A Biblia sem nem tiltja, sem nem tagadja az érzelmeket. Számol erejükkel és a maguk helyén elismeri létjogosultságukat, ám óv attól, hogy a főhatalmat számukra átadjuk. Miért? Mert az érzelmek, akár pozitívak, akár negatívak, fölnyitják lelkünk elzárt mélységeit, s engedik előáramlani onnan azokat az energiákat, amik nincsenek átvilágítva, s az esztelen bálványozástól  akár a legrombolóbb, konkrétan életellenes kihatásokig vakon, bármit megengedhetővé varázsolnak, ha egyszer birtokba vesznek egy pszichét. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. január 26.

Ha valakinek két felesége van (800. igh.)

 

Lekció: Márk 7,14-23

Textus: 5Móz 21,15-17

„Ha valakinek két felesége van és az egyiket szereti, a másikat pedig gyűlöli, és ha fiút szül neki mind a szeretett, mind a gyűlölt, de a gyűlöltnek fia az elsőszülött, akkor – ha felosztja birtokát a fiai közt – nem teheti elsőszülöttjévé a szeretett feleség fiát a gyűlöltnek fiával szemben, aki elsőszülöttnek született, hanem a gyűlölt feleség fiát kell elsőszülöttnek elismernie s annak kétszeres részt adnia mindenéből.”

Igehirdetés

A Biblia magyarázatának több módja is lehetséges, éspedig az olvasó hite, műveltsége s abból fakadó előfeltevései szerint. A különböző vallásoknak és felekezeteknek is megvan a maguk történetileg kialakult „olvasata”, mit is mond valójában a Biblia – ezt a tényt azonban nehéz vállalni, mert mindegyik vallás a magáét tekinti egyedül helyesnek. A legmarkánsabb felfogásbeli különbség mégis a szigorúan, minden körülmény között szó szerinti értelmezés, valamint az összes többi magyarázat-mód között van.

E témát ezúttal nem lehet elkerülni, mert az abszolút szószerintiség hívei olykor hajlanak arra, hogy hitetlennek, „pogánynak”, sőt egyenesen Isten-tagadónak tartsák azokat, akik nem értenek egyet velük – az általuk így megítéltek szerint viszont pontosan az adott bibliai szöveg szent volta követeli meg tőlünk a lehető legkomolyabb (teológiailag történeti-kritikainak nevezett) vizsgálódást arra nézve, hogy mikor, milyen körülmények között és egyáltalán miért jött létre egy adott szövegrész, vagyis eredetileg miért írták, akik leírták. Mikor ezt valóban tudjuk már, akkor és csak akkor legitim a következő lépés: személyesen magunkra alkalmazni annak üzenetét – véli az utóbbi oldal.

Nyilván lehetetlen, hogy minden Biblia-olvasó egyben képzett bibliatudós is legyen – de érezzük, hogy a „szószerintiség” bizonyos helyeken abszurdumokhoz vezet, hisz régen nincs meg a jeruzsálemi templom, nem folyik ott napi áldozat, nincs meg a papi és lévita rend, és pl. az egykori többnejűséget lassan harmadik évezrede monogámia váltotta fel. Akkor hát mit gondoljunk a szövegértés helyes módjának, ha ilyesmik olvashatók Szentírásunkban?

A magam részéről elég sok alig iskolázott embert ismertem, kétkezi munkásokat, parasztembereket, idős özvegyasszonyokat, akik a Bibliát kevés „tudás” birtokában egész életükben mégis épülésükre, üdvösségesen olvasták – ám olyanokat is, akik sokat tudtak ugyan, viszont szinte semmit nem valósítottak meg belőle a mindennapjaikban. Egy immár hosszú élet tapasztalatai alapján nyugodt szívvel mondhatom: a Szentírás legteljesebb lelki haszonnal olvasásához úgy a tiszta, gyermeki hitre, mint a felkészült, értelmes és komoly vizsgálódásra egyaránt és elengedhetetlenül szükség van.

