Vagyunk-e mi egyáltalán, ha valóban a test a minden…? Erre a kérdésre, amit csak a legbátrabbak mertek kimondani, válasz érdemben nemigen érkezett, s a probléma mintegy a levegőben maradt. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. március 9.

Minden lélek az enyém

Lekció: Ez 18,1-32

Textus: Ez 18,4

„…minden lélek az enyém…”

Igehirdetés

Mai ószövetségi lekciónk nehéz olvasmány, de böjt első vasárnapjára keresve sem választhattunk volna alkalmasabbat. Ezékiel egyszerre papi és prófétai szerző, ami azt jelenti, hogy figyel a választottak vallási életének és hagyományainak folyamatosságára, ennyiben tehát papi és „konzervatív” (ha e szó nincs még túl sok negatív zöngével kompromittálva), de a bibliai nép adott történelmi pillanatait ugyanolyan komolyan veszi, s nem általánosságokban beszél, hanem nagyon is a valós események közepette, azok összefüggésében hallja meg az Örökkévaló üzenetét!

Alapfeltevése, hogy bűn nem marad büntetés nélkül, mert Isten szent és igazságos. Idézi az akkoriban sokat emlegetett, régi közmondást: „Az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott el bele” – ám rögtön bejelenti, hogy ennek a történelmi maga-mentegető felfogásnak vége kell legyen. Sokan okolták ugyanis elődeiket az országot ért asszír és babiloni pusztítások miatt: miért nem politizáltak azok jobban. A próféta szerint viszont az egyes emberek erkölcsiségén át jön be a világba egy generáció életének emelkedése vagy süllyedése – a romlásokért nem lehet a mindenkori elődöket okolni. Tétele ilyen egyszerű: magunkon kell kezdeni a világ „javítgatását” – még akkor is, ha éppen kudarcos és negatív a történelmi valóság körülöttünk.

Ezt tárgyalja a próféta fájdalmas részletességgel, apa és fia viszonylatát is példának fölvéve. ”Ha valaki igaz, törvény szerint él, nem eszik a halmokon bemutatott áldozatokból, nem tekint föl Izrael házának bálványaira, nem teszi tisztátalanná felebarátja feleségét, és nem közeledik asszonyhoz tisztulása idején, senkivel sem kegyetlenkedik, visszaadja adósának a zálogot, nem rabol el semmit, kenyeréből ad az éhezőnek, a mezítelent felruházza, uzsorát nem szed, kamatot nem vesz, tartózkodik az álnokságtól, igazságosan ítélkezik a peres felek közt, rendelkezéseim szerint él, törvényeimet megtartja és hűségesen teljesíti: az ilyen ember igaz, ő élni fog! – így szól az én Uram, az Úr. Ha olyan fia születik, aki rabló és vérontó lesz, s csak egyet is elkövet ezekből, bár apja nem követte el… annak meg kell halnia, vére őt terheli!”  Ugyanígy, ha az apa követ el ilyesmiket, csak ő haljon meg, vére rajta – a fia pedig ne bűnhődjön!

Fontos és súlyos alapelv, mint maga a témakör is az – furcsa módon mégis örömhír rejlik benne. Hisz jól emlékszünk gyermekkorunkból, amikor egész társadalmi osztályok megbélyegzése, elűzése, sőt, eliminálása volt a cél, s a szülők származása és világnézete szerint vettek fel, vagy nem vettek fel egyetemre kitűnő érettségivel diákokat, életre megnyomorítva őket. A felmenőkért (vétkesek voltak, vagy sem) a leszármazottakat tekintették bűnösnek… Ezékiel azt mondja, ezt nem szabad tenni. Mindenki csak a saját tulajdon vétkeiért bűnhődjön, ha egyszer ítéletre kerül sor.

