Naponta akár háromszor – dr. P.Tóth Béla

Ha üres az élet, sivár és unalmas, vagy éppenséggel túlzsúfolt és feszült, mindenképpen gyógyulásra van szükség. A helyes élet normális. Semmi túlzás, semmi mutatvány, és főleg semmi önsajnálkozás. Leghelyesebb naponta akár háromszor is elmondani magunknak, reggel, délben és este bizonyos bibliai gondolatokat. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. február 9.

Naponta akár háromszor

Lekció: 5Móz 32,1-43

Textus: 5Móz 32,39 Ján 1,12-13

„Lássátok be, hogy csak én vagyok, nincsen Isten rajtam kívül! Én adok halált s életet, összezúzok és gyógyítok.”

„Akik befogadták őt, azokat felhatalmazta, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.”

Igehirdetés

Senki se állítsa, hogy amely életet ő éppen most él, annál nincs tökéletesebb. Emelkedni, nemesedni mindig lehet, sőt kell is – különben csöndben elszürkülünk, lesüllyedünk, s ne szépítsük a dolgot, hovatovább el is aljasodunk. Erről ugyan nem szokás ilyen direkt módon beszélni, főleg szószékről nem, mert mit szólnak az emberek. Még azt mondják „Ah, lágyabb ének kell nekem” – s maradnak esti sorozataiknál…

De nem moralizálásról van szó, nem arra van szükség – azonnal halljuk is a fülünkkel, ha valaki boldogtalanságában másokat ostoroz (ami a templom boltozatáról alápermetező „mindig igaz”, langyos jósággal szemben a másik véglet), s olyan követelményeket hangoztat, amiknek maga egyáltalán nem felel meg. A Biblia egyszerűen nem szokott sem kertelni, sem pedig simogatni, udvarolni hallgatóságának – nevén nevezi a dolgokat: a bűn az bűn, a hűtlenség pedig hűtlenség – amint az igazság is igazság. Ha pedig ilyesmikről beszél olvasóinak, mint mai lekciónkban is teszi, akkor sosem arra biztat, hogy (mint a pergő filmkockákat követve, kezünkben nassolni valóval), valahogy mindig mások vétkeivel foglalkozzunk, addig sem rólunk van szó – hanem nagyon is figyelmünkbe ajánlja a közvetlen önvizsgálatot.

„Mózes éneke” úgy kerül előadásra a Deuteronómiumban (Móz. V. könyvének ez a neve, ui. itt található a Tízparancsolat megismétlése), mintha a nép kánaáni honfoglalása előestéjén személyesen a nagy próféta diktálta volna le valakinek minden egyes szavát. Történeti vizsgálatok szerint viszont csaknem 800 évvel később foglalták írásba, Jósiás vallási reformjának idején (Kr. e. 622), amikor a király intézkedései révén visszatért a nép a maga hitének eredeti, Sinai hegyi forrásaihoz. Ez a király megszüntette a vidéki áldozóhelyeket, Jeruzsálemet jelölve ki egyetlen legitim vallási központnak, s országát megtisztította a bálványoktól. Mózes éneke magas rendű, himnikus költészet, Izrael népét egyes szám második személyben megszólító igehirdetés: kristálytiszta, egyben ébresztő összefoglalása a bibliai nép legjobb hitének. Kezdete mindjárt egy olyan költői kép, amely a Szentírásban többször előfordul: Isten szavát, azaz igéjét az „ég harmatához” hasonlítja.

„Figyeljetek, ti egek, hadd szóljak,

a föld is hallja meg számnak mondásait!

Esőként szitáljon tanításom,

harmatként hulljon mondásom.

Mint permet a zsenge fűre,

záporeső a pázsitra.

Bizony, az Úr nevét hirdetem,

magasztaljátok Istenünket!

Kőszikla ő, cselekvése tökéletes,

minden útja igazságos.

Hű az Isten, nem hitszegő,

igaz és egyenes ő!” (5Móz 32,1-4)

Méltó előhang ahhoz a súlyos mondandóhoz, ami majd utána következik. Ünnepélyes áramlása gyöngéd és mégsem indiszkréten ölelgető; fölülről szól, de nem lekicsinylően. Az emberi élet mindennapi világára mintegy rányitja az ég tágas voltának titkát: az Úr lényege, hogy ő „Kőszikla” – akinek minden útja igazság! Nagyon is szükségünk van e jótékony, éltető hangra, amely segít újat kezdeni személyes életünkben: ne is legyen nap, mikor nem keressük, nem éhezzük – nem hallgatózunk fölfelé, mond-e számunkra valami előrevivőt! Lássuk azonban a továbbiakat, ahol már nem őróla, hanem az általa megszólított választott nép állapotáról van szó:

„Elromlottak, nem fiai már, hitványak;

fonák és hamis nemzedék ez.

