Ezúttal nem bibliamagyarázat vagy tematikus igehirdetés érkezik, hanem egy „szubjektív értekezés”, amely a mester–tanítvány kapcsolatról és a nevezetes névtelenségről szól. Mélyedjünk el benne, bár itt-ott nem lehetett elkerülni a szaknyelvet.
……………………………………………………………………………………………………………………………………………………………
Darabos Pál nevezetes névtelensége
(Szubjektív értekezés)
Egy ad hoc baráti összejövetelen találkoztunk először, néprajz-kutató ismerősének újpesti lakásán, az 1970-es évek második felében. Heten-nyolcan ha lehettünk. Engem festő barátom, Halmy Miklós vitt oda, aki nemrégiben 92 évesen, fél évvel halála előtt kapott Kossuth díjat. A laza baráti körnek volt valami rendszeressége, talán úgy havi kétszeri.
Senkit nem ismertem a társaságból: volt ott két író, egy Kelet-kutató, egy zeneszerző, alternatív orvos a feleségével, egy könyvtáros, s egy pszichiáter – de már ködbe vész, pontosan kik is. A szabadgondolkodás és az őszinte szó szigete volt, valóságos oázis. Akadtak akkoriban ilyenek a fővárosban s vidéken is, mert az élet ellensúlyozta a hivatalosan, karhatalommal sulykolt ideológiát. Spontán módon létrejött, elszigetelt körökként léteztek (a „hálózatolás” már életveszélyes lett volna), mely csoportosulások azonban többnyire tiszavirág életet éltek. Ha mégsem, mint egy ismert belvárosi „hanglemez-hallgató” lakásán – gondoskodtak róla az akkor szokásos módon, s talán éppen a házigazda révén…
Ennek a történetesen újpesti körnek egyetlen laza, közös nevezője akadt – az akkoriban csupán gépelt kéziratokban, néha fizikailag alig olvasható indigós másolatokban létező Hamvas Béla (1897-1968) gondolatai iránti érdeklődés. Említett festő barátom adta kezembe egyik házilag sokszorosított írását személyes beszélgetéseink folytatásaként, előtte még nevét sem hallottam. Amikor viszont Weöres Sándor – mint barátai nevezték, Sanyika – nyomtatott kötetei kezdtek megjelenni „a spiritusz-csempészet nálunk régen lejárt éveiben” (W.S.), meghökkenve olvastam a „Teljesség felé” ciklusa ajánlásaként: „Hamvas Bélának, mesteremnek ajánlom – ő teremtett bennem harmóniát.” Weöres költészete teljesen friss és főleg egyetemes hang volt „az elvárások célszerű dalnokainak” (W.S.) kórusában – ezt nem volt nehéz még huszonéves füllel sem kihallani a korabeli magyar irodalomból. Ki lehet az, akit még ő is mesterének tekint…?
Nem szoktam örvendeni műfaji bakugrásoknak, ám most két emlékem ellenállhatatlanul ide kívánkozik. Egyik, amikor Kobzos Kiss Tamás unokatestvéremmel meglátogattuk Weöreséket Törökvész utcai otthonukban. Mindketten egyetemista korban voltunk: az ő költő apja, a debreceni Kiss Tamás jó kapcsolatot ápolt Weöres-sel – így kerülhettünk oda. Délután közepe volt. Az akkor már tévéből közismert költő mindig éjszaka dolgozott, nappal aludt – láthatólag éppen fölkelés után volt, s egykedvűen hallgatott. Felesége, Károlyi Amy viszont, amikor megtudta, hogy teológus hallgató vagyok, azt kérdezte tőlem: „Miért nem ment inkább mérnöknek, vagy valami másnak…?” Akkor meg én hallgattam, mert nem találtam alkalmasnak a helyzetet, hogy elhívásról, „vocatio interna”-ról és „vocatio externa”-ról teológiai értekezzek egy költőnő előtt. A másik emlék, mikor az élet összehozott egy csöngei emberrel, ahonnan Weöres születése szerint származott. Talán temetés-ügyben járt az illető a szentendrei lelkészi hivatalban. Megkérdeztem, ismeri-e Weöres Sándort. Az idős atyafi szinte dühbe gurulva, mindenesetre meglehetősen ingerülten válaszolt: „Az egy nagyon nagy humbug ember…!”