Izrael életében két és fél évezrede éppen a nép megmaradása, hitének és templomának elvesztése volt a tét, mikor a próféta azzal állt elő, hogy a szent nép csak akkor szent nép, ha tagjai ahhoz méltóan is élnek…! Legyen vége mások, akár előbbi generációk okolásának – itt az ideje, hogy mindenki, egyenként magába szálljon. Keresztyén hitünkben is pontosan ez a húsvét előtti böjt legfontosabb lelki tennivalója: megvizsgálni önmagunkat, mennyiben élünk tiszta és egyszerű életet. Képesek vagyunk-e még az önkorlátozásra, szükség esetén az áldozatra is – vagy pedig vágyaink mohósága már korlátlanul eluralkodott rajtunk.

Így és ennek összefüggésében hangzik el az Istentől érkező üzenet, amit Ezékiel csupán továbbít: „…minden lélek az enyém.”  Pár szó, ami kinyitja a vertikális dimenziót, a függőleges valóságot – ami nélkül puszta loholás és veszélyekkel, szorongásokkal teli küszködés az élet, bármennyit habzsolnánk is föl belőle. Könnyű elszaladni e hallatlanul tömör mondat lényege mellett – még csak észre sem véve, hogy micsoda kincs fölött járunk. Mit mondanak valójában ezek a szavak?

A héber nyelvben a lélek (nefesh) az „élőlényt”, azon belül is magát az embert jelenti. Rólunk van szó, adott életkorunkkal, szokásainkkal és félelmeinkkel együtt, nem valami elvont filozófiai vagy antropológiai kategóriáról, s végképp nem a térben lebegő bizonytalan és homályos, némileg mégis valamennyire anyagi természetű „kísértetről”, mikor a Bibliában a lélek szóval találkozunk. Az igében mindig az emberélet egésze kerül megszólításra, maga a személy – nem csak annak egyes szektorai. Miért fontos ez? Mert nagyon is könnyű búvóhelyet találni akár testünk bajaiban: magas a vérnyomásom, ilyen és ilyen gyógyszert szedek, nekem nem ér a nevem. Vagy a társas kapcsolatok s a pszichés terhelés terén: gyermekes anya vagyok, dolgoznom is kell járni, engem hagyjanak békén; megöregedtem, én már egészen más kategória vagyok – s mind, a többi. Szóba szoktak jönni hangulati állapotok is – most a sebeimmel kell foglalkoznom; olykor pedig észérvek is, melyek számosak és megdönthetetlenek…

Ám az ember, noha egyetlen valóság, mégis test, lélek és szellem, tehát mindhárom egyszerre – ami ebben a felosztásban ugyan görög filozófiai kategorizálás – de nehéz nála jobbat találni a hallatlanul összetett valóságra, ami a homo sapiens lényét akár csak jobban megközelíti is.

Testünk valóságát elvileg nem szokás megkérdőjelezni – csupán mulandó volta érinti néha igen-igen komolyan a szívünket: vagyunk-e mi egyáltalán, ha a test a minden…? R.M.Rilke szó szerint ki merte mondani ezt a kérést (Duinói elégiák) – de válasz érdemben nemigen érkezett sehonnan, s a kérdés mintegy a levegőben maradt. Az ezékieli „…minden lélek az enyém”  ige első jelentését pedig pontosan ezen a síkon kell keresnünk: ha valamennyi emberi test az Örökkévalóé, hogyan kell akkor nekünk érezni és akarni…! Nyilván látjuk, hogy önmagunk szenvedő, máskor szenvelgő átéléséről egészen máshová kerül így a hangsúly: etikai kötelességeink területére.

Dolgunk mindenekelőtt vigyázni saját testünkre, de – hipochondria nélkül. Valamennyi porcikánk Isten ajándéka, amit nem csak jól felfogott érdekünkből, de tőle való ajándék volta miatt sem szabad elhanyagolni, vagy a korszellem parancsainak engedve éppenséggel rongálni. A „Ne ölj!”  arra is vonatkozik, hogy legalább önszántunkból ne piszkoljuk el a tüdőnket, mely születésünk idején még makulátlan tiszta – ha egyszer tudjuk, hogy az erős dohányosok például átlagosan 14 évvel élnek kevesebbet, mint a nem dohányzók! A korszellem (pontosabban a dohányipar és üzlete) rákényszerítette filmjeivel s derék rendezőivel egy évszázadon át az európai civilizációra, hogy csak az az ember, aki dohányzik. Temettem olyan negyvenéves asszonyt, aki egyes-egyedül nem dohányzott egy harmincöt fős munkahelyen – s ő kapott tüdőrákot… Másfél évszázad civilizációjának bűne után jött rá a világ, hogy valami nincs rendben: de még így is perek százai kellettek ahhoz, hogy végre törvények is szülessenek, s a dohányfüst legalább a munkahelyeken ne rongálhassa mások egészségét.