A valódi bibliatudomány éppen olyan elmélyült „szakmai” felkészültséget igényel, mint az agysebészet vagy az elektrofizika – ezért mindnyájan rászorulunk kompetens írásmagyarázók segítségére. Református Bibliaolvasó Kalauzunk most vasárnapi ószövetségi olvasmánya például olyan világba viszi az olvasót, ami európai kultúrkörünkben két és félezer éve már egyáltalán nem is létezik: a többnejűség világába. Annyira nem létezik, hogy az európai büntető törvénykönyvek több éves fegyházzal fenyegetik a bigámiát. A zsidó nép életében csak a babiloni fogság után (Kr. e. 520-516) lett magától értetődő az egynejűség, de ebben az időben már a görög-római kultúrkörben is ugyanezt találjuk. Mai ószövetségi olvasmányunk viszont még ez előtt keletkezett…!

Ilyen, vagy ehhez hasonló mondatot leírni, vagy akár gondolni, amiben szent könyvünk „történetisége” egyáltalán szóba jöhet, szentségtörés egy hithű fundamentalista számára – de nagyon rossz hírünk van: a minden szövegre egyformán, vizsgálódás és értelmezés nélkül kötelezően betűszerinti értelmezés hívei gyakorlatilag valamennyi könyves vallás történetében (és jelenében) megtalálhatók, s közülük az igazán elkeseredett és következetes, tehát radikalizmusig elmenően fanatikusok – vallástól és nemzeti hovatartozástól függetlenül – mind pontosan ezen az állásponton is vannak! Református keresztyén hagyományunk ezzel szemben azt tartja, hogy szent könyvünk, a Biblia osztozik Jézus Krisztus kettős természetében, vagyis isteni és emberi könyv egyszerre. A teljes Szentírás Istentől adott zsinórmérték, kánon hitünk és erkölcseink tekintetében – amit azonban valóságos emberek írtak le, adott körülmények, szokások és események közepette, s ezért akkor meríthetjük belőle a legfrissebb élet vizét, ha mindkét „természetét” elismerjük, s komolyan véve ezeket, üzenetét a Szentlélek fényes jelenlétében személyesen még magunkra is alkalmazzuk!

A „mindent megvizsgáljatok, és a jót megtartsátok” (1Thessz 5,21) józan közelítése tökéletesen megfelel mind a Biblia, mind hitvallásaink szellemének, de korunk tisztázni és világosan látni kívánó kritikai igényének is – vagyis a szövegtudományi szempontok igenis segítenek minket és gyermeki hitünket igaz tényekhez jutni, s a valóságnak megfelelően tájékozódni drága könyvünk valódi üzenetei felől!

Így aztán nem tehetünk mást – mivel most vasárnapi ószövetségi olvasmányunkat semmiképpen nem érthetjük szó szerint – mint hogy keressük ennek az adott szövegnek lehetséges lelki jelentését. Nem is kell sokáig kutatnunk: az érzelmek mindenek felettiségét kérdőjelezi meg, sőt, veti el ez a törvény. Keletkezése idején az asszony elsősorban munkaerőként értelmeződött a család nehéz megélhetési harcában. Ha a férj tudott megfelelő otthont, ruhát és eleséget biztosítani számukra, akkor tarthatott több feleséget: így volt Jákobnak is két felesége, Rákhel és Lea, vagy Elkánának Anna és Peninna. A nomád, pásztorkodó életmódról földművelésre váltás sok-sok fizikai munkával járt – ez magyarázza az akkori, számunkra immár idegen házassági felfogást.

Itt van viszont elkerülhetetlenül az érzelmek kérdése: ha két feleség közül az egyik kedveltebb, lehet-e annak gyermekét ezzel a megokolással „elsőszülötti öröklésben” is részeltetni? A válasz egyértelmű és világos: nem. A Biblia szellemisége szerint az érzelmeknek nincs joguk az ember életében a végső és mindent eldöntő ítélet székébe ülni!