Így fizettek ti az Úrnak,

ó, bolond és esztelen nép…!

Hisz atyád ő, ki teremtett,

ő alkotott és erőssé tett.

Emlékezz az ősidőkre,

gondolj az elmúlt nemzedékek éveire!

Kérdezd atyádat, elbeszéli,

véneidet, majd elmondják:

A Felséges részt adott a népeknek,

és szétosztotta az emberfiakat,

Megszabta a népek határait,

Izrael fiainak száma szerint.

Mert az Úr része az ő népe,

Jákob a kimért öröksége.” (5Móz 31,5-9)

Hát ez valóban nem a tavaszi eső és nem az égi harmat már, hanem szembesítés és tetemrehívás. Itt nem vasárnap délelőtti illatos hangulatról van szó, meg barátságos csevegésekről a templomudvarban – hanem ostorcsördülésről. Isten népe „Elromlott, nem fiai már, hitványak; fonák és hamis nemzedék!” Azt is megtudjuk, hol a baj: a bolond és esztelen nép – akit pedig az Úr sasszárnyon hordozott, mézzel táplált a sziklából, olajjal a kősziklából, aki a juhok tejével és bárányok kövérjével élt, a búzaliszt legjavát ette, a szőlő vérét, a színbort itta – az „kirúgott a hámból… meghízott, kövér és hájas lett!” (5Móz 32,15) S hogy félreértés ne legyen, egyértelművé is teszi, mit ért mindezen: „Kőszikládat, aki nemzett, elfeledted. Elfeledted Istent, aki világra hozott…!” (18.v.)

Ez pedig a legkisebb és legnagyobb bűn egyszerre. Legkisebb azért, mert az ember észre sem szokta venni, mikor az élete sodrában amúgy is annyi minden történik: vágyak és aggódások gyors váltakozásában nem tudjuk, hol is a fejünk – s már mindennel gondolunk, csak magával Istennel nem. S jön az a bizonyos lassú elpiszkolódás. Elborítanak munkahelyi, családi feladatok, a világ aggasztó állapota, a törlesztések és számlák rendezése, vagy éppenséggel a wellness-programok – és sokaknál már csak online-gyakorolt hit, vagy éppenséggel egy legyintés jut annak, Akinek pedig létezésünket köszönhetjük… Így élve aztán nem csoda, hogy jöhet idő, mikor a „bosszús egek” (Berzsenyi) is, a maguk részéről, „megutálják” a népet, s az Úr „elfordítja arcát, hogy meglássa, mi lesz a végük.” (19-20. v.) Vele nem gondolni ugyanakkor a legnagyobb bűn is – hisz mi volna súlyosabb, mint amikor aztán, válaszul, ő sem néz már egyáltalán – mi reánk…?

Az „Ároni áldás” lényegét, ami Mózes prófétai üzenetének papi párhuzama, az a kétszeresen hangoztatott fordulat adja, hogy „ragyogtassa rád az Úr az ő arcát… fordítsa feléd az Úr az ő arcát…” (4Móz 6,24-26) Jól teszi hát mindenki, ha számot vet magával, vajon Isten szeme előtt, az ő „arca világosságában” él-e még, amiért naponta nagy-nagy hálával is tartozik – vagy pedig már egy tőle elfordult, a „háta mögötti”, sötét és árnyékos világban, ahol dugdossa örömeit mások és Isten elől… Mózes éneke szerint ugyanis Isten „elfordulását” nem őrajta kell számonkérni! „Tűz lobban fel haragomtól, ég a Seol fenekéig. Megemészti az országot és gyümölcsöseit, felgyújtja a hegyek alapjait. Veszedelmet halmozok rájuk, nyilaimat mind rájuk szórom. Éhség gyötri, láz emészti őket, és a keserű halál; vérengző vadakat küldök rájuk, és porban csúszó mérges kígyókat. Kint a fegyver gyilkol, bent pedig a rémület.” (5Móz 32,22-25)

Napnál világosabb, hogy a sok említett külső veszedelem egyszersmind lelki bajok képe is, ami már igenis lehetséges anyagilag jól menő, sőt bőséges, un. békeidőkben is! Ráadásul kiderül, hogy akár külső, akár belső állapot volna a „veszedelem”, az egyáltalán nem Isten önkénye, hanem valami egészen más, az ő válasza – mégpedig nagyon is súlyos dolgokra! Igaz istentisztelet helyett szellemeknek áldoztak, őseik hitét megvetették, Istent magát egyszerűen elfeledték – ilyen körülmények közt pedig előbb-utóbb jönnie kell a veszedelemnek.

