Az idő múlása edz, mikor réseket üt lelkünk sötét házának falán az új fények számára, hogy egyszerre két világban legyünk otthon, mindkettő fényeit látva és értékelve, még a hozzánk közelítő Új küszöbén is – ne pedig csak az egyikben. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2025. február 16.

Isten hívásáról I. A megnyílt ég

Lekció: Ez 1,1-14

Textus: Jel 4,6-8

”A trónus előtt mintha üvegtenger lett volna, kristályhoz hasonló, és a trónusnál középen négy élőlény, elöl és hátul szemekkel tele. Az első élőlény oroszlánhoz, a második bikához volt hasonló, a harmadik élőlénynek olyan volt az arca, mint egy embernek, a negyedik élőlény pedig repülő sashoz hasonlított. A négy élőlény, amelynek hat szárnya volt, körös-körül és belül tele volt szemekkel, és szünet nélkül, éjjel és nappal ezt mondta: „Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, és aki van, és aki eljövendő!”

Igehirdetés

Nehéz dolog a Biblia olvasása, ám egyúttal páratlan élet-kaland is. Az emberi lélek gazdagságán túl megmutatja nekünk a világ csodáját, s ami még annál is sokkal több, a kinyilatkoztatást. Számos irodalmi eszközt használ, melyek közt megtalálni a krónikát, a himnuszt, a harci diadal-éneket, a legendát, a zsoltárt, a nemzetség-táblákat, az igehirdetést, az evangéliumot, az értekezést, a próféciát, az áldozati, hadi és házassági törvényeket, a mítoszt, a magánlevelet, az apokalipszist, és azonfelül még sok mást, amikből magunknak kell aztán kifejteni, mégpedig az illető műfaj törvényeit helyesen értve, az üzenetet. Minden lapja mégis ugyanarról szól: hogy az ember nem állat. Van ugyan biológiai organizmusa, ami valóban alulról, a föld porából lett, s ennyiben az ember is egy az élőlények sokaságában, ám az ember felülről is származik: maga Isten adta hozzá Lelkét, az élet-szikrát, s az abból fakadó, csakis az embernek járó egyetemes tudás és megértés lehetőségét. Biológiai léte szükséges bázis, ám édeskevés ahhoz a példátlan többlethez, hogy egyetlenként az élőlények közül, „föl tud nézni” az égre…!

Természetesen nem pusztán optikai értelmű fölfelé nézésről van szó, bár a nap éltető fénye és a csillagezres égbolt önmagában is fölfoghatatlan csoda. Az állatok jó részének teste fizikailag is vízszintes, mint a halaké, kígyóké és egy vadkutya, víziló, vagy akár egy krokodil profilja, de sorolhatnánk a fajokat, melyek alakja még külsőleg sem az égre irányul. Valamennyinek ehhez illően egyetlen igazán nagy ügye van: előre haladni, cserkészni és táplálkozni, azaz – megmaradni. A főemlősök közt megjelenik már a csoportbeli hierarchia és a társas élet több jele, elsősorban a viselkedésben – ám az életnél nagyobbat, az Örökkévalót keresni, sőt imádkozni egyik sem tud, még az sem, melynek koponyája nagyobb is, mint az emberé. (Az afrikai elefánté pl. 3-4-szer akkora.) Tudjuk-e egyáltalán, hogy milyen kiváltságosak vagyunk, akik naponta megkísérelhetjük megszólítani az Örökkévalót, akinek létében egyáltalán nincs keletkezés és elmúlás…?

A növények rendje fölfelé, a fény irányába tör ugyan, ám viráguk és termésük (ha van) csupán a faj folytonosságát biztosítja: sem önálló lelki, sem szellemi kreativitásuk nincsen, csak bőségük és szépségük – ők ennyit kaptak… Nekünk viszont, sok egyéb mellett itt a háromezer éves Bibliánk, drámai élet és Isten-tapasztalatok tömegével, amikben mind ott szunnyad a helyes emberi élet titka – csupán ki kell onnan bányászni.