Mielőtt bárki a szívéhez kapna, micsoda könyv ez a Biblia, szögezzünk le egy fontos szövegértelmezési alapelvet, amit „hermeneutikai körnek” szokás hívni. Egy adott szöveg mindig komplex, összetett valóság, még akkor is, ha csupán pár sorból áll – sokszorosan így van azonban ez Szentírásunk 1500 oldalával. Helyes megértéséhez egyszerre két ellentétes, de egymást kiegészítő intellektuális tevékenység kell: az egészből kiindulva értelmezni a részt, valamint a részből nyert tartalmat hozzászámítani az egész mű üzenetéhez. „Etwas zu wissen, muss man alles wissen”, mondta Goethe szellemesen – valamit igazán érteni csak az őt hordozó nagyobb egység egészének értése felől lehet. Igaz persze az is, hogy egy részlet pontos ismerete nagyon is gazdagíthatja az egészről alkotott képünket. Hogy még elvontabbak legyünk, idézzük ide a kibernetika egy fontos állítását, mely lényegében ugyanezt mondja ki: „Egy rendszer teljes megértése lehetetlen a hozzá kapcsolódó alrendszerek ismerete nélkül.”

Mindjárt egyetértünk ezzel az elméleti kitekintéssel, ha arra gondolunk, hogy furcsa, vagy számunkra éppenséggel érthetetlen emberi viselkedések mögött akár generációk szokásai, kultúrája, sőt, a fölmenők közti egyes személyek erkölcsi döntései is ott állhatnak, mint inspiráló példák, vagy éppenséggel már biológiai gének – nem is beszélve az illető saját egyéni múltjának jobb-rosszabb megoldásairól, amiket nem lehet meg nem történtté tenni, mert immár lényének alapzatává váltak.

Mai ószövetségi igénk kapcsán feltétlenül egyértelművé kell tenni, hogy a Biblia sem nem tiltja, sem nem tagadja az érzelmeket. Számol erejükkel és a maguk helyén elismeri létjogosultságukat, ám óv attól, hogy a főhatalmat (!) számukra átadjuk. Miért? Mert az érzelmek, akár pozitívak, akár negatívak, fölnyitják lelkünk elzárt mélységeit, s engedik előáramlani onnan azokat az energiákat, amik nincsenek átvilágítva, s az esztelen bálványozástól kezdve akár a legrombolóbb, konkrétan életellenes kihatásokig vakon, bármit megengedhetővé varázsolnak, ha egyszer birtokba vesznek egy pszichét. Ezeket a szélsőséges működéseket aztán – üres életek boldogítására – fölmutatja, sőt lobogtatja és persze jó pénzért eladja a filmipar, de, hogy ennek valójában milyen negatív kisugárzása is lehetséges, ahhoz elég megnézni az iszonyatosan meggazdagodott hollywoodi sztárok szétzilált magánéletét.

Hol van hát helye az érzelmeknek, ha még egy csaknem háromezer éves, a többnejűség világában született vallási irat is megálljt parancsol már számukra?

Filozófiát sajnos ma már elvétve tanítanak középiskolákban, holott a régi bölcseknek sokat köszönhetünk. Pallérozott elméjű, költőóriás nagy magyarjaink, Berzsenyi, Madách, Arany még jól ismerték a fontosabb szerzőket, s használták is úgy a maguk, mint műveik javára. Korunkban éppen másfajta tudásokat ünnepelnek – kiránduljunk azonban mégis az antikvitásba, ahol az egyik meghallgatásra leginkább méltó szerző a nagy Platón. 