Tisztán és egészségesen kell tartani testünket, szükség esetén szakemberhez is kell fordulni – de azért ez ne vezessen hipochondriához. A magunk körüli pörgés az őrületnek olyan „fékezett habzású” változata, ami egyrészt kellemetlen a környezetnek, hisz mindig rólunk és szimptómáinkról van szó – másrészt saját tulajdon lelkünket is leépíti. Indokot képez olyan mértékű személyes önzésre (az említett lelki környezet-szennyezésen túl), ami sokkal alacsonyabb régiókban tartja mindennapjainkat, mint azok valójában lehetnének. Kár az ilyesmiért – akadnának nemesebb témák és méltóbb problémák! Anélkül is nyugodtan kijelenthetjük ezt, hogy lebecsülnénk az egészségi panaszokat és aggódásokat. Mindent az arányosság és főleg a jó ízlés keretein belül kell tartani – mert a rossz ízlés előbb-utóbb helytelen cselekvéshez vezet.

Ha valóban Istené „minden lélek”, akkor vágyainkat is keretek közt kell tartani. Egy szép emberi arc gyönyörködtet, egy remek test elbűvöl és vonz – ám a szemek vágyai már csapdába is ejthetnek. Sok tragikus és romboló szenvedély mélyén egyszerű vigyázatlanság rejlik: nyitva volt a szív, mikor pedig azt kellett volna mondja magának, hogy ez a szép test, vagy ez a nagyszerű lény – nem az enyém: akkor pedig ne tűrjek meg gyöngéd érzéseket magamban más hitvese iránt, amint azt a Tizedik parancsolat is elvárja. Trisztán és Izolda drámája annyiban hamis paradigma, hogy tisztán külső forrásra (bájital) vezeti vissza a szenvedélyt, vagyis fölmenti annak részeseit a történtek alól. Ezékiel más úton jár, amikor meghajol az ige előtt, hogy „Istené minden lélek” – mert ezzel az Örökkévaló főhatósága alá rendeli ezt a terültet is.

A szemek említett vágyakozása azért kényes terület, mert gyönyörködni önmagában nem bűn, amennyiben erős a lélek. De a lélek néha sebezhető, gyenge, üres, elárvult vagy éppenséggel telhetetlen, s talán pont arra vár, hogy elbűvöljék – ilyenkor nincs is nagyon szükség erős külső hatásokra. Ennyit a lélek gondozásának hiányáról.

Walt Whitman-t (1819-1892), ezt a pionírlelkű amerikai költőt nálunk kevesen olvassák, holott a mindenkori emberhez szól jó egy évszázaddal halála után is. Egy korabeli rabszolga-piacon járva született ironikus, mégis megrendítő verse, aminek szóljon itt pár kicsi részlete:

„…Egy férfi testét árverezik.

(Mert háború előtt gyakran eljártam a rabszolgapiacra és néztem az üzletmenetet,

Segítek hát a kikiáltónak, a semmiházi alig érti a mesterségét):

Uraim, nézzétek ezt a csodát,

Akármilyen ajánlatot tesznek az ajánlattevők, az ár nem lehet elég magas:

Kvintmillió évekig őérette feküdt előkészületben, állatok és növények nélkül a földgolyó,

Őérette hömpölyögtek hűségesen és rendületlenül a forgó aeonok.

…Pompás érzékszervek, élettől szikrázó szemek, vakmerőség, akaraterő…!