Visszatérve témánkhoz, egyáltalán, van-e szükség „mesterre” egy keresztyén ifjú, történetesen egy teológus hallgató életében önmaga megtalálásához – ez foglalkoztatott. Urunk Jézus szavai szerint egyedül őt magát illeti ilyesmi (Mát 23,8-10), így morfondíroztam – a zenében, képzőművészetben, irodalomban viszont magától értetődő, hogy az alkotók büszkén megnevezik tanítójukat, aki döntően hatott rájuk. A talányos kérdést sokkal később tudtam ad acta tenni magamban, mikor is rátaláltam Heinz Kohut (1913-1981) self-pszichológiájára. Lám, a tudomány is jó valamire, bár Hamvas akkoriban olvasott gépelt lapjai éppenséggel nem a szcientifizmus irányába tereltek.
Ahhoz, hogy megértsük Darabos Pál – Hamvas Bélát mesteréül választó „tanítványságát”, elengedhetetlen néhány szót részletesebben is szólni Kohut munkásságáról. Egy Freudot meghaladó, Amerikába emigrált osztrák analitikus pszichiáter volt, aki új fejezetet nyitott a lélekgyógyászatban. Ki is vetette magából a nemzetközi, ám mégis zárt ó-freudi analitikus közösség, mint aki a szakrálisan tisztelt „Mesterhez” hűtlen lett. Kohut nagy művei szerint – The Analysis of the Self (1971), The Restoration of the Self (1977), How does Analysis Cure? (1984, posthumus) – a lelki traumák akkor gyógyulnak, ha akár egy hosszan tartó inadaptív életgyakorlat vagy kínzó szorongás oka végre tudatossá válik. Annak viszont két elengedhetetlen feltétele is van. Egyik a terapeutától telhető objektív tükrözés: mit lát, mit hall a kliens megnyilvánulásaiból, tehát – ha tapintatosan is, de tárgyilagosan szembesítse őt a valósággal. Ez már önmagában is más, mint az analitikus olykor évtizedig tartó neutrális hümmögés a díványon fekvő páciens asszociációt hallgatva: „Csak tudnám, miért mondja ezt…”
A másik feltétel azonban már kettőjük kapcsolatában „történik”, aminek alapja H.Kohut szerint az, hogy a kliensnek nem csupán közvetlenül szexuális természetű, lényegében biológiai vágyai lehetnek (ez volt az igazán nagy skandalum Kohut-tal szemben az analitikus ortodoxia számára, ide kellett visszavezetni ui. mindent), hanem igenis vágyhat Self-jének, vagyis „igazi önmagának” elérésére is! A „self”, németül Selbst egyáltalán nem szerepelt Freud én-komponens készletében: egy klasszikus analitikus ideológiát túlhaladó, s azt a közösséget ugyancsak elhagyó C.G.Jung leleménye volt. Őnála azt jelölte, mikor a tudatos, értelmileg áthatott, valamint az ösztönvilágot, sőt nem csupán egyéni tartalmakat, hanem kollektív archetípusokat is tartalmazó tudattalanja együtt, kielégítően alkotják az én-t. Kohut szerint a libidó, a biológiai életenergia ebbe az irányba is fókuszálódhat, nem csupán a szexuális tárgyszerzés és kielégülés felé – sőt, a terápia célja is pontosan ez.
Freud nagysága az én analízisében, „szétszedésében” rejlett (amiről akkoriban még nem tudták, hogy bizonyos kórképek esetében kifejezetten kontra-indikált lehet – ld. szegény József Attila esetét), Kohut viszont az analízisen túl már az én „összerakásában” látta a terápia feladatát, és számtalan analízise és igen alapos teoretikus kutatásai alapján ezért írta meg a „The Restoration of the Self” c. kiváló, korszakváltó könyvét. Nála a freudi indulatáttétel és viszontindulat-áttétel helyét már a „Self-object” koncepció foglalja el, s itt érkezünk a mester-tanítvány kapcsolat lélektani szerkezetéhez. A kliens medikális, azaz mindenestől alávetett helyzetét dialogikus emberi pozíció váltja fel: míg a klasszikus analízisben még a kézfogás is kerülendő terapeuta és páciens között, addig, emlékezzünk csak, egy Kocsis és Ránki, az ifjú zsenik megpuszilták mesterüket, „Kadosa Pali bácsit” zongora-órára érkezéskor és búcsúvételkor…! Tanítvány és mester valójában szeretet-kapcsolatban van, nem pedig mágikus, már-már vallási magnitúdójú függési viszonylatban. Sőt, a terápiában lévő kliens „diagnosztikus” megismerése is kifejezetten empátia, azaz szeretet által történik!
