Nem árt a második halál

Születünk, felnövünk, de vannak közülünk, akik csupán néhány évet élnek. Másoknak évtizedek, vagy éppenséggel magas kor is megadatik, ők azt kérdezik: mi marad belőlem, munkámból, igyekezeteimből? Volt-e értelme végigjárni az utat, sokat örülve és sokat küszködve? Erről szólnak az alábbiak.

Igehirdetés 2024. május 19.

Nem árt a második halál

Lekció: Csel 2,1-13

Textus: Jel 2,10-11

Ne félj attól, amit el fogsz szenvedni. Íme, az ördög börtönbe fog vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját. Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. Aki győz, annak nem árt a második halál.”

Igehirdetés

Pünkösdkor a Szentlélek eljöttét ünnepeljük. Hitünk szerint az Örökkévaló egyszerre Atya is, aki „Isten fölöttünk”, de Fiú is, vagyis „Isten értünk”, valamint Szentlélek, aki „Isten bennünk.” Jézus tanítványai az ő érkezését tapasztalták meg, s aztán az ő tanúskodásuk erejéből született Szentírásunk második fele, az Újszövetség.

Az így létrejött Biblia utolsó írott egysége a Jelenések könyve – amit János írt Pathmosz szigetén. Legtöbb nyelvre éppen a Bibliát, az Ó és Újtestamentumot tartalmazó könyvet fordították le a világon, s ma is ezt adják ki évente a legnagyobb példányszámban: ebből való ma alapigénk. Semmi túlzás nincs hát abban, hogy az emberiség legtöbbre becsült könyvéről van szó, mely egyetemes üzenettel kell bírjon, ha ennyien számot tartanak mondandójára. (Mélyen érintő élmény volt egykor járnunk Pathmoszon, s arra emlékezni sziklabarlangjánál, hogy kétezer éve ott született Bibliánk e hatalmas írása, a Jelenések könyve.)

Mai textusunk ismerősen csenghet minden magyar nyelvű olvasónak, mivel Móricz Zsigmond egyik legolvasottabb könyvének címét halljuk vissza benne: „Légy hű mindhalálig…” (Jel 2,10) Az író egyébként, aki egy szót megváltoztatott ebből, maga is konfirmált tizenkét éves korában, s talán éppen ezzel az igével kapta a templomban a megerősítő áldást.

A Jelenések könyve a végidőkről szól, és sokan a történelem „menetrendjét”, jövendő eseményeit látják benne. Hitem szerint azonban olyasmik villannak fel e látomásos költészetben, melyek mindig, s valamennyi emberre egyformán érvényesek. Szenvedéseken át is győztes élet – kit ne érintene a téma? Elmúlás, sőt „második halál” – ki akadna, akit még soha ne rettentett volna a mulandóság, a testi halál, s az a kérdés, mi is várja az embert odaát?

Most azonban erre figyeljünk a megszólaló üzenetekből: „Aki győz, annak nem árt a második halál.” (Jel 2,11) Az „első halálról”, vagyis biológiai létünk végéről még úgy-ahogy van tudomásunk, bár hátborzongató voltát senki sem érti igazán. Mit is kezdhetünk vele, hisz az életet sem értjük… Születünk, felnövünk, de vannak közülünk, akik csupán néhány évet élnek. Másoknak évtizedek, vagy éppenséggel magas kor is megadatik, ők azt kérdezik: mi marad belőlem, munkámból, igyekezeteimből? Volt-e értelme végigjárni az utat, sokat örülve és sokat küszködve?

E könyvből azonban világos üzenetek szólítanak meg minden olvasót. Mindenek előtt arra emlékeztetik, hogy küzdelem az élet, lelki csata egy magasabb mivoltunk kivívásáért, s ezért éberen figyelni kell, melyik nap mit is hoz. Teremtőnk a lények világában nekünk, egyedül nekünk, embereknek szabad akaratot adott: ránk bízta, mit kezdünk képességeinkkel, mire használjuk életidőnket, sok milliárd agysejtünket.

