Hitünk drága kincs, elhívásunk még inkább – közvetítő mivoltunk pedig maga a dolog. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. február 23.

Isten hívásáról II.  A közvetítők jelentősége

Lekció: Ez 1,22-28

Textus: ApCsel 7,53

„…ti, akik bár angyalok közvetítésével kaptátok a Törvényt, mégsem tartottátok meg…”

Igehirdetés

Ezékiel könyve első fejezeteiben a próféta elhívásának története nem előhang, mint az irodalmi művek elé jár, hanem minden valóban hitbeli, komolyan vett élet szilárd megalapozása. Aktív szolgálatom idején lelkiekben elindult fiatalok olykor tanácsomat kérték, vállalják-e a lelkészi hivatást, s mindig az volt az első válaszom: kizárólag abban az esetben, ha teljes bizonyosságuk van, maga Isten hívja őket oda. Akkor ő elegendő erőt és segítséget is ad majd a nehéz szolgálathoz – ám ha az ő személyes elhívása nélkül, saját ötletükből mintegy foglalkozást választanának, akkor semmiképpen. Úgy indulva nem lesz meg a „létegységük” – hisz pontosan az fog hiányozni, amire a hivatás épülhetne…! Egyik öreg professzorunk a Teológián egyszer azt mondta nekünk, huszonéves hallgatóknak: „A legfontosabb, amijük van az elhívásuk – mindig úgy vigyázzanak rá, mint az életük legdrágább kincsére.”

Visszatekintve saját leélt, lassan nyolc évtizedemre akad pár dolog, amit másképpen kellett volna tennem, de egyet sosem bántam meg: hogy életemet az ige tanulmányozására és hirdetésére szenteltem, mert – azt a döntést nem egyedül hoztam. Leírtam már régebben, de hadd ismételjem meg, nálam hogyan zajlott ez. Gyermekkoromtól a reál tárgyak vonzottak: fizika, kémia, matematika – ezekből még iskolai versenyeket is nyertem. Csillagász vagy fizikus szerettem volna lenni. Közeledett azonban érettségi évében az idő, hogy döntést kell majd hozni, beírva egy ívre a jelentkezési szándékunkat. Hónapok óta éreztem, hogy mégsem ott a helyem, amire addig gondoltam – de hát akkor hol…? Rémületes bizonytalanság következett, valódi lelki „egyiptomi sötétség.” Súlyosan vívódtam, hisz fontos dologról volt szó. Konfirmációm óta naponta olvastam a Bibliát, s találtam is benne magamnak sok jót – de érthetetlent is eleget. Egyszer aztán mit olvasok egy este, elalvás előtt: „…Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben; feddj, ints, buzdíts, teljes türelemmel és tanítással…!” (2Tim 4,2) Úgy szólaltak meg ott ezek a szavak számomra, mint egy harsona, a mondat nyomtatott betűi pedig úgy tetszettek, mintha lángbetűkkel írták volna őket – nekem, és csak nekem! A mély pincében hirtelen villany gyulladt, s meglátszott minden, de minden élesen és világosan – Istenem: te szóltál nekem…! Így kaptam azt a belső bizonyosságot, ami máig követ, s immár a „nyugalom éveiben” is egyetlen igazán fontos tartalom sokféleségem közepette.

Az örök keresés, és az un. „nyitottság” lelki-szellemi, sőt egzisztenciális tekintetben ma nagyon divatos alapállás, szinte követelmény, de önmagában egyáltalán nem üdvös program. Aki folyton csak keresi párját vagy éppenséggel a lakóhelyét, esetleg mind a kettőt, az élheti az űzött vadak cikk-cakkos, random életét, amiben megteremhetnek akár izgalmak is – ám ezt életprogramként fölvéve senki nem fogja megtalálni az egyszerű, tisztázott, békességes köznapjait. Miért? Mert saját maga nem is akarja. Az a programja, hogy nincs programja. Ha minden évben máshol kíván mondjuk „házat építeni” valaki, végül hol fog ténylegesen építkezni…? Lesz itt is egy fél alap, ott is egy háromnegyed, máshol megint egy fél vagy negyed – talán részben kinövő falak is előállhatnak egy harmadik, negyedik helyen, ahonnan megint továbbállunk… S ugyanez az emberi kapcsolatokkal, elsősorban az életre szóló segítőtárs (1Móz 2,18), a jobbik felünk dolgában, aki „testemből való test, csontomból való csont.” Zenemű, aminek vannak valamilyen részletei, de nincsenek ihletett, szép, értelmesen átgondolt tételei – s végül nem is érkezik el sehova… Szomorú távlatok.