A különbség hajszálnyi, hisz a „Fach-autorität”, a szakmai tudás nyilván az egyik oldalon áll, ám az említett Self-object már egészen más természetű, mint a neutrális, tudományos-mágikus ködbe bújó analitikus. A tanítvány sem nem isteníti, sem nem gyűlöli „mesterét”, mint a freudi áttételek világában, hanem annak példás szeretete által önmaga fölé nő, mintegy belebújik mestere bőrébe, magára veszi annak tágabb, egyetemesebb mivoltát. „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azokat teszitek, amiket én parancsolok nektek. Nem mondalak többé titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit cselekszik ura. Titeket barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam nektek.” (Ján 15,13-15) Az antikvitás szülte mester-tanítvány kapcsolat csúcspontja, meghaladhatatlan teljessége ez, ahol a mester áldozatot hoz, hogy „ha fölemeltetik a földről, mindenkit magával vigyen” (Ján 12,32) S tudjuk, őt miként „emelték fel a földről”, ti. a Golgotán, emberek – majd pedig miként emelte őt Isten, mégpedig a „jobbjára”…! Ebben az átnemesítő és valóban fölemelő komplexitásban látta Darabos Pál is a mester-tanítvány kapcsolatot.
A már említett újpesti találkozásnak nem volt konkrét ágendája, a házigazda néprajz-kutató is csak ötletszerűen moderálta a beszélgetést, időnként erőteljesen átkopogva a szomszéd szobában hangoskodó gyermekeire. Csapongtunk az emberi lélek működési titkainak tárgyalása, a nemzeti sorskérdések és a művészetek feladatának problémái közt – mintegy ünnepelve értelmiségi szabadságunkat. Ahogy Darabos Pál megszólalt, messze kimagaslott a többiek közül nyomdakészen pontos, indulatmentes, ragyogó tőmondataival, amik azonnal elárulták egyetemes műveltségét és tisztázott egyéniségét. Akkor még nem tudtam, hogy könyvtáros-bölcsész és irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának osztályvezető szakozója – s evangélikus családi származása ellenére négy évtized múlva magam fogom majd 81 éves korában egyházi szertartással eltemetni 2012 egy forró nyári napjának kora délutánján. Az emberi kapcsolatokat azonban, Platóntól vett szóval, de az ő megfogalmazásában „az ember daimonionja választja ki” – s ezt az igazságot a későbbiek igazolták.
Az említett összejövetelen bemutatkozásom után azonnal személyesen megtámadott református lelkész voltom miatt egy jeles résztvevő, mondván, a mi bűnünk az Egyház egységének megbontása, egyébként is minden létező keresztyén valódi szakralitása alapjaiban megkérdőjelezhető. Harminc éves ha lehettem – védekeztem, ahogy tudtam, mindenesetre nem „kettős fedezékben” – mégis kifejezetten jól éreztem magamat. (Az illető évtizedek múltán bocsánatot kért akkori támadásáért.) Ez a bátor közeg nekem való, szellemi mivoltom tágítására kényszerít, mondottam – s ma sem bánom, hogy nem vonultam ki sértődötten a körből. Egészen más történt. A beszélgetések ott ugyan pár alkalom után kifáradtak, ahogy az ilyen körökkel lenni is szokott – magam viszont egy idő után személyesen felkutattam Darabos Pált.