Ezékiel könyve az Ószövetség egyik ékköve, mely a választott nép valódi, lelki újjászületésének dokumentuma – mert éppen a babiloni fogság (Kr. e. 597-527) előtt, alatt és után keletkezett. Úgy tűnik, mintha egyetlen ember műve lenne, hisz csaknem mindenhol egyes szám első személyt alkalmaz – ám alaposabban vizsgálva kitetszik, hogy egynél több, magasan képzett papi szerző utólag többszörösen szerkesztett alkotása, mely teljességében legalább egy évszázad alatt jött létre.

Mostani témánk ennek első fejezete alapján az embert megszólító, magához hívó isteni kijelentés, amit további folytatásokban is szeretnénk még vizsgálni – ezen belül is a személyes, prófétai elhívás sajátos formája, a látomás. Hinnők, csak valami különleges elragadtatás tartalmazhat ilyesmit, ami igaz is – csupán annyit kell hozzátenni, hogy a látomásnak sok fajtája, valamint színvonala lehetséges, itt azonban nem részletezzük ezeket. Nem is biztos, hogy örülni fogunk annak, amit mégis tisztázni kell, hogy ti. az ember még a konkrét fizikai látását is úgy „tanulja”, mint az őzgida a lábáraállást – mert az nincsen készen születésünk pillanatában! Pedig oly megbízhatónak, sőt abszolút biztosnak gondoljuk, amit egyszer látunk – de nem így van.

Kezdődik azzal, hogy születésünk után az első időkben nem is mozog két szemünk konjugáltan, azaz párhuzamos mozgással, csak hat hetes korunk után fog hozzá ehhez. Folytatódik a meglepetések sora annyiban, hogy világra jöttünk idején még mindent fejjel lefelé látunk, ezt hozzuk magunkkal, s csak parányi kezünk tapogató mozgatása és a fizikai valóság találkozásának tapasztalatai alapján fordul a kép egy idő után a „talpára” – ám ez a beidegződés a felnőttkori kísérletek szerint egy optikai „fordító szemüveg” alkalmazásával ismét áttanítható (!) a fordított látásra…! Ha pedig levesszük ezt a fordító szemüveget, egy zűrzavaros átmenet után újra visszaáll a helyes látásunk… Vagyis a legobjektívebbnek gondolt érzékelésünk, a látás is „tanult” és alakítható, s ennyiben kognitív, tudásbeli, azaz személyesen szellemi funkció – nem pedig örök és abszolút „ablak” a világra!

Ezek után nem meglepő, hogy Ezékiel könyve Istennel való, tehát a létezhető legmagasabb „látásunkat” és kapcsolatunkat is ebbe a különös körbe utalja, ahol többféle közelítés és megértésmód lehetséges. Erről beszél mindjárt a legelső látomás, az Úr trónusának megpillantása is, melynek képét a látnok alulról fölfelé haladva közli.

Az isteni trónusnál azonban még négy szárnyas „Lényt” is lát, akik hatalmas felhővel, szakadatlan villámlással, ezüst csillogással és nagy fényözönnel jönnek: négy mindenfelé látó arcuk van, s nem kell megfordulniok, amikor járnak, mert egyszerre minden irányban tudnak menni. Négy-négy arcuk egyike emberarc, másik oroszláné, a harmadik bikáé, a negyedik sasé. (Ez 1,10) Emberség, küzdeni tudás, hatalmas erő, szabad és magas szárnyalás…! Ezek a Lények a Jelenések könyvében szakadatlanul Istent dicsőítik: „Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, van és aki eljövendő…!”  Jánosnál a szintén leboruló „Vének” már hatszor ennyien, huszonnégyen vannak (a 6-os az idő, a történelem száma): imádják Istent, és koronájukat leteszik előtte, ezt mondva: „Méltó vagy Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, tisztesség és a hatalom – mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett!”  (Jel 4,6-11)

