinthetjük ezt a bibliai üzenetet, ahol Mózes is, Józsué is olyan általános igazságról beszél, ami által magunk is megszólítottakká válunk.
Mindenekelőtt abban, hogy tartsa számon az ember a sok jót, amit már életében kapott. A most tárgyalt szentírási összefüggések közt ez a szőlőkből és olajligetekből állt, amit nem a honfoglaló nép ültetett, mégis ehette azok gyümölcseit, és városokból, amiket lakhatott, holott nem maga építette. Aztán az emóriak legyőzése sem az ő kardjuk és íjuk műve volt… Nekünk pontosan így akadnak ajándékaink, amikre tekinthetünk akár mellünket döngetve: ezt én szereztem, nem más – de tekinthetünk azokra alázattal is, hogy ezt bizony mind, mind Istentől kaptam…!
Igénk az utóbbi alapállást ajánlja: legyen alap és kiindulás a hála, éspedig az őszinte és szívből való hála. Azért fontos ez, mert ha magunknak tulajdonítjuk mindazt, amink van, akár anyagiakban, akár szellemiekben, műveltségben, akkor marad a versengés: lám, másnak már több van, nekem mikor lesz – s marad a telhetetlenség, vagyis az, ha mindent megszereztem is, akkor sem leszek igazán elégedett. Ezek a hibás irányok veszik el aztán, amiért születtünk, az élet örömét. Pedig milyen szépen beszél erről a szentíró: „Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amit Isten adott neked a nap alatt, mert ez jutott neked az életben, és munkád révén, amit fáradsággal végzel a nap alatt. Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell!” (Préd 9,7-10)
Magasabb szint a hála dolgában az, amikor már a próbákat is meg tudjuk köszönni, nem csak az ajándékokat. Kevesen lépnek föl erre a szintre. Pedig a veszteség, a betegség, a kudarc is ébresztésünkre szolgálhat – egy feltétellel. Ha nem másokat, vagy a „sorsot” okoljuk érte, hanem életünk megjobbításának parancsa következik belőle.
A hálás szív ilyenkor önmaga fölé nő, és azt is észreveszi, hogy nem maradhat vétkeiben – el kell vesse bálványait. Mit takar ez az idejétmúlt, ebben az értelemben ma már nem használt szó, hogy bálvány? Bármit, ami az első helyre kerül, arra a helyre, ami csak Istent illeti. Láttuk az előbb, hogy az igei szemlélet nem életellenes, éppen ellenkezőleg, életöröm-párti. De a kapott ajándékok a helyesen élőt nem önhitté teszik, hanem éppenséggel elgondolkodtatják, sőt: katarzist munkálnak benne.
Elvetni bálványokat annyi, mint a tudatos tisztulás útjára lépni. Csak cinikus lélek lehet, aki a templomból kilépve is ott folytat mindent, ahol a belépéskor abbahagyta. Bármilyen különösen hangzik, még a külső világ fejlődése, egy-egy tudományos, technikai vagy pl. orvostudományi előrelépés is azt kellene kiváltsa az emberből: milyen jó, hogy már erre is, meg arra is van megoldás – akkor hát én sem maradhatok ott, a magam „fejlődésében”, ahol eddig voltam. Váljak csak meg rossz tulajdonságaimtól, tétlenségemtől, hitetlenségemtől, világítsam át lelkem homályos mélységeit, ahol a bosszúállás és a rongálás erői laknak – legyek a megtisztított életrend embere. Isten népe mindenkor ide tartozott! Józsué mindenesetre egyértelművé tette a törzsek vezetői előtt: válasszatok – de én és az én házam népe az Úrnak szolgálunk.
Annál is inkább lényeges ezt értenünk, mert az igei útmutatás szerint nem kevesebbről van szó, mint életről és halálról. Ezek között kell választani, sokszor olyankor is, amikor erre látszólag semmi okunk. Az aprónak tűnő, lényegtelen döntések is mutatnak erkölcsileg valamilyen irányba, hát még annak a dolga, hogy kinek szolgálunk: Istennek vagy – valaki másnak, valami másnak! Mindenki érzi, merre mozdul, lefelé vagy fölfelé. Azt sem nehéz fölfedezni, mikor ártunk, s mikor használunk egy-egy döntésünkkel embertársainknak. Becsüljük meg ezeket a döntési, választási pillanatainkat – ezekben vagyunk emberek igazán.
Megváltó Urunk földre hulló verejtéke az utolsó éjszaka Getsemáné kerti tusakodása alatt, és a megszülető imádság is jelzi, miről is van szó: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a keserű poharat – de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!” (Luk 22,42) Ennyire súlyos küzdelme ugyan csak neki lehetett, ott az egész embervilág üdve forgott kockán – de a mi milliószor jelentéktelenebb választásainkból se hiányozzon a szent komolyság, az élet komolyan vétele – ha egyszer valóban az ő követői akarunk lenni. „…elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd hát az életet, hogy élhess te is, és utódaid is!” (5Móz 30,19)
Ezt az üzenetet magunkban hordozva nem fogunk kerítés nélküli meredélyekre merészkedni, kockáztatva azt, amink van – az életünket. Vigyázzunk arra, amit az Örökkévaló ránk bízott. Minden ember kapott lehetőségeket, még abban az állapotában is, amikor már tehetetlenül ágyban fekve, elaggottan csak a másokért való imádság szolgálata marad számára. Akik pedig erősek, egészségesek, azok még inkább tehetnek hasznos és jó dolgokat.
Az egész teremtett, s általunk ismert világban mi emberek vagyunk, akik a szabad döntés kiváltságát megkaptuk. Nekünk viszont lehet élni ezzel. Más lények az ösztöneik és a beléjük plántált törvények igájában kénytelenek létezni, míg mi Isten „képére és hasonlatosságára” szabadok vagyunk. Jézus egy helyen külön kiemeli, a hitben járókra utalva: „…a fiak szabadok.” (Mát 17,26) Ebben a keresztyén szabadságban nekünk egyetlen törvényünk marad, amit Jézus a nagy parancsolatban így foglal össze: szeretni az Urat, Istenünket teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes erőnkből és teljes elménkből, és felebarátunkat, mint magunkat. (Luk 10,27) Így értjük meg, mert a szeretet törvénye világossá teszi, micsoda Isten akarata velünk.
Onnan indulva, hogy hálásak vagyunk a jókért, amiket kaptunk, de bizony a próbákért is; ott folytatva, hogy mindezek megtisztulást, katarzist munkálnak azokban, akik megértik az üzeneteket, mint útjelző táblákat az utas – egészen odáig érkezhetünk, hogy életről és halálról van szó, amikor azt halljuk: válasszatok. Igen, ez a mi méltóságunk. Annál is inkább, mert nem csak életről és halálról, áldásról és átokról, hanem még többről, örök életről és örök halálról van szó. „Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot! Válaszd hát az életet, hogy élhess te is, és utódaid is!” De mi már azt is tudjuk, hogy „…aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem átment a halálból az életre.” (Ján 5,24) Ebben az istengyermeki, Krisztustól vett hitünkben járva nem fogunk csalatkozni – mert aki őt követi, az nem jár sötétségben: már övé lett az élet világossága. Így is legyen. Ámen.
