Ennek az igehirdetésnek azért címe és témája a „Keserű gondolatok idején” – mert bármi történjen, jó vagy rossz, akkor is, mindig, mindig van tovább! Nem hátra, hanem előre: sőt, előre és fölfelé.

Igehirdetés 2025. március 2.

Keserű gondolatok idején

 

Lekció: Ez 3,1-21

Textus: Jel 10,8-11

„Ekkor az a hang, amelyet a mennyből hallottam, ismét beszélt velem s így szólt: Menj el, vedd át a felnyitott könyvet, ami az angyal kezében van, aki a tengeren és a földön áll! Odamentem az angyalhoz s kértem tőle, hogy adja át nekem a könyvecskét, amely a kezében van. Ő pedig így szólt: Vedd át és edd meg – keserűvé teszi a gyomrodat, holott a szádban édes, mint a méz.”

Igehirdetés

Mostani világkorszakunk, mint valószínűleg az összes többi is, bizonyos jelentős ellentmondások köré épül, egyszóval küzd valamivel. Ott egy probléma, de nem tudjuk pontosan miért éppen az – s így vagy úgy fontosnak, központinak bizonyul. Az élet egyéb kérdései csak mintegy köré csoportosulnak. Madách ezeket „Az ember tragédiájában” mint az európai civilizáció korszakos csomópontjait egyenként megvizsgálta. Az égi történések után a fáraó orientális despotizmusa eltapossa a rabszolga-Ádám életét, majd az athéni színben jön ellentéte, a híres demokrácia, benne annak „Első demagóg”- ja után a „Második”… Azonban nem az államforma megváltoztatása az emberélet kiútja – úgyhogy a többi szín is elhozza a maga kiábrándulását. A létezés csalóka, megbízhatatlan és mindenek fölött mulandó, aminek egyetlen valódi tartalma a megküzdés. „A cél halál, az élet küzdelem, S az élet célja e küzdés maga” – vonja le a következtetéseket. Vagy, ahogyan egy másik nagy költő fogalmazza már Madách előtt: „…az üdv előttünk, s nem látjuk, hogy üdv…” (J.W. von Goethe)

Amit azóta a közvetlen máról megtudtunk, az nagyjából annyi, hogy a francia forradalom lerázta ugyan a klérus túlhatalmát, gyámkodását s rejtett hatalmi összeesküvéssé züllött uralmát – de megteremtette helyette az egyéni szabadság istenítését az összes egyéb értékkel, hagyománnyal és morállal szemben. Ma igazából szentnek egyebet nem is szabad tekinteni, mint az individuum jogát arra, hogy a maga részéről azt csináljon, amit akar – minden más csak azután következhet. Nyugodtan csúfolódhat valaki mások vallásán, az a „vélemény-nyilvánítás szabadsága” – újabban pedig (némelyek szerint) fantáziálhat évtizedeken át fiatalkorúak megrontásán, gyűjthet ilyen típusú képeket, amennyit akar – „ő ezekkel a hajlamokkal született, joga van úgy élni odahaza, ahogy neki tetszik” – pedig a jog normális helyeken már a súlyos cselekmények, pl. terrorizmus puszta előkészületét is börtönnel fenyegeti. Ártatlan gyermekek életre szóló, jóvátehetetlen lelki-fizikai megrontása pedig ezeknél is súlyosabb, valóban sátáni tettnek tekinthető.

Érezzük, hogy az egyéni szabadság korlátlan bálványozásával valami nincs rendben. De mi hiányzik belőle? Egy baráti társaságban, ahol magam is jelen voltam pár évtizede, valaki a saját szabadversét olvasta fel „Kapuk” címmel, amiben egy közönséges négyzet (!) gondolatából kiindulva azt mondta az emberi lény titkáról, hogy annak, mint a négyzetnek is, legalább négy fontos „kapuja” van, s azokat mindig tisztán kell tartania. Egyik a felső, mely az ég, a szellemi világ felé néz; ezzel átellenes az alsó, ami a föld felé, vagyis az anyagi dolgokra nyílik. A két oldalsó egyike pedig az egyéni, másik meg a közösségi én, a szocietás „kapuja.” Nem szabad őket sem eltorlaszolni, sem semmilyen módon elhanyagolni, mondotta rövid megnyilvánulásában. Hosszan hallgattunk, megpihentetve gondolatainkat különös szavain – ám mindnyájan hálásak voltunk, hogy ilyen egyszerű képpel, mindössze egy képzeletbeli geometriai alakot „felmutatva” tágította ki többnyire csak egyetlen irányra fókuszálni képes, szubjektív érzelmektől pedig folyton áthatott űzött vad figyelmünket.