Az említett „létegység”, ahogy filozofikusan nevezik ezt, egy belső, lelki történés, még inkább folyamat, egyszóval csöppet sem múzeum. Mozog, él, zajlik, de azért van saját medre. Kanyarog is, hisz események, találkozások, életdarabok és ideák bonyolult szövevénye minden emberélet, nem pedig egy darab kő az út mentén – ám ez a „folyó” – jó esetben – nem fordul vissza önmagába s nem is poshad meg. Valóban él, nem csupán van, s nem csak a majdani fizikai halál és a megsemmisülés jegyében létezik, hanem halad előre és nemesedik. „Edződik”, ahogy az előző folytatásunkban neveztük!

Ezért kezdődik a bibliai nép lelki ébredésének dokumentuma is az elmesélő Ezékiel pap életre szóló prófétai elhívásával. A hitbeli élet nem dekoráció és nem is hobbi, amit mellékesen űz valaki, hogy üres óráit horgászással vagy terepasztal-készítéssel elverje, esetleg magányát és unalmát szabott időben, heti rendszerességgel mosolygó társaséletre cserélje, kedvesen visszamosolygók körében – hanem életprogram, amiből egyetlen van valakinek – vagy egyáltalán semmilyen sincs.

Így szemlélve a kérdést elgondolkodtat, hogy Ezékiel próféta elhívásának pillanatában közvetítők jelennek meg. „Lények”, élőlények – akik nélkül, tudjuk, emberfia még a fizikai életben sem tudna megmaradni születése után legalább tíz éves koráig – ám ezek a lények itt nem emberek! Szüleink, rokonságunk, tágabb családunk köre is mindenkor emberekből áll, akik évtizedekre meghatározó életpéldát jelentenek, de Ezékiel „Lényei” szárnyakkal bírnak, s vállaikon az égboltot hordják…! Szárnyaik suhogása olyan, mint „a nagy vizek zúgása”, aminek hangját a Zsoltárok, majd János evangélista is idézi a Jelenések könyvében. (Zsolt 29,3 Jel 19,6)

Nekünk személyesen megadatott, hogy megfordulhattunk egyszer Izland szigetén, ahol sok egyéb természeti jelenség közt gyönyörködtünk a Dettifoss és a Gullfoss, e vulkáni hely legnagyobb vízeséseinek lenyűgöző csodáiban. Mindkettő hangja már kilométerekről mély morajlásként hangzott, közelebb érve pedig bömbölő zúgássá lett – mintha mennydörgést hallanánk! Ahogy a viharos óceán is félelmetes hangokat produkál, amik közt igazán kicsinek érzi magát az ember – hát Ezékiel „Lényeinek” még a szárnysuhogása is ilyen volt…!

Aki nincs tisztában azzal, hogy igenis léteznek emberen túli erők, az még egyáltalán semmit nem tud. A napihírek és politikusok szavai, a tehetség-kutató dalversenyek és a családi események általában elfedik e dimenziót, némelyeknek ott vannak még az aktuális divatok és a sztárok magánéletének botrányai is – ám a valódi világerők akkor is világerők, ha valaki nem akar tudni róluk, vagy soha nem is vette a fáradtságot, hogy egy Milton „Elveszett paradicsom”-ában, vagy Madách világhódító „Ember tragédiájá”-ban”, esetleg az indiai vagy perzsa irodalomban tőle telhetően kutakodjon ezek után. A Bibliát most ne is említsük, mert annak üzenetét a modern európai korszellem (ráadásul az ész nevében) évszázadok óta teljes gőzzel a kulturális-idegenforgalmi látványosság és egyházi turizmus keretei közé törekszik süllyeszteni, s ha lejáratása nem is ért még el tökéletes sikert, lényege szerint ma is bőszülten tart s főbb elvei immár a közgondolkodás kiinduló bázisának számítanak: Isten nincs, az ember állat, a halál teljes megsemmisülés. A Biblia azonban egészen mást mond.