Szerinte az ember egyértelműen Isten teremtménye, vele kezdte el az Örökkévaló az élet végtelen folyamatát – más élőlények létrehozása csak utána következett. (Timaiosz) Nyilván nem paleontológiai vagy biológiai fejtegetés ez, hanem elvi állásfoglalás: az embernek egyértelműen tisztában kell lenni a maga kiváltságaival, például önnön testi felépítettségébe elrejtett csodálatos ajándékaival, melyekkel alacsonyabb rendű lények, állatok és növények egyáltalán nem rendelkeznek.

Platón sok és jelentős mondandójából ezúttal összesen arra figyeljünk, hogy tanítása szerint az emberi lélek háromféle. Magunk általában egynek véljük, köznapi gondolkodásunkban mindenesetre nem szerepelnek cizellált bölcseleti szempontok: mikor egy embertársunkra tekintünk, eszünkben sincs, hogy ő legalább háromféle módon tud lélek lenni…! Betesszük őt, mint megismert személyt egy „dobozba” (néhány benyomást summázva, s főleg aszerint, milyen érzéseket keltett bennünk) – aztán jöjjön ki onnan, ahogy tud.

A görög bölcs viszont már testi szerveinket is eleve Isten alkotásának tekintve arra int, hogy semmi nem véletlenül olyan, amilyen. Gerincünk, egyedüliként az élőlények közül teljesen függőleges, égre mutató – ahonnan származunk! Az isteni eredet egy percig nem kétséges Platón számára: eszében sincs az emberi élettel és intelligenciával kapcsolatban véletlent, vagy statisztikus valószínűségeket emlegetni.

A testünk legmagasabb, éghez legközelebbi részén található a fej az ember agyvelejével, mely az élővilág csodája – formájára nézve a legtökéletesebb geometriai idomra, gömbre emlékeztet, mondja Platón, szemben más szervek hosszúkás, hengeres stb. alakjával. Ott zajlik a gondolkodás, a leginkább isteni világhoz kapcsoló tevékenység. A fej felső helyzete utal arra, minek szánt vezető szerepet Teremtőnk. Az ember értelmével vizsgál meg mindent, tesz különbséget jó és rossz között: e nagyszerű képességeit pedig alkotójától nyerte. Filozófusunk tehát első helyre az értelem lelkét sorolja.

A törzs középső hányadában helyezkedik el a tüdő és a szív, amik a görög bölcs szerint a becsvágy és akarat „lelkének” székhelyei. Meggyorsul a szívverés és szaporodik a lélegzet, emlékeztet rá, amint erős érzés, vagy fontos gondolat hat az emberre – s ez történik akkor is, ha egy cél teljesítményre sarkall. Az akarat tehát, rendeltetése szerint, legyen alávetve az értelemnek.

Törzsünkben pedig legalul, a rekeszizom alatt laknak a vágyak és kívánságok, ahol a gyomor, belek és az örökítő szervek találhatók. Ennek „lelke” nem engedelmeskedik semminek, ami értelem. A felső, középső és alsó erők eltérő természetűek, s végeredményben csak az ember ténylegesen bejárt életútja mutatja meg (sajnos, az is csupán utólag), melyik uralma érvényesült rajta döntő mértékben.

Senki ne érezze persze, hogy ez az ókori emberkép tökéletes vagy kötelező volna. Ha az érzelmeket mégis megpróbáljuk benne elhelyezni, azt kell mondjuk, hogy nyilván a legalsó élethányadhoz tartoznak legszorosabban, melyről hallottuk: „a vágyak és kívánságok székhelye, ahol a gyomor, belek és az örökítő szervek találhatók. E rész „lelke” nem hallgat semmire, ami értelem: mert ha fel is fogna abból valamit, nem természete, hogy engedelmeskedjen azoknak. Éjjel és nappal képek és agyrémek varázsa alatt áll, folyton ellenállhatatlan erőknek enged – amiket a maga részéről azonosít az élettel.”