Ma egy biztatást hallhatunk ki szent könyvünkből: „Ne félj attól, amit el fogsz szenvedni.” Amikor e szavakat leírták, könnyen ment a fogság, a börtön valakinek a hitbeli meggyőződéséért Efézusban is, és szerte a római birodalomban. Ma háborútól, betegségektől, természeti katasztrófáktól és gazdasági válságoktól félünk. Ne félj, mondja igénk. Jönnek nehéz idők, azokat nem lehet kikerülni – de te legyőzheted félelmeidet. A börtönben sem kell félned, a kórházban sem, sőt egy temetés máshoz nem hasonlítható, megrendítő pillanataiban sem. „…az ördög börtönbe fog vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig.”

Mit jelent az, hogy az ördög vet fogságba némelyeket? Azt, hogy a világ veszélyes hely, amiben jelen van az ártó erő. Észre sem vesszük, sőt mosolygunk az „ördög” szó hallatán, de elég sok tönkrement család, lehullott bomba, kilőtt rakéta, fölengedett drón és erőszakos sorozás, népirtás akad a világban ahhoz, hogy ne tegyük. Igenis, számolni kell az életellenes erővel, még a hívő embereknek is, sőt nekik igazán. Gyakran színtiszta „igazságba” bújva jön: honvédelem, hazafiság, társadalmi egyenlőségért, emberi jogokért, sőt, szellemi szabadságért való küzdelem maszkját felöltve – de ha romok és holttestek százai és szétszakított családok ezrei maradnak mögötte, ha egykor jó barátokat idegenít el és fordít szembe egymással, akkor kiderül, mit is akart valójában. Álljátok ki a próbákat: ez nekünk szól ebből az igéből. Minden nap hoz új küzdelmet – ne legyetek a folyton vesztesek csapatában! Valaki győzött előttetek és értetek, magára vette a világ bűneit, elhordozta minden vétek büntetését: a Názáreti Jézus a Golgotán!

Hát a „tíz napig” való nyomorúságot miként értsük? Hitem szerint arra vonatkozik, hogy van vége, nem örök. Ezért nem kell tőle igazán félni. Egyszer vége lesz annak is, mint mindennek ezen a világon. Hány életfeladataiba belefáradt lélek akad, aki nem hallja, hogy a próbatétel mindig csak „tíz napig” tart! Hát vegyük most ezt a szívünkre. A mi dolgunk annyi, hogy hűségesek legyünk mindhalálig, mert akkor megkapjuk az élet koronáját. A korona a győztes élet jelképe – király mindenki szeretett volna lenni, ha máskor nem, gyermekkorában, a meséket hallgatva… Ma már azonban tudjuk, hogy cseppet sem könnyű egy egész ország gondját viselni, igazgatásáról, kormányzásáról gondoskodni – ezért is mondunk (remélhetőleg), legalább néha nap, fohászt világi elöljáróinkért. (1Tim 2,1-2)

Az első keresztyének mindenesetre a mártírhalált tekintették az „élet koronájának”, hogy ti. valaki így pecsételhette meg hitét, vagyis mindenét adva azért a jóért, amit maga kapott Istentől. Mi azonban annak örülünk igazán, hogy a jó ügyért nem csak meghalni lehet, s ma itt, ahol élünk, éppen most nem is kell – hanem ugyanolyan nagy dolog érte akár élni is!

A legnagyobb rejtély mai igénkben azonban mégis a „második halál” kifejezés. A halálról azt gondoljuk, abból csak egy van, s az visszafordíthatatlan élettani folyamatot, a biológiai létezés lezárultát jelenti. Igénk szerint azonban van egy második, örök halál is, a végleges megsemmisülés. Az, hogy kár volt élnie valakinek, az ő része a „kárhozat” – amit legfőbb rossznak tudunk. Nincs vallás, ami valamilyen formában ne utalna rá, s a mai szekularizált ember a semmi sötét, fenyegető képzeteivel beszél róla, ha egyáltalán említi.