Miért fontos erről beszélni? Mert közvetítőre például, mint Ezékiel próféta látomása szerint is, mindenkinek szüksége van. Lehet emberi személy, sőt legtöbbször az is, de szólhat egy irodalmi, költői, képzőművészeti szerző vagy zenedarab hangján. Némelykor egy váratlan élet-eseményben terem ott, mint egy fölfogott és világosan megértett „útjelző tábla”, de lehet egy különös alakú kő is, mint a zen esetében, vagy egy tenger alatti szörnyhal képe formájában, mint Hieronymus Bosch festményein. Jónást egy ilyen utóbbi benyelte, s három nap után szárazra vetette – ám az alatt újra megtanította imádkozni… Tárgyiasítani, „objektiválni” persze nem lehet, mert akkor guru, jósnő, halottlátó vagy éppenséggel médium lesz belőle, esetleg amulett a nyakban vagy ereklye a templomban, de minimum kabala az autó visszapillantójára akasztva, baleset ellen…

A közvetítő valójában bennünk él, lelkünk egy elhallgattatott része – csakhogy nem szabad belenyugodni csöndjébe, vagy megpillantására örökre vaknak maradni. Ezékielnél négy szárnyas „Lény”, melyek a világ minden oldaláról közelítenek, hangjuk félelmetes és félreérthetetlen, céljuk pedig az, hogy figyelmünket, végeredményben életünket magát végre Isten felé irányítsák! A közvetítő mindig őrá mutat, aki „volt, van sőt – eljön: a Mindenható!” (Jel 1,8) Ezért történik minden: már a születésünk, a gyermekkorunk eseményei, a felnőtt élet összes öröme, tévedése és terhe – hogy őt végre valóban fogadni tudjuk, mikor teljes fényében megmutatkozik:

„Az erős Isten, uraknak Ura,

Szól és e földet mind előhívja:

Támadatról és napenyészetről

nagy szépséggel a Sion hegyéről

eljő az Isten, ő fényességében,

semmit el nem hallgat ítéletében.”

(Zsolt 50,1. ford: Szenczi Molnár Albert, 1606)

Urunk Jézus így mondja el a titkot tanítványainak: „…Én tibennetek, ti pedig énbennem.” (Ján 14,20) A bennünk élő Krisztus, ha még nem feszítettük meg visszavonhatatlanul, mint Júdás tette az utolsó vacsorán az „Új Szövetség” dolgával (Jer 31,31 Luk 22,20 Zsid 9,15) – igen, ő szól nekünk…!

Ezékiel elhívásának történetében a „Lények” valóban félelmetesek. Nem játékról vagy élvezetes előadásról van szó, hanem egyetlen egy, példa nélküli életünkről. Amit azonban oly köznapivá tudunk silányítani pletykálással, programokkal, egymás közti színvonaltalan és fölösleges torzsalkodással, amit aztán életnek csúfolunk – s a megrendülést már hiánytalanul helyettesítik is az esti sorozatok… „Félelemmel és rettegéssel vigyétek végbe üdvösségteket…!” (Fil 2,12), kiáltja a nagy Sören Kierkegaard az apostolt idézve, mikor Ábrahámnak Istennel való életfordító párbeszédére emlékezik. Szent és remegő komolyság nélkül nem megy, mert amit nem veszünk komolyan az életen túliból, vagyis saját mulandóságunk, azaz életünk egyszeri mivolta tényéből – az mindig visszarúg: akár egy sportolóról, íróról, politikusról vagy háziasszonyról van szó.

Újabban némelyek gyűlölködéssel és drasztikus fenyegetőzéssel próbálják pótolni a hiányzó komolyságot a közéletben, ám csak a hangnem lesz útszélibb, hogy aztán a mondás napihírré válhasson s növekedjen egy-egy menetrendszerű akarnok „ismertségi százaléka.”  Pedig egy nép fölemelkedéséhez szellemi embereinek és végrehajtóinak egyetlen generációnyi komolysága pontosan elég lenne. Az is igaz persze, már egy fél évszád múltán is újabb hasonlóan tisztességes generációra volna szükség – a folytatáshoz. Csak semmi „linkség” és nyomulás, semmi hamisság, megvásárolhatóság és erőszak, hanem helytállás és munka – így állnak a dolgok: ezt, ha máshonnan nem, hát saját történelmünkből megérthetnénk.