Az egyéni szabadság kultusza önmagában, már csak e kis versike távlatait tekintve is (nem kicsit, hanem nagyon, háromnegyed részében, azaz 75 %-ban!) egy „háborús rokkant” – sajátos korszakváltásunk súlyos sérültje, hiányos torzó. Individuáció és szocializáció, azaz egyénné és közösségi lénnyé fejlődés ugyanis valóban magától értetődően része az egészséges lélek működésének, amint a hit és a tudomány „méltó és igazságos” (!) megbecsülése is – s mindez ráadásul hiánytalanul összefér a bibliai emberkép hangsúlyaival.

Mostani világunk azonban, amiben élünk aránytalanul a kényelemre és annak feltételére, a jólétre fókuszál. Meg kell nézni a sivatagban olaj-milliárdokból épülő metropoliszok turistáknak szánt, promóciós videóit – inkább szégyenkezünk, mintsem oda vágyakozunk: ide züllöttünk volna, ezek volnának igényeink a „jövővel” kapcsolatban…? Igen, jobb mérték híjával ilyesmiken mérjük az élet „minőségét”, s mai tudományunkat is jórészt ezek megteremtésére találtuk ki s hasznosítjuk – ezen nincs mit szépíteni. Már az autó sem elég kényelem, automata dróntaxi kellene. Lesz is talán, ki tudja (némileg talán jobb, mint a robbanófejes és rakétás drón) – de önmagában mit fog megoldani? Ezzel már valahogy nem illik foglalkozni.

Legyünk tárgyilagosak: a teljesen „materialista” alapú tudománynak is hatalmas haszna van az egészség és gyógyítás terén, a kommunikációban és a számítástechnikában, dőreség volna elvitatni. Sajnos, a pusztítás, a fegyverek tökéletesítése terén is. Talán csak az segít, ha a feltétlenül, minden aiónban, (világkorszakban) megváltoztathatatlanul szükségeset, és a „járulékosat”, kicsit sarkítva: az örök lényegit (a szubsztanciát), meg a puszta életet azért megkülönböztetjük. Amint F. Schiller mondta: „Élni – de nem mindenáron.” Magas mérce, aminek évezredek alatt néhányan ha megfeleltek, talán nem is való mindenkinek – de mint a mondás tartja, legalább a céljaink legyenek magasak.

Kiránduljunk azonban sorozatunk III. részében a „bibliai gyomorkeserű”  problémájához. Nem italról van szó. Hanem miről? Egy nemzeti tragédiáról, mikor egy népet kigyomláltak nehezen szerzett hazájából, elhurcolták sok száz kilométerre – szent városát, Jeruzsálemet lerombolták, templomát pedig kirabolták és felégették. Ezékiel próféta ezekben az időkben kapta elhívását Istentől, mégpedig maga is már a „Babiloni vizeknél” – egy látomásbeli bőrtekercs formájában, amiről azt mondta neki az isteni hang: „Egyed meg!” Ő megtette – s annak íze a szájában olyan volt, mint a méz.

Itt rögtön meg kell álljunk, mert e pár szóban egész világok kerülnek jelképezésre. A tekercs, az írott szó a tudásra, s az azt őrző hagyományra utal; az állatok egyáltalán nem írnak, ha létezik is valamiféle nyelvük. Az emberi tudás más dimenzió – abban már a végső kérdések is föltevésre, sőt megtárgyalásra kerülnek. Miért élünk, ha egyszer meg kell halni…? Mi van a halál után? Érdemes-e szeretetet adni, ha mindenki önző, s az is marad mindvégig? Lehet-e a különböző nemzetek közt valódi béke, ha akinek egyszer hatalma van, folyton még nagyobb befolyást és még több és több gazdagságot akar magának…?