Sashalmon lakott feleségével és családjával egy társasház talán második emeleti, kétszobás lakásában, onnan járt be az Akadémia könyvtárába dolgozni. A Borotvás utcai ház kerti ablakából odalátszottak a távolban kéklő budai hegyek. Arisztokratikus visszavonultságban, „szanjaszin” módra élt, meghívásokat ritkán vagy egyáltalán nem fogadott el. Naponta sétált, hogy egészségét rendbe tartsa, s éjszakákig dolgozott saját irodalomtörténeti kutatói munkáján, amiről keveset beszélt. Nem volt erős szemüvege, ám szemhibája miatt csak úgy tudott olvasni, ha az írást arca elé tartva néhány centiről betűzte. Rejtély, hogyan tudott akkora szellemi teljesítményt mégis létrehozni, mint hatalmas, három kötetes, filológiai tökélyű monográfiája: Hamvas Béla. Egy életmű fiziognómiája. I-II. (Farkas Lőrinc Könyvkiadó, 1997.) I-III. (Bp., Hamvas Intézet, 2002, p. 1242) Korai írásain kívül, amiket a beat-nemzedék amerikai íróinak (J.D.Salinger, Jack Kerouac) szentelt, élete második felében már kizárólag mesteréről, Hamvasról jelentek meg írásai. Személyes megjelenése élénk, derűs emberre vallott, aki Kodály-frizurát, szemüveget és őszülő, rendben tartott szakállt viselt. Mindig akadt egy-egy szellemes tréfája is, ami sosem volt sértő vagy személyeskedő. Atyai jó barátom lett egész további életére.
Ha röviden kellene intellektuális lényét jellemezni, maga is a „tanítvány” archetípusa volt. Békéscsabai iparos családban született 1931. március 3-án, s már az ottani (latint is tanító) gimnáziumban az iskola könyvtárát kezelte. Először Féja Géza hatott rá, a „Viharsarok” szerzője, a népi írók jelentős teoretikusa, aki gimnáziumi tanára volt – így lett maga is magyar irodalom és könyvtár szakos bölcsész az ELTE-n. Mondhatjuk, ez volt az első „tanítványság” szellemi énjének kikovácsolásában. Az egyetem után röviddel Budapesten, a Tudományos Akadémia könyvtárában vállalt állást, s pár év múlva, már 1956 után ott ismerte meg Hamvas Bélát – akit aztán életre mesterének is fogadott.
Lenyűgözték a művek, amiket az olvasásra kikért, s rövidesen természetesen megtudta, hogy vidéki erőmű-beruházásokon (Tiszapalkonyán, Várpalotán, Bokodon) raktárosként dolgozó olvasója nem más, mint egy Lukács György által szigorúan indexre tett író, s jelentős gondolkodó, aki nem lett kompromisszumai révén a rendszer irodalmi díjakkal elismert „libasültön hizlalt ellenálló”-ja (H.B.), hanem kéthetente feleségéhez Pestre hazajutó, mindennapi kenyeréért keservesen megdolgozó szellemi kirekesztett – aki azonban csendben írja a maga szent könyveit. Darabos Pál, a könyvtáros maga is eleve az univerzális orientáció híve volt, de mesterének példája rádöbbentette, hogy az nem csupán az ismeretek vég nélküli szaporítása, hanem mindenek előtt realizálás, vagyis tudatosan megtisztított életrend. A keleti mondás szerint „Aki sokat tud és nem aszerint él, elveszett.”
Mit próbált meg „realizálni” úgy a mester, mint a tanítvány? A 20. századi tradícionalista gondolkodók, elsősorban René Guenon, Julius Evola és Arnold Ziegler egyetemes szemléletét, akik szerint filozófia és vallás sok akad, ám hagyomány csupán egyetlen van – az viszont olyan őstudás, ami mindenkiben ott rejlik, de kifejtésre kell kerülnie. Lényege a metafizikai út, vagyis az embernek Istennel való kapcsolata helyreállítása. A vallások könnyítéseket adnak – megküzdenie viszont mindenkinek személyes magának kell az üdvért, éspedig belső énje „átvilágításával.” (K.Jaspers) A nagy világvallások hatalmas, ég felé törő gótikus oszlopok, viszont a zárókő rajtuk, a betetőzés Krisztus, ahogy egy beszélgetésben egyszer Darabos összefoglalta: s a keresztyénség az egyetlen közülük, mely az egész emberiség egységét kívánja szolgálni, s a szeretetben a hozzá vezető utat is megmutatja.