Egy trónus „lába” a földi királyok esetében a lehető legszilárdabb alapzat – itt viszont meghökkentő módon négy ragyogó drágakőnek látszó, forgó kerék, melyekben még belül is forgó kerekek vannak elhelyezve! (Ez 1,15-21) A négyes szám a világtájakra utal, ez a trón tehát az egész Univerzumot uralja. A világ pedig nem mechanizmus, mint egy kerékpár vagy egy gőzgép, hanem az Örökkévaló megnyilatkozása – erre utal, hogy a kerekeket a Lények lelke irányítja. Amikor a Lények járnak, a kerekek is járnak, amikor pedig fölemelkednek, a kerekek is fölemelkednek – ahová a Lélek akarja, oda mennek…! (E.Däniken sci-fi „kutatásai” űrlények, ufók érkezéséről ezzel kapcsolatban tipikus szekularizált pszeudo-tudományos félremagyarázás, hitető konfabuláció.)

Visszatérve saját témánkhoz, az igazán teremtő örök Lelket tagadva csakis hibás világképeink lehetnek, viszont Isten nem tárgyi értelemben része a Világegyetemnek, aki bujkál benne valahol – az ő létezésmódja más, mint teremtményeié. Köznapi nyelvünk nem is alkalmas erre a megkülönböztetésre, csupán egyetlen szavunk létezik a „van” kifejezésére, s az tárgyi értelmű. Míg az anyag-energetikai-információs világhoz hozzá van kötve a keletkezés és elmúlás, addig őbenne egyáltalán nincsen ilyen. Ez a tudás az örökről természetesen szétfeszíti értelmünk kereteit – ám milyen Isten volna az, akit értelmünkkel bizonyítani vagy éppen cáfolni tudnánk…? Ha erre képesek volnánk, fölötte lennénk – ami aztán tényleg lehetetlen. Mindezt a metafizikai kitérőt nagyon erős képekbe öltöztetve adja elénk Ezékiel ókori költészete, ami bizony több, mint a modern egyházi dilettantizmus „Költőcske Mihály”  típusú alkotásai. Irodalmi értékrendünk persze mindenkor alakul és remélhetőleg érik – jussunk is el a lehető leginkább paradox és legmélyebb képek megértéséig is – mint azt itt, az Ezékiel könyve olvasásakor bőven gyakorolhatjuk is. Mértékünk lehet hozzá akár egy Dante méretű költő is:

„…Akiknek lelkiismerete vérzik,

kiket maguk vagy mások bűne is fedd,

szavaidat talán durvának érzik.

De ne hazudj, ne adj helyt semmi dísznek,

és minden látomásod tárd egész ki,

csak vakargassa rühét, aki viszket!

Mert beszéded súlyos bár, gyógyít, és mi

keserves első kóstolásra, élő

táplálék annak, aki megemészti.”

(Divina Comedia, Paradicsom, XVII., in: Stefan George: „A háború”, ford: Szabó Lőrinc)

Ezékiel papi családból való volt, maga is pap, akit a babiloni deportálás első csoportjában vittek a Kebár folyó tájára (ma Irak területe). Ott nyerte prófétai, azaz igehirdetői elhívását. Nem a templomi kultusz és liturgia szolgálója csupán többé, hanem a „friss manna” hű és szorgalmas összekapargatója, Isten aktuális üzenetének hivatott továbbadója, mely valóban „keserves volt első kóstolásra.” Ne legyenek senkinek hiú reményei: a jeruzsálemi templomot is le fogják rombolni, s a nép többi részét is Babilonba fogják hurcolni – bűnei miatt! Ezékiel igehirdetései ebben az időben feddődnek és megtérésre hívnak, mégpedig nem öncélúan – hanem pontosan Isten „háromszor szent”  voltának megpillantása alapján!