A tekercs képe után azonban maga a megevés is üzenet, mivel az étkezés földi létünk napi, nélkülözhetetlen része. Életfontosságú dologról van tehát szó, amin minden múlik. Ez itt nem túlzás. Ráadásul az érkező isteni parancs érthetetlen és lehetetlen is: kikészített bőrt (akkoriban ilyenre írtak), megenni gyakorlatilag lehetetlen. Isten lehetetlent kíván…? Igen, lehetetlent. Az Első Lélek nem képes önmagától a természet törvényei fölé emelkedni, mivel saját tulajdonságainak bilincseiben él – ahhoz újra meg kell születnie. „Ami testtől született, test az, ami Lélektől született, lélek az” – mondja Jézus, s „aki nem születik újonnan, nem láthatja meg Isten országát” – hogy egészen világosan lássunk e dologban. (Ján 3,3-6)

Az isteni szó, az ige tehát valóban táplálék, „mindennapi kenyerünk” a lelki életben maradáshoz. Szükségünk van rá, mert az ember „nem csak kenyérrel él, hanem minden, Istentől származó szóval is.” (5Móz 8,3 Luk 4,4) Amikor nagy a család, intézni kell „mindent is”, bevásárolni, a gyerekeknek úszás, tenisz és külön-angol, vagy pedig már kiröpültek és sokkal súlyosabb, felnőtt problémáik akadnak – akkor kell igazán igével élni! Amikor nem tudjuk, mit is tegyünk, s azt sem vagyunk képesek helyesen megítélni, melyik érzésünk legitim és melyik nem. Amikor rettent a modern világ, újra százezrek fölösleges, értelmetlen és borzalmas halálával, amikor magunk is a „padlón vagyunk”, vagy minden szürkének és üresnek tűnik. De amikor bőségesen minden megvan, ami csak kell, sőt annál is több, akkor még inkább – mert a „kisöpört és felékesített ház, mely üres” (Mát 12,43-45) nagyobb veszélyben van, mint ahol csupa gondok teremnek! Ezt valahogy nem akarják elhinni az emberek.

Mit jelent az, hogy egy ház „kisöpörve és feldíszítve” áll? Példának okáért a hitét „online” gyakorló ember kényelme, aki lám, jobb, mint mások – de már nem jut ideje rákattintani (és elolvasni) egy, nota bene, mobilján is hozzáférhető igetanulmányban a zárójelben található bibliai idézeteket – ő ugyanis sietős lény, csak a lényegre ér rá, őt ne tartsák fel. Megvan valami szép és „vallásos keret”, mindenki nyugodt lehet – ám mélységéért, komolyságáért már kisebb áldozatra sem telik. Igen, az áldozat hiányzik, de az nagyon – ami nélkül pedig nincs élet, és nincs emberi kapcsolat. De bizony, még egyéni boldogság sincs.

Felemás, improvizált, sietős és ugyanakkor mégis üres életünk állandóan kiigazításra szorul. Arra a korrekcióra, amit egyedül az élő Isten tud megadni, mégpedig igéje és Szentlelke által. Ő valóban képes erőt, vigasztalást és hitet közölni, sőt konkrétan segít is annak, aki szíve szerint kéri tőle, hogy újat kezdhessen. Egykor megkötözött, már megszabadult szenvedély-betegek tudnak erről igazán szépen beszélni az elkényeztetett „igazaknak”, akik sosem vétettek, s jólétükben talán unatkoznak is – mert még a valódi mélységeket és veszélyeket sem ismerik, s így marad számukra a vízszintes nyüzsgés, ha abban az életkorban vannak, vagy pedig a múlt emlékeiből éldegélnek, ha már elszaladtak éveik.

Ne legyen hát üres a ház, az ember szíve: ott középen, ahol a „szabadság” valóban lakozik, azon a parányi kis helyen, ahol a döntések születnek – igen, pontosan ott, az ige élet-magvainak van helye…! Ahogy nemrégiben olvashattuk, nyugodtan „naponta akár háromszor is” mondjuk el magunknak a drága igazságot, ha személyesen kaptunk ilyet, s meg is értettük! (Egy keleti vallásban naponta 16 körben, tehát az ébrenlét minden órájában, mindösszesen pedig 1728-szor ajánlott elmondani az istenség boldogító nevét – hát, nagy felvilágosultságunkban tanulhatunk egy kis kegyességet…)

Érdekes és fontos, hogy a méz maga is szimbólum. Ezt a tudást különösen az ortodox hagyomány őrizte meg: a Szentlelket jelképezi. Valamikor az öreg szentendrei Daniló püspök hívta föl erre figyelmemet: Jézus feltámadása után mézet evett…! (Luk 24,41-43) Ezért ültettek aztán hársfát az egykori templomok udvarára – lévén az kitűnő mézelő. (Ahol felnőttem, a református templom és parókia közötti kertben valamikor két, évszázados hársfa is állott. Egyiket úgy húsz éve vágták ki, mikor a helyére cukrászdát építettek, másikat pedig újabb épület-bővítés miatt éppen most készülnek kivágni.) A méz mindenesetre erős bibliai szimbólum, s minden modernitásunk mellett is messze több, mint folyékony, viaszos-illatos cukorsűrítmény. Bibliai-újszövetségi megjelenése valójában arra emlékeztet, hogy keresztyén szemmel igenis, így is lehet tekinteni a hitetlen szemmel csakis keserű, mindenesetre üres, „nem létező” halálon túli világára…!