Mielőtt ezért bárki önmagunk tömjénezésével vádolna (akár magam is) – le kell szögezni, hogy van elég történelmi vétke a keresztyénség valamennyi felekezetének ahhoz, hogy e tömjénezést meg se kíséreljük. Magunk is „…tudjuk, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp.” Nem a keresztyénség, mint vallás kizárólagosságát vallották a két évezred legjobbjai, hanem Jézus személyének páratlanságát – ez az „Egyszülött Fiú” igaz fordítása! Ő méltó egyedül arra, hogy az emberi élet sok küzdelme és a hiábavalóságok, az élet önmagában való ürességének megtapasztalása után is a lélek végleges középpontja maradjon, mivel, amit ő mond, az egyszerre Lélek és élet (Ján 6,63 ), azaz olyan igazság, ami, realizálva – és mindenesetre nyaktiló-mentesen – szabadokká tud tenni minden népet. (Ján 8,32)
Hamvas Bélának a fiatal, avantgard fővárosi művészek körében egyetemes kitekintése és hatalmas műveltsége, valamint a rendszeren kívül maradó intaktsága miatt híre ment, keresték ismeretségét. Deim Páltól tudom, hogy meghívták pl. egy előadás-sorozatot tartani, amit utólag „Zuglói Körnek” kereszteltek el, de néhány fiatal zseni (nomina sunt odiosa) – Nietzsche keresztyénség-tagadó tételeit nem is jól értve – Hamvas keresztyén hitbeli alapállását kifogásolta. Pár előadás és beszélgetés után a dolog abba is maradt, mert Hamvas úgy ítélte, miért tartson ő előadásokat, ha azok úgyis mindent jobban tudnak… Darabos ebben a tekintetben is követte őt: a szellemi ember nem vitatkozik. „A nem osztozkodóval nem lehet osztozkodni” – idézte egyszer a kínai hagyomány egy lényeges tudását. Egyébként Márai is, aki szintén arisztokratikus lélek volt, pontosan ezen a véleményen volt – „Füveskönyv”-ének egyik kiemelkedő helyén (163) mondja: „A szuverén ember, aki életét föltette az igazságok hirdetésére és gyakorlására, melyeket megismert és minden következménnyel vállalt: természetesen mindig szerény és udvarias. Akkor is, amikor az igazságot hirdeti… A szuverén ember soha nem veszekszik, igen, még csak nem is vitatkozik. Kimondja a maga igazát, s aztán a helyén marad, utolsó pillanatig és vállalja mindazt, ami az igazságból és a világ türelmetlen félreértéséből következik.”
Hamvassal szólva nem bizonyos az étel, amit megeszünk, s nem bizonyos a levegő, amit beszívunk. Nem bizonyos az élet, és bizony, nem bizonyos még maga a halál sem… Talán éppen az a legbizonytalanabb. Az egyetlen bizonyosság a „Vagyok”, ami viszont az isteni megnyilatkozás létezése. (2Móz 3,14) Darabos Pál hívő ember volt, de nem egyházias módon. Pontosan azok éltek benne, mint a derék vallásos lelkekben: Isten-tudat, Krisztus-követés, igazság, szeretet, méltányosság, áldozat, őszinteség, tapintat. Négyszemközt egyszer megkérdeztem tőle, mi a hitének tartalma, vagyis szerinte mi az élet lényege. „Az Isten-ember azonosság”, válaszolta. Egyetemes gondolkodásában, hatalmas műveltsége révén közel volt hozzá minden jelentős őshagyomány, így a bibliai, az iráni, a szufi, a Kabbala, s természetesen a hindu Brahman-Atman egység gondolat is – mindezekben ő ráadásul filológusként komolyan elmélyedt, némelyek szövegét maga fordította magyarra – s mesterét követve személyesen szintetizálta is lényegüket.