Bibliánk azonban még ennél is radikálisabb. Azt mondja, hogy fegyelmezés nélkül, mintegy önmagában „Csalárdabb a szív mindennél és gonosz; kicsoda ismerhetné azt…?” (Jer 17,9), más helyen pedig: „…belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiságok, valamint csalás, kicsapongás, irigység, istenkáromlás, gőg, esztelenség. Ezek a gonoszságok mind belülről jönnek, s ezek teszik tisztátalanná az embert.” (Márk 7,21-23)

Ennek alapján megerősítve látjuk a fenti tételt: Bibliánk nem tagadja a szívből származó érzelmek tényét, valóságát – de igenis óv attól, hogy mindent jónak gondoljunk, ami csak belülről, a szívből származik, és ennek alapján főhatalmat biztosítsunk az érzelmeknek. Ne ejtsen meg azok elemi ereje, „basic instinct”  mivolta, amit filmek és regények tömege éljenez, s az üres lélek boldogan üdvözöl – mert az őskáoszt, a „tohú va bohú”-t hozhatják a rendezett világ helyébe.

Mit képvisel ez a régi törvény viszont pozitív értelemben? Röviden így fogalmazhatjuk: az emberséget. „Az érzelmek alapján minden is megengedett az életben” elvnek gyakorlatilag elkerülhetetlenül vannak vesztesei: láthatásra kéthetente megkapott gyerekek, elhagyott síró hitves, utólag mégis megbánt nagy döntés… Ha valaki magát képzeli a világ középpontjának, akkor persze ilyesmik egyáltalán szóba sem jönnek az elsöprő érzelmek idején – ám mikor eljön az ideje, kérlelhetetlenül tudnak vádolni. Ezért érdemes olvasni a több ezer éves mózesi törvényeket is, mert minduntalan az emberség elhagyhatatlan dimenziójára figyelmeztetnek: vigyázz ember – megbánnád, ha nem hallgatnál szíved legjobb tanítására.

Végül tegyük fel a kérdést, tudunk-e magunktól ilyen tisztázott, érdemleges életet élni? Nem írták volna le a Biblia egyetlen betűjét sem, ha erre igen volna a válasz. Rászorulunk külső segítségre, mert „…elfáradnak és ellankadnak az ifjak, és a legkiválóbbak is megbotlanak” (Ézs 40,29-30) – de mi már azt is tudjuk, hogy van valaki, aki „erőt ad a megfáradottnak és az erőtlen erejét megsokasítja!”  Ő nem tolakszik életünk előterébe, mint az érzelmeink, vagy éppenséggel a félelmeink teszik. Ő csöndben és türelmesen vár, s elnézi, mire jutunk nélküle… De küld azért üzeneteket, méghozzá nagyon is nekünk szóló igék és jelek formájában – hátha föleszmélünk, mik is az életben igazán fontos dolgok.

S tényleg, mi az életben igazán fontos? A lelki növekedés. Kijönni az önközpontúság cellájából Isten gyermekeinek szabadságára – ez a Krisztus-esemény legfontosabb mondandója! Nem jótékonykodni, hanem jónak lenni. Nem vallásoskodni, hanem áhítattal élni. Nyitott szemmel, nyitott szívvel – de nem a saját énünk örvényeinek lehúzó sötétjében. Ha nem tudnánk, miben is áll mindez, úgy igazán a valóságban, hát emlékezzünk: nem a zűrzavarban, hanem a jogszerűségben, és a legrégebbi törvények is ezt sugallják. Nem az egoizmusban, hanem az emberségben, s biztosan nem a magunk erejében, hanem az életünk határtalan lehetőségeit mindig újra fölkínáló, örök, nagy szeretetben. Ahogy énekünk mondja erről:

„…Hozzád vágyom, benned élek,

Üdvöt mástól nem remélek.

 

Ó add, hogy ha majd bevégzem

E mulandó életet,

Lelkem tisztán és egészen

Egyesüljön te veled,

El ne vonjon semmi többé,

Tied legyek mindörökké!”

                                           277. dics. (Lévay József, 1903)

Így is legyen. Ámen.