Amikor e költeményt először leírták, az északi országrészt már elpusztították az asszírok, ám délen Juda és Jeruzsálem még sértetlen volt. Kivételezettnek is érezték magukat az ott élők, sőt, elbizakodottságukban azt hitték, lám, az Úr őket úgyis mindenképpen megmenti, hiszen „oda helyezte nevét a Sionra.” Nem úgy lett. Mainapság ez a magatartás az emberek közt az „úgyis lesz majd valahogy” formájában él tovább – a vállvonogatás, mint életfilozófia… Mózes éneke azonban nem hagy kétséget arról, hogy mindennek, de mindennek megvan a maga következménye. Nem lehet úgy vétkezni, Isten népének különösen nem, hogy a lét egésze ne sérülne. Amit egyszer megtettünk, az örökre benne van a valóságban. Lehet bánkódni rajta, még megtérni is belőle, sőt, bocsánatot is nyerni Istentől – de meg nem történtté tenni már nem lehet. Kevés vigasz, hogy mindnyájan egy mindenestől „sérült világot” kaptuk készen, sőt, az általunk rajta ütött sebeivel együtt adjuk is tovább – de hát akkor hol a kiút, ha van egyáltalán?

Istennek népe iránti érthetetlen irgalmában van. Megengedi ugyan, hogy az asszírok után a babilóniaiak is eljöjjenek, s annak számos bűne miatt egyszerűen fölégessék Jeruzsálemet: lerombolják a templomot, száműzetésbe hurcolják a nép javát, s a király fiait apjuk szeme láttára meggyilkolják, őt magát pedig megvakítva elvigyék Babilonba – ám hetven év múlva a „maradék” – az életüket valóban megjavítók új generációja mégis csak hazatér! (Ézs 10,21-22) Isten a maga részéről mindeközben is hű maradt! „Bizony, ítél az Úr népe ügyében – de megkönyörül szolgáin, ha látja, hogy lankad a kéz, és végét járja apraja-nagyja.” (5Móz 32,36) Van egy nagy ügye nem csupán választott népével, hanem az egész embervilággal, s ezt az ügyet nem adja fel. Célja, hogy üdve a választottak hazatérésén túl egészen a föld végső határáig elérjen (Ézs 49,6 Luk 2,29-32) – és senki, de senki ne mondhassa azt, hogy őt kifelejtették…! Még egy lerombolt főváros, száműzetés, és megvetettség közepette sem.

Ebből a meg nem érdemelt kegyelemből igenis lehet lelkileg építkezni! Először is az emlékezés révén: nem velünk kezdődött Isten ügye a világgal, s nem is velünk fog véget érni. A világ közepe sem a mi hatalmasra nőtt énünk. A népnek felrótt égbekiáltó bűn nem véletlenül a „felejtés” – egy olyan szó, amit nem lehet félreérteni. Mennyi mindent kaptunk már életünk során közvetlenül tőle: gyógyulást, szabadulást, váratlan segítséget – sötét bűnökre bocsánatot, új lehetőségek csodáját… Hova lettek? Miért nincsenek ott napi imáinkban? Eleve miért nem jelentik ezek az érzeteink alapját, a kiindulást, ahonnan mindent számítunk…?

Igen, emlékezni – s akkor már nem az elégedetlenség lesz a magától értetődő bázis, ami mintegy ural mindent. „Das Unbehagen in der Kultur”, ahogy tudományosan emlegetni szokás: a mindennapok kényelmetlenség-érzete – mert mi olyan nagyon finomak vagyunk… Éppen ellenkezőleg, a mindennapok hálaadása, hogy „minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!” (Sir 3,23) – ez méltó hozzánk! Egészen jól induló hitbeli utak tévednek önsajnálkozásba, süllyednek el megdönthetetlen egoizmusba – mert ha Isten dolgait valaki elfelejti, mi marad? Saját magunk bálványozása, aminek számtalan formája lehet, de a lényege ugyanaz: egyszerű és tiszta élet helyett pörgés önmagunk körül.