Akinek életéből hiányzik ez a dimenzió, vagy csak névleg van ott, de nem életformáló erőként, az mélyen gondolkodjon el, mire is épül az ő létezése és földi vendégeskedése. Lehet pusztán animális, biológiai (ma nyugodtan mondhatjuk így is: fogyasztói) életet élni – ám éppen a legkritikusabb pillanatokban fog kiderülni, hogy az minden nagy habzsolás mellett is tökéletesen üres. A merő életnek halálarca van. Ember teljes életet halálon túli, vagy mondjuk így, halállal együtt értett, „szellemi” létezése nélkül nem élhet, mert az élet súlypontja valójában „odaát” van. Nem kell megtagadni a földi örömöket, de lopni és dugdosni sem szabad azokat: föl kell emelni Isten elé, akitől valójában kapjuk is őket. Még a szenvedést is át kell nemesíteni, az sem magánügyünk – sőt, maga a fizikai elmúlásunk is ő elé tartozik:

”Nyugszik a tenger, ha megáll a szél;

mi is, ha elcsitult a szenvedély.

Megtudjuk, mily gyönge tiszavirág

a tűnő dolgokra hiú világ.

Vágy ködösíti az ifjú szemet,

de észreveszi az űrt az öreg.

Új fénynek nyit a lélek repedő

sötét házába száz rést az Idő:

bölcsebb leszel s gyengülésed is edz,

ahogy örök hazádhoz közeledsz;

s a Régit elhagyva egyszerre két

életbe látsz be az Új küszöbén.”

(Edmund Waller angol protestáns költő, 1606-1687, „Öregség”, ford: Szabó Lőrinc)

Ezékiel csodásan forgó, drágakőből való gömbjei, melyek Isten trónusának „lábait” képezik, az ő mindenütt jelenvalóságát, mindent áthatását ábrázolják ki: mint olyanokat, amiket az ő Szentlelke mozgat. Milyen más így tekinteni a világra, sőt embertársainkra is, mint akik nem is létezhetnénk ő nélküle, s akikben, ha valami jó van, az tőle származik…!

Összefoglalva Ezékiel könyve első fejezetének tárgyalt üzeneteit: ne higgyünk annyira a saját szemeinknek, amennyire szoktunk – mert igenis létezik „lelki látás” is, ami magasabb rendű a nekünk legdrágább, fizikai szemünk világánál. Igen, ezt a látásunkat élesítsük: lehet és kell is ezen dolgozni! Jöhetnek oly idők, amikor nagyon is szükségünk lesz rá. Igénk üzenetéből világossá vált, hogy az igazi valóság sokkal összetettebb, lényege szerint transzcendens, mintsem egyszerűsítő, fehér-fekete, vagy éppen emocionális alapú, elfogult gondolkodásunkkal föltételezhetnénk vagy megérthetnénk: hisz vannak „Lények”, melyek egyszerre minden irányba látnak és mozoghatnak…! Isten Szentlelke nincsen a mi híres rációnk bilincseibe verve.

Ám ha már értelem: lássuk vele örök Istenünk dolgait, melyek messze meghaladják ugyan a világ csodáját, de számunkra ő még ezeket a titkokat is hozzáférhetővé tette – igéje révén. Igen, ő, akiben nincs keletkezés és elmúlás, aki Ezékielt is megszólította a Kebár folyó menti keserű száműzetésében, s munkálni kezdhette népe lelki megújulását. S végül higgyük, hogy az idő múlása valóban edz minket, mikor néha fájdalmasan is, de réseket üt lelkünk sötét házának falán az új fényeknek, hogy általuk egyszerre két világban is otthon legyünk, mindkettő fényeit értékelve, a hozzánk közelítő Új küszöbén is – ne csupán ebben az egyben. Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk Istenünk, mi is hódolunk előtted, s bár koronánk nincs, de mindenünket letesszük trónod elé, amink csak van. Adj elég értelmet és alázatot, hogy felfoghassuk titkaidat, amiknek erejével megújul életünk, s ahol eddig reménytelenség és zűrzavar volt, ott új hit, megtisztulás és új erő támad. Munkáld bennünk ezt a csodát! Ámen.