Azon kevés pillanatok egyike volt, amikor mégis vitába szálltam vele. „Szerintem nem azonosság, hanem egység. Ez nagy különbség.” Hosszan elgondolkodott, majd – egyetlen szóval sem vitatta a distinkciót. Nyilván emlékezett, hogy maga Hamvas fejtette ki a különbséget az ősidők analógiai logikája („ahogy fent az égen, a csillagok járásában, úgy lent a földön”), aztán Arisztotelész máig ható tudományos azonosság logikája („A” egyenlő „A”-val, de nem egyenlő „B”-vel”), valamint a zen, az orfika, s általában a legnagyobb látók, Herakleitosz, Eckhart mester, Nicolaus Cusanus és a középkori misztikusok, sőt a haszidizmus egység-logikája (coincidentia oppositorum, vagyis ellentétek egysége, és főleg kölcsönös áthatása, Böhme inqualiren-je) között, a Mágia Szutrá-ban…
A három logikából az első, a legősibb a mágikus tudomány, a csillagok járásának még Kepler idejében is uralkodók által jól fizetett tanulmányozása, második a mai természettudományosság gondolkodásmódja, harmadik pedig a még azt is meghaladó, magfizikából származóan „komplementaritásnak” keresztelt, határozatlansági együtthatót feltételező post-szcientifista szemlélet. W. Heisenberg kvantummechanikája óta úgy tudjuk, hogy egy részecske térbeli helyzetét és impulzusát lehetetlen egyszerre pontosan megmérni, mert a mérés által beleavatkozunk a részecske mozgásába. A dolog, vagyis a határozatlansági együttható matematikai formulát is öltött, s a kísérletek pontosan igazolták is. Tudásunkról kiderült, hogy nem-tudás, egzaktabban fogalmazva: még tudományos tudásunknak is mindenkor megvannak a maga nagyon is kemény korlátai. Darabos az avatatlan, akkoriban mégis celebnek tartott „tévés-tudományos boncokról” (akiket a csandalákhoz sorolt az egyik őshagyomány kifejezésével), így nyilatkozott: „Mindenről van véleményük, de semmiről sincs fogalmuk.”
Amikor Halmy festő egyszer kiállításra készült, emlékem szerint az Erzsébetvárosban, tanácstalan volt, kit kérjen fel „tételes embert” megnyitni azt. Darabost ajánlottam, s ő elfogadta. Ez a hiperkritikus művész és gondolkodó, aki oly nehezen fért össze bárki emberfiával, legnagyobb meglepetésemre semmi kivetnivalót nem talált a megnyitó gondolatokban, sőt, kifejezetten hálás volt érte – ami emberi természetéből és tomboló zseni-öntudatából adódóan nagy ritkaságnak számított. Festményei egyébként személyes, olykor megrázóan mély emberi megtapasztalásainak és felismeréseinek, valamint az őskultúrák, leginkább az általa legmagasabbra értékelt magyar, sumér, és a prekolumbián azték, inka és maya kultúrák motívumkincséből építkező szintézisei. Darabos Pálnak ujjgyakorlat volt elegáns, átnézeti értelmezésük egy pesti vernisszázson.
Ő maga, mint hangsúlyoztam, a tanítványságot a realizálásban, azon belül is önmaga átvilágításában gyakorolta, s ez teszi, hogy Hamvas Béláról írt hatalmas monográfiájának sorai – ha lehet ilyet mondani, néhol szinte mesterénél is lényeglátóbbak. Ez ellen ugyan ő maga tiltakozott volna leghevesebben, hisz egész szívével, sőt lényével vallotta a bibliai igazságot: „…nem nagyobb a tanítvány a mesterénél.” (Luk 6,40) Mintegy önváddal, szinte bosszankodva mondta, mikor baráti körünk havonta összegyűlt a Centrál Kávéházban, s megünnepeltük nyolcvanadik születésnapját szokásos kávénkon túl egy üveg Tokaji fölnyitásával: „Már csaknem tíz évvel túléltem Hamvast…” Elégtétel volt-e számára, hogy maga is úgy halhatott meg, ahogy szerinte illett: agyvérzésben, mint mestere…? Már sosem fogjuk megtudni. Amit viszont tudunk, hogy Hamvas nevezetes névtelenségét életében mindenkor követte, s ami annak nem adatott meg, ő nem anyagi és lelki szükséget látva, hanem „jó vénségben” indulhatott a minden élők útján. Utolsó beszélgetésünkkor a budakeszi rehabilitációs kórházban, töredezetten formálva a szavakat elmondta: mások a szobában altatót kérnek éjszakára, de ő nem. Az élet minden hátralévő percét éberen kívánta átélni.