Ma egyébként divatos lett az „egyházi intézmények” ellen beszélni, tehertételként emlegetni épületeinket, iskoláinkat, öregotthonainkat – de azért hasznos, ha gyermekeink jó gimnáziumban érettségiznek, s elaggott öregjeinket, ha családjuk nem tudja, valahol tisztességgel és szeretettel elápolják… A lelkészképző Hittudományi Kar is intézmény, sőt maga a templom, és liturgiával bíró istentiszteleteink is azok. Az iskolai hitoktatás lehetősége pedig: igen, bele a kicsi szívekbe a „teljes Írás” minden életmentő igéjével és legfontosabb történeteivel – ha a szülők idejében kapnak végre elegendő és jó tájékoztatást a lelkészektől, s csodálatos módon tényleg ezt választják majd gyermekeiknek.

Ha pedig már itt járunk, intézmény és esemény felől elmélkedve – az egyházat ui. ezek alkotják – bibliai hitünk alapján nyilván az utóbbinak van prioritása. Az előbbit, az „intézményt” megvetni vagy tagadni azonban olyan abszurdum, mint a test nélküli lélek gondolata. Nálunk embereknél ez lehetetlen, csupán Istennél lehetséges – s mi ne tévesszük össze magunkat ővele. Emberi lelkünknek mindig szüksége van testre – s ugyanígy a hitnek is szüksége van a vallásra s annak intézményeire, éspedig egészen a legutolsó, itt töltött pillanatig – mert ez a világ és ez a földi élet már csak ilyen.

De az előbbiekben mindehhez a magas problémához a „gyomorkeserűt” is említettük. Nem volt véletlen – két okból sem. Egyrészt a Bibliában „részegítő italként” aposztrofált tömény szesz ősi, tapasztalaton alapuló hatása rossz gyomor ellen sok kultúrában hagyományos, és kis mennyiségben akár gyógyszer is lehet. Tudatmódosító hatása viszont olykor iszonyatos romlásokhoz, sőt élet-tragédiákhoz vezethet, s Szentírásunkban egyetlen helyen sincs papi vagy prófétai személlyel kapcsolatban pozitív összefüggésben említve – éppen ellenkezőleg. A názírságnak („Istennek szentelt”) például követelménye az Ószövetségben a teljes tartózkodás bármiféle szeszes italtól, a legkisebb mennyiségben is. (Bír 13,7) Sokan nagyon bánják, ha volt életükben ostobaság, amit alkohol hatása alatt tettek vagy mondtak ki – vagy éppen mulasztottak el. (A hindu hagyomány szerint a brahman, ha részegítő italt iszik, undok féreg formájában fog újjászületni.) Egyszerű polgárok a Tóra szerint élhettek vele, de ők is csak a szent helyen, örömteli családi áldozat bemutatásakor (5Móz 14,26) – papok viszont egyáltalán be sem léphettek a templomba, ha előtte szeszes italt fogyasztottak. Ennyit a „gyomorkeserű” fizikai mivoltáról, s a dolog bibliai megítéléséről.

Az ezékieli tekercs-látomás azonban az Újszövetségben továbbfejlesztésre kerül, s ez a másik ok ízével foglalkozni. A Jelenések könyvében a szájban még mézédes, angyaltól vett irat ugyanis megevése után a gyomorban már keserűvé válik! (Jel 10,9) Ez történik – lelki értelemben – egyébként Ezékielnél is, ahol a próféta először örömmel fogadja, hogy egyáltalán isteni üzenet tolmácsolójává lehet – ám annak tartalma már nagyon is keserű: újabb csoportokat fognak Jeruzsálemből Babilonba deportálni, egészen a végső pusztulásig! Vagy mégis van valami lehetőség egy isteni csodára …? Erről szól ez a hatalmas prófétai könyv, s itt nem is tudjuk senkinek megtakarítani, hogy ha kis részletekben is, de végig elolvassa s megértse magának Ezékiel hosszú, s bizony nehéz könyvét. Egy biztos: megbánni nem fogja. Református Bibliaolvasó Kalauzunk éppen ezekben a hetekben vezet végig rajta fejezetenként – igaz, nagyon kevés magyarázó segítséggel.