Ezékiel megrettenése a „nagy vizek zúgását” hallva a gyógyulás jele. Először az egyes embernek kell ugyanis észhez térnie, s ha dolgát és kötelességeit tisztességgel, s újra csak hangsúlyozzuk: komolysággal végzi, körülötte is valóban kezdenek majd emelkedni a lelkek. Egymás kiszorítása bizony a régi nóta, hogy úgy mondjuk, azt még az erdőből hozzuk magunkkal. Nemesebb lények azonnal hátat fordítanak, ahol az a program, harcolni valaki ellen. Volna itt tennivaló bőven akadályozók és versengők nélkül is, s egy Ezékiel bizony tudta, hogy mindent saját magán kell kezdenie. Ha ott nem történik semmi, lehetnek hangzatosak a jelszavak és ragyogóak az ígéretek, közönséges hazugságnak fognak bizonyulni, amint csak eljön annak az ideje. Elég példa van rá úgy a Bibliában, mint a mában.

A közvetítők azonban csupán katalizálnak – a műveletet magát helyettünk nem végzik el. Utat mutatnak, igen, erre menj – de a pusztai úton járni azért már nekünk kell. Este későig fönt maradni, hogy másnapra tisztességgel fölkészüljünk, s ne rutinból menjenek a dolgok. Kedvenc időtöltéseinket föladni, hogy igazak és hitelesek, ne pedig szemfényvesztők legyünk az adott, nagyon is kényelmes keretek között. Néha kilométereket gyalogolni, sokat is, mint Illésnek Sareptáig, olykor víz nélkül, néha negyven évig. Az „ígéret földje” nem illatos szósaláta, sem pedig unaloműző társas csevegés jól bevált panelekből, hanem veszélyes honfoglalás, naponkénti helytállással…! És folytonos éber figyelés, valójában mit is mond az Úr – mert itt nem az emberi tehetségről, szerzési vágyról és mindenhez is értésről van szó. Ahol foglalkozássá, berendezkedettséggé válik, aminek „félelemnek és rettegésnek”   kellene lennie, ott a csoda elmarad. Mindenki hazamegy és megebédel – s a dolgok maradnak ott, ahol mindig is voltak.

Ahhoz pedig, ami ebből következik, vegyünk egy nagy lélegzetet, mert egy újabb szint jön: akarjuk vagy nem, magunk is valamennyien közvetítők vagyunk…! Jön általunk valami az emberekhez, s egyáltalán nem mindegy, az micsoda. Csupán a magunk tartalmai, azaz aktuális lelki színvonalunk termékei, megnyilvánulásai jutnak el hozzájuk, vagy pedig valami magasabb…? Ez földi életünk lényege. Nem „foglalkozás” váltásáról van szó: Ezékiel pap volt, ami a legmagasabb társadalmi megbecsültséggel járt Izraelben. Elhívásától kezdve azonban prófétává, azaz igehirdetővé kellett lennie, éspedig nem „állás” vagy foglalkozás cseréje értelmében!

Neki emberileg nem volt hova emelkednie – új tennivalója belső, lelki ügy volt. Istentől megszólítottságának komoly elfogadását és napi, valóságos gyakorlását jelentette, amibe nem lehet valakinek beleszületnie. Éberebb s veszélyesebb terep a mégoly szent jeruzsálemi templomon és pazar liturgián túl (az még létezett, mikor ő fogságba került s Babilonba vitték): nem csupán eljátszani és kiábrázolni immár az áldozat véres drámáját és a kiengesztelődés misztériumát az oltárnál, mint jó színész a szerepét – hanem teljes idejét, önmagát, s főleg szellemi erejét tudatosan és egész szívével, nem pedig csupán „beosztás szerint” odaáldozni az Úrnak – ez vezetett szolgálatra, népének szóló konkrét üzenetek tolmácsolására…!

A veszély abban áll, hogy a közvetítő maga válhat akadállyá, ha lényével nem „vezeti”, hanem éppenséggel elszigeteli a kapcsolatot Isten és ember között. Egy hitéért küzdő, magasan művelt, értékes ember mondta egyszer, mintegy kifakadva nem mindig pozitív egyházi tapasztalatai kapcsán: „Ha valaki kimondja Isten nevét, hát teremtsen is olyan légkört…!” Azóta nem szenvedem, ha valaki egyetlen mondatban háromszor-négyszer is kimondja a szent nevet, súlytalanul, önigazolásként, mintegy bennfentes. Ma is érvényes: „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába föl ne vedd – mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába fölveszi.” (2Móz 20,7) A kevesebb több, a megszenvedett igazság – igazabb…!