Ez az ember nem csupán egyetlen ember, ez az ember apja azoknak, akik szintén apák lesznek.

…Egy nő testét árverezik.

Az sem saját maga csupán, hanem anyák termékeny anyja,

Azokat fogja megszülni, akik majd felnőnek és férjeik lesznek azoknak az anyáknak.

…Ha valami szent, az emberi test szent!

Láttad a bolondot, a férfit, aki megrontotta a saját eleven testét,

vagy a bolondot, a nőt, aki megrontotta a saját eleven testét?

Mert nem rejtőznek el, s nem is tudnak elrejtőzni.

…A piros, híg kocsonya benned és bennem, a csontok és a csontokban a velő,

Az egészség nagyszerű tudata,

Óh, én azt mondom: mindezek nem csupán a testnek, de a léleknek is részei és költeményei,

Óh, én most már azt mondom, hogy mindezek: a lélek!”

(A villamos testet éneklem, 7., részl. ford: Szabó Lőrinc)

Igen, test és lélek a Biblia szerint is összetartoznak. A test a bázis, de a lélek annak mintegy morálja. „Eggyel följebb” a szellemnek bázisa a lélek – ám a lélek morálja a szellem.

Isten üzenete, vagyis az ige mindhármat illeti, mert ő az embert valamennyi dimenziójával föl kívánja emelni magasabb világa számára. A lélek az öntudat, az én székhelye, szellemünkkel kapcsolódunk Isten láthatatlan, szellemi világához. A lélek gazdagsága a pillanat – melynek azonban mindenkor koldusa is, a szellem gazdagsága viszont a tudás és a bizonyosság mindarról, ami örökkévaló.

Mi következik mindebből? Egy nagy és jelentős irányváltás: „áramló énünk” nem köröz többé saját maga körül, nem is várja a világtól, amit az nem tud adni – hanem teljes szívével, teljes lelkével, minden erejével az Feljebbvaló felé fordul, őt keresi. Ha kell, egy megfordulás, egy hátraarc révén is. Vigyáz testére, gondozza és ápolja azt, mert – szentnek gondolja. Így tekint mások fizikai voltára is, és kötelességének tekinti minden elhanyagolásnak, rongálásnak, de főleg emberélet-pusztításnak ellenállni. Valamennyi férfi és női testet Isten egyszeri, páratlan alkotásának hisz, amiből soha, semmikor nem lesz másik.

A lélek, idegen szóval pszüché az egyén „védjegye” – mindenkié egy titokzatos, páratlan szövevény. Felmenőink példája, a világból érkező benyomások, érzékletek pillanatonként formálják, alakítják – csupa élet és csupa történés. Ugyanúgy védelem és gondoskodás illeti azonban, mint hordozóját, a testet – s nem jó számára, ha maga alá gyűri a gondolkodást. Azt ugyanis valóban csak mi emberek kaptuk, más élőlénynek nem jutott, legfeljebb ha morzsái. Érzelmei, indulatai ugyan más élőlényeknek is vannak, nem csupán az embernek – de a gondolkodás Isten leghatalmasabb ajándéka – s méltó rá, hogy ehhez mérten is értékeljük! De vajon mi a garancia, hogy képesek vagyunk rá? Saját tapasztalataink volnának, ha egyáltalán készek vagyunk okulni azokból – ám még ezeken is túl és messze felett az Úr igéje: „Enyém minden lélek.”  Innen kell indulnunk mindig újra, s akkor jó helyre érkezünk.

Református hitvallásunk, a Heidelbergi Káté 1. kérdés és felelete így foglalja össze mindezt: „Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? – Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, úgy életemben mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított, s úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt minden az én üdvösségemre kell szolgáljon. Ezért Szentlelke által az örök élet felől engem is biztosít, és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl őneki éljek.”

Többet erről nem lehet mondani, de nem is kell. Ha valóban nem a magamé, hanem az ő tulajdona vagyok – akkor minden egyéb már részletkérdés. És így is legyen. Ámen.