De lássuk, hogyan fest mindez a pozitív oldalról. Mert, hogy olyan is létezik, azt a Biblia ezerötszáz oldala kétségbevonhatatlanná teszi. A teremtés után a bűnesettel kezdődik ugyan e könyv, mert az eredeti lét rongáltságát nem látni vakság és öncsalás – ám a „Mennyei Jeruzsálemmel” zárul Szentírásunk, melynek tizenkét kapuja éjjel és nappal nyitva áll minden nép előtt! (Ézs 60,11 Jel 21,21-25) A hit restaurációja tehát a korrekt emlékezés után a kötelező lépés. Ha vagyok, létezem, itt vagyok – akkor lássuk csak a legfontosabbat, s ez minden emberfia esetében pontosan a hit, a drága iránytű dolga – ami mindent, de mindent meghatároz! Nem a sokadik hely illeti: a felelős parancsnok nem szunyókálhat viharos éjszakán kényelmes kabinjában, helyettesére bízva a kormányzást a tizenöt méteres hullámok idején – hanem a hídon a helye! (Tapasztaltunk ilyet a Dél-Atlanti Óceánon…) Szokták mondani emberek, hogy nekik „sajnos nincs hitük.” Dehogyis nincsen – csak éppen nem az élő Istenben, hanem a lottó ötösben, a nagy megmondó-emberekben, s a vaksorsba vetetten van – amikről mind tudjuk, mennyit érnek. „Lássátok be, hogy csak én vagyok, nincsen Isten rajtam kívül. Én adok halált és életet, összezúzok és gyógyítok, nincs, ki megmentsen kezemből. Kezem az égre emelem, s mondom: Örökre élek én!” – olvassuk Mózes énekében. (5Móz 32,39-40)

Ilyen súlyos mondatok némelyeket elrémisztenek. Aki lelkiekben kívül rekedt valahol a pusztában, holott olyan városban is lakhatna, melynek drágakövek képezik az alapját, utcáit pedig színarany borítja – annak valóban lehet is félnivalója a démonoktól, melyek a „pusztát” lakják! (Mát 12,43 Luk 11,24) A helyes emlékezés, és az igaz hit restaurációja után a belső élet megszilárdítása kell következzen: mi már abban vagyunk, az ő végtelen nagy irgalmában, Aki „örökre él”, ha elindultunk Krisztus követésében. S ez nem papos beszéd vagy egyházi szósaláta, hanem az életnek igéje! (Ján 6,63) „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki énbennem hisz, ha meghal, is él.” (Ján 11,25) Hogy visszahőkölünk, amikor ilyesmit hallunk, az magától értetődik, mert belénk ivódott a tárgyias, köznapi szemlélet, s ez nem is lehet másként:

„…E mélység fölött az értelem mér-ónja,
Mint könnyű pehelyszál, fönnakad, föllebben:
De a lélek érzi, hogy az örvény vonja,
S a gondolat elvész csodás sejtelemben.
Nem-ismert világnak érezi nyomását,
Rettegő örömnek elragadja kéje,
A leviathánnak hallja hánykódását…
Az Úr Lelke terült a víznek föléje…”

(Arany János: Dante)

Ahol Istennek ezt a mindenek fölé terülő méltóságát, s főleg örök voltát egyáltalán csak megsejtik is, már nem vigasztalan az élet, bármi történne is. Ha ő már valóban „az Úr” számunkra, akinek Lelke az őskáosz felett lebegve egykor hozzákezdett a kozmosz azóta érvényes rendjének megalkotásához – akkor az ő szent ereje ugyan miért ne kezdhetne ma is a szomorúak vigasztalásához, békétlen lelkek lecsendesítéséhez, sőt, a gyilkos fegyverek elhallgattatásához? Miért ne hozhatna családi békét ott, ahol előzőleg mindenki kizárólag a maga javát kereste, s lett is belőle nagy hánykolódás…?

Isten igazságtétele etnikai leszámolásnak tűnik Mózes énekében, s talán volt idő, amikor így és nem másként kellett megóvnia választottait. (5Móz 32,41-42) De tudjuk, éspedig éppen a szent nép történetéből, hogy Isten nevelő eszközeinek tárházában bizony ott a teljes és szégyenletes vereség is. Aki olyankor sem tér meg, azon nem lehet segíteni: ő az a bizonyos „reménytelen eset.” Nehogy magam legyek az!

A nép és nemzetek közti bibliai háborúság kimenetele azonban nem önmagában az üzenet, hanem olyasmi, ami mutat valami önmagánál sokkal fontosabbra. Ez pedig Isten mentő kegyelme, amely nem emberek pusztítását, hanem üdvét akarja – s ez mindkét fél közvetlen érdekeinél ezerszer tágabb és magasabb akarat. Ez az, amiért az Ige testté lett Krisztusban. Ha üres az élet, sivár és unalmas, vagy pedig éppenséggel túlzsúfolt és feszült, mindenképpen gyógyulásra van szükség. A helyes élet normális. Semmi túlzás, semmi mutatvány, és főleg semmi önsajnálkozás. Leghelyesebb naponta akár háromszor elmondani magunknak, reggel, délben és este:

Ők már tudnak jól emlékezni, tudják hitüket naponta erősíteni, és leginkább tudnak arról: aki őket elhívta, az örökké él! Emellett pedig minden más lényegtelen. Így is legyen. Ámen.