Végül marad a kérdés, ha mindez így van, mi a teendő? Nyilván sok élethelyzet van a világon, amiknek még felületes átnézete is teljességgel lehetetlen. Sőt, oda tartoznak azok az élethelyzetek is, amiknek elszenvedői soha nem gondolták volna, egyetlen percig sem, hogy olyan is létezik – s ők pontosan abba fognak egyszer belekerülni…

Első minden bizonnyal a tények tisztelete: a valóságot teljes egészében el kell ismerni. Semmi önsajnálkozás, semmi mászolygás, szenvedéseink fennen hangoztatása vagy éppenséggel túlzása. Ezékiel papot elfogják, s viszik Babilonba a többiekkel együtt. Birodalmak mindenkor kedvelt politikája, összekeverni a népeket, hogy erejüket megtörjék és uralkodhassanak felettük – itt is éppen ez történik. Népek és országok sokasága züllött már le így ezredévek óta: de mindegy, hova visznek, a tartásunkat nem szabad elveszteni.

Idáig sokan eljutnak, s az új élet önerőből megteremtése még öntudatot is kölcsönöz – lám, a jég hátán is meg tudom csinálni! A lelki követelmény azonban akkor is érvényes, ha sehova nem visznek, hanem éppenséggel elborít a jólét és minden bőségesen megvan. Az ilyen helyzet még veszélyesebb is, mert legyengítheti nem csupán a testi, de a lelki-szellemi immunrendszert is. Akkor pedig jönnek a bajok, mert az élet már csak ilyen – a kivételezettek sem kivételezettek. Saját démonaik rövid úton elbánnak velük, ezer példa mutatja – hiúság, versengés, sértés és sértődés, bosszú, egymás nevelgetése, kényszerítése… Mi hiányzik, amikor semmi nem hiányzik…? A lelki növekedés. Az, hogy ma több legyek, mint tegnap voltam.

Erre biztat minket Ezékiel könyve. Megrendülni tudni, és komolyan venni, hogy nem én magam, még csak nem is érzelmi világom, vagy sebeim dolga az egyetlen fontos valóság ezen a világon. Pedig már csaknem elhittük. De jött egy érintés, egy szó, még pontosabban: maga az Ige, a feltámadott és élő Krisztus szava – s nem maradhattam ott, ahol voltam. Elvittek Babilonba? Nem ez a legfontosabb, pedig alapjában tragikus történés. Hát mi a legfontosabb? Az, hogy Isten szól, a nevemet kiáltja, s neki még a trónállói is olyan „Lények”, melyek egyetlen apró mozdulata a „nagy vizek” zúgását idézi…!

Azt is mondja e könyv, hogy magam is közvetítő vagyok – tudom-e már? Nem a kivételezettség értelmében, hanem egy kicsi, vagy tágabb kör kisugárzási pontjaként, ahonnét erők áramolnak más életekbe. Nem tűnik mindig fontosnak – pedig az. Mert senki sem jött hiába vagy véletlenül erre a világra. Dolgunk van, mindnyájunknak! S már a lényünk is beszél, mielőtt a szánkat kinyitnánk.

S végül egy intés, amit István vértanú védőbeszédéből idéz Szentírásunk. Ne maradjunk „kemény nyakú és körülmetéletlen szívű és fülű nép, akik a Szentléleknek mindenkor ellene állunk!”  Ne hangozhasson majd olyan ítélet fölöttünk, mint amit halála percében kellett mondania Istvánnak sajátjai felől: „…ti, akik bár angyalok közvetítésével kaptátok a Törvényt, mégsem tartottátok meg.” (ApCsel 7,51-53) Hitünk drága kincs, elhívásunk még inkább – közvetítő mivoltunk pedig maga a dolog. Bánjunk ezekkel tartalmukhoz illő, szent komolysággal – s akkor egyszer újjáépül majd a templom, s ”a szentély újra áll” – sőt eljön a Mennyei Jeruzsálem is, amely olyan szép, mint a férje számára fölékesített menyasszony. (Jel 21,2) Így is legyen. Ámen.