Mi most összesen annyit tehetünk, hogy elmélkedünk felette: hányszor lett már valami édesből keserű az életünkben, s viszont, a nagyon keserűből hányszor hozott már ki jót, sőt édeset az Úr…! Ne is legyen egyéb fontos üzenete ezeknek a soroknak, mint a kegyelem „transz-szubsztanciáló”, magyarul átváltoztató ereje, amit bizonyos vallásokban a pap hoz létre az oltárnál. Ennek bennünk, belül kell történnie – vagyis gondolkodásunkban és érzéseinkben szükséges változnunk…! Ami embereknél lehetetlen, az – lehetséges Istennél! (Mát 19,25-26) Ő hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel magához; sírókat megvigasztalt, kétségeskedőket pedig megerősített. Hányszor tapasztaltunk ilyet magunk is – hát miért ne emlékeznénk ezekre éltető, megújító emlékezéssel…? A múlt nem csak sötét árnyék és szégyen, de biztatás és átalakítás is lehet, ha már az ő bocsánata járta át!

Onnét indultunk, hogy minden történelmi korszaknak megvan a maga jellegzetes problematikája, ellentmondása – aminek „kérdőjelére” meg kell felelnie. A technika és tudomány világkorszakában a pusztán kényelmes, nehézség nélküli élet, valamint a valóban tartalmas, sőt örök élet állnak szemben egymással. Előbb-utóbb mindenkinek föl kell adnia azt a tévedést, hogy ami kényelmes, az egyszersmind jobb is – mert ez nem így van. Még maga az élet sem végső valóság (szubsztancia, lényeg), hanem csupán szép vagy gyötrelmes, de átmeneti vendégeskedés. Egy 17. századi francia költő, Pierre Matthieu (1563-1621) írja a kijózanító sorokat, s merész magyar fordításában így szól:

„Előre meghal az, aki fél a Haláltól,

köztünk van, de magát halottnak érzi már;

szívében él a vég: egész élete gyász-tor,

s a halálfélelem rosszabb, mint a halál!

Ennek kincs a világ, annak meg puszta semmi;

ez a hasznot lesi, az rang becsületét;

a gyönyöreiért ostobaság szeretni,

s a fájdalmaiért gyűlölni hülyeség.” (ford: Szabó Lőrinc)

Vagyis a világot s életet nem élvezeteiért kell szeretni, és fájdalmaiért sem szabad megvetni – a világ és élet olyan, amilyen – szűkebb körben pedig olyan, amilyenné magunk tesszük! Bibliai hitünk ehhez még azt is hozzáteszi, s ez nagyon fontos, hogy az életnél messze nagyobb az, aki adta az életet… Erre akár 1729-szer is gondolhatunk naponta! Csak relativizálja is félelmeinket, tompítsa is el nagy fájdalmaink élét! A Szentírás egészéből pedig az tetszik ki, hogy nem csupán az édesből lehet keserű, mint Ezékielnél és a Jelenésekben, hanem a fordítottja is történhet, hogy keserűből – édes lesz. S éppen ez az evangélium legnagyobb titka. Megaláztatásból katarzis, veszteségből valami jót munkáló felismerés, idáig sokan eljutnak – ám a Jézus-esemény még ezeknél is több. A világ gyalázatából, hogy az egyetlen Igazat keresztre szögezték, a világ üdvössége lett, mert – Istennél valóban minden lehetséges. (Márk 9,23) Rendezze csak át a sok és nagy ezékieli ige a mi hitetlen, kétségeskedő lelkünket is – valamikor pontosan ezért írták le, jó egy évszázad munkájával. Ennek az igehirdetésnek pedig azért címe és témája a „Keserű gondolatok idején” – mert bármi történjen, jó vagy rossz, akkor is, mindig, mindig van tovább! Nem hátra, hanem előre, sőt: előre és fölfelé. Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk Jézus, te nem csak a Szentlélek mézét etted feltámadott testedben, hanem nekünk is ezt az étket kínálod, már itt a földi életünkben. Áldunk is minden cseppjéért, amivel megajándékoztál, s add, hogy magunk is ilyen kedvesek lehessünk mások számára – a te megbízott, elhívott közvetítőidként. Ámen.