Annak nem árt a második halál, aki győz, mondja igénk. Mert a Szentlélek, aki hitünk szerint az Atyától és a Fiútól egyenlőképpen származik, eljött ebbe a világba. Ott volt már a teremtéskor, amikor a vizek fölött lebegett. (1Móz 1,2) Ott volt, amikor a prófétát megbiztatta: „Nem erővel, és nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel…” (Zak 4,6) – de különösképpen ott volt, amikor a Feltámadott rálehelt tanítványaira: „Vegyetek Szentlelket…!” (Ján 20,22) Ez a Lélek lakott őbenne, amikor odaszögezőiért imádkozott a kereszten, és ő jött el az első pünkösdben követőihez is, amikor Jeruzsálemben háromezer ember megtért és megkeresztelkedett. (Csel 2,41)

Ő képes minket bizonyossá tenni, hogy érdemes harcainkat megharcolni, győzni – és fölébe emelkedni, már itt, e mostani életben – a „második halálnak.” Erről szól, ezért könyörög a régi temetési ének is:

Ments meg Uram, engem az örök haláltól,

Ama rettenetes napon minden bajtól!

Midőn a az ég és föld meg fognak indulni,

S eljössz a világot lángokban ítélni.

Reszket minden tagom, borzadok és félek,

Én, e földön küzdő szegény bűnös lélek;

Ama napon engem ítéletre vonnak,

Midőn a föld az ég és föld egyben megindulnak…”

Az ítélet tényéről is tud minden kor minden embere. Egy hívő egyszer úgy fogalmazott: a Szentlélek olyan bizonyos, mint maga a halál. Igaza van! Születtünk, és testi értelemben valamennyien mulandók is vagyunk – ez megváltoztathatatlan. Baj? Csak akkor, ha nincs közünk a Szentlélekhez – igaz, akkor nagy baj. Ki ne élte volna már meg egy temetésen, hogy „az ég és föld egyben megindulnak”, kihúzták a szőnyeget a lábunk alól – hol van csak egyetlen biztos pont is, ha egyszer mindenkinek meg kell halnia…

Pünkösd és a Szentlélek eljötte pontosan erre a kérdésre válaszol. Mi nem bírunk az örökléttel, ám Urunk megadja azt azoknak, akik az Igét, azaz Jézus Krisztust szívükbe befogadják. (Ján 1,12-13)

A második, örök halál gondolatát így válthatja fel ellentéte, az örök élet gondolata, sőt bizonyossága, mégpedig mindenhol, ahol igazi hit van. Az Örökkévaló ugyanis nem a holtaknak, hanem az élőknek Istene, mert „…mindenek élnek őneki.” (Luk 20,38)

Ha mindezt már nem csak fejünkkel tudjuk, de saját életünkre vonatkoztatjuk is, ilyen következtetéseket vonhatunk le: legyen az ember kitartó a harcaiban és győzzön, mert aki győz, annak nem árt a „második halál.” Milyen más úgy élnie valakinek a maga küzdelmes földi életét, hogy ő már a győztesek közé tartozik, holott sokat vétett életében – ám Krisztus érte is eljött, s érte is vérét hullatta a kereszten! Legyen az ember továbbá nyitott fölfelé, a Szentlélek eljötte iránt, mert az a Lélek az Atyától és Krisztustól is származik. Istent ugyan soha senki nem látta, de az „egyszülött”, a Páratlan kijelentette őt. (Ján 1,18)

Végül pedig, s ez pünkösd minden bizonnyal legszebb evangéliuma, jó híre: az ilyennek valóban nem árt a második halál. Harcolunk, küszködünk, hiszünk és remélünk – s végül mindez nem bizonyul hiábavalónak…! Elnyerjük az élet koronáját, mert elnyertük azt az életet, ami nekünk készült már a világ teremtése előtt. (Ef 1,4) Mi mást kívánhatnánk egymásnak pünkösd hetében: mindez így is legyen! Ámen.