Embervoltunk kincse az emlékezet, ami egyrészt lelki gazdagságunk fokmérője – gondoljunk csak a valóban értékes költészet nagy, örök témáira – ám erkölcseink legfontosabb tanítómestere is, amennyiben már tanulság a neve. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2024. december 29.

Még mindig nem értitek…?

 

Lekció: Márk 8,11-21

Textus: Márk 8,19-21

„…Nem is emlékeztek? Amikor az öt kenyeret megtörtem az ötezernek, hány kosarat szedtetek tele kenyérdarabokkal? Így feleltek: »Tizenkettőt.« És amikor hét kenyeret törtem meg a négyezernek, hány kosarat szedtetek tele kenyérdarabokkal? Ezt mondták: »Hetet.« Erre Jézus újra megkérdezte: Még mindig nem értitek?”

 

Igehirdetés

Esztendő utolsó vasárnapján és karácsony örömével a szívünkben, egy tovaszállt év végperceiben a kenyérről – igen, mint valamennyiszer, ha az Úr elé állunk: létezésünk alapjairól…! Ettél és ittál, éhen nem haltál: autóval nem gázoltak beléd, fegyverek tüze sem ért el, az utcán erőszakkal összefogdosók sem vittek ki a frontra meghalni: ugyan mit értettél meg mindebből? Szerencsés flótás vagy, jobb helyre születtél, mint mások – ennyi volna?

Ha a világ romlottságára mutatsz, még igazad is lehet. Égbekiáltó bűnök, tíz és százezrek erőszakos halála, rendszerbe állított, sőt ünnepelt hazugság-rendszerek. Felállva tapsolják. De itt most nem erről van szó, hanem rólad. A lélegzet mellett a legfontosabbról: napi étkezésedről. Arról a tényről, hogy egyáltalán vagy. Itt vagyunk, és élünk. Részesei lehetünk annak, ami az Univerzumban a legnagyobb – emberek lehetünk! Egy egész esztendőn át volt kenyerünk, s az igazán nagy bajok, háború és éhenhalás, kozmikus katasztrófa és a föld lakhatatlanná válása elkerültek. Mit üzen ez? Le ne tudjuk egy legyintéssel – Jézus sem tette: hálát adva törte meg a „mindennapi kenyeret”..!

De hát valójában mit is tett ő? Miért valljuk éppen őt az emberek közt legnagyobb rang birtokosának, Megváltónak…? Ha röviden fogalmazzuk: megízleltette övéivel a bőséget, hogy aztán hitből és szeretetből azok is képesek legyenek egészen nagy dolgokra. (Márk 16,17-18 ) Ötezernek, majd négyezernek pár lepénykéből s néhány parányi sült halból annyit adni, hogy kosárszámra volt csupán a maradék is – ki képes erre? Az evangéliumok szerint az örök Szeretet, a Világegyetem Királya ilyen: ő az, aki ad és ad. Megváltó Jézusunk földi lényében az ő végtelen bősége jött hozzánk – vajon látjuk-e már? Az Örökkévaló jósága, aki túláradó szeretetében inkább akarta a világot, mintsem a semmit. Aki az elemekből, a vizek áramlásából, a föld porából áldott napsugara melegével előhozta bolygónkon az életet, s hozzá nem csupán a milliónyi lények sokaságát, hanem a gondolkodó embert is…!

Igen, ő az, aki a kis madaraknak naponta eleséget ad, a mezők füveinek pedig olyan öltözéket, hogy túltesznek Salamon minden ékességén. Akinek van szeme a látásra, észre kell vegye ezt a hatalmas, ajándékozó bőséget, amely fontosabb minden „létért való küzdelemnél.” S az ámulni tudó számára talán eljön az az idő is, hogy már nem csupán evolúciót és biodiverzitást észlel mindebben (ezek hitem szerint szépen beleférnek) – hanem ajándékozó jóságot is, ami ott rejlik a lények számossága mögött az esőerdőkben: igen, a lajhárokban és a tigrisekben, a hangyákban, kígyókban, borzokban, majmokban és madarakban, de az óceánok sötét mélyén a cetekben, rákokban, algákban, korallokban és polipokban, a jeges sarkok hómezőin a pingvinekben és jegesmedvékben, a legmagasabb sziklaszirteken tanyázó sasokban, sőt a forró sivatagok homokjába bújó vadászpókokban is!

Ám itt a világ és élet szépségénél is sokkal többről van szó. Emberek a Jézus kezéből vették a kenyeret, ami ilyen bőségesnek bizonyult…! Ez is, de a feltámadás utáni hajnal hálórepesztő fogásának csodája is az úrvacsora titkára utalt, ahol Megváltónk nem csak leül mellénk, mint az emmausi tanítványokhoz, hanem kifejezetten önmagával táplál – s mi már tudjuk, hogy ha ez nincs, akkor egyáltalán semmi nincs. Mert „az ő teste bizony étel, és az ő vére bizony ital” (Ján 6,55) – ami nélkül ezrek és százezrek valójában lelki halottak, akikkel tartva cél és értelem nélkül menetelünk a testi elmúlás felé. Tőle és igen, belőle kapja az ember az igazi életet, minden más csupán edénye és hordozója a csodának: élni, de emberként, élni a legmagasabb módon, isteni élet részeseiként…! (2Pét 1,3-4) Ahogy a költő fogalmazza:

„Úgy van! Tudom, honnan jöttem!

Telhetetlen láng-gyönyörben

égek, izzok, pusztulok.

Fény lesz mind, amihez érek,

szén, amiből már nem kérek:

úgy van, úgy van, láng vagyok!”

                                                               (N. Friedrich, Ecce homo, ford: Szabó L.)

Amikor a kenyérsokasítások után hajón a tó túlsó oldalára igyekeznek, észreveszik, csupán egyetlen lepénykéjük maradt s tanakodnak, mi lesz velük így, odaát… Az örök gond, a holnap. Ha megöregszünk, ha betegek leszünk, ha egyedül maradunk, ha háború lesz, ha minden összedől… Hozzá a tanítványok itt „külföldre”, éppenséggel pogányok, idegenek közé tartanak Mesterükkel – ezt jelentette ugyanis a Genezáreti tó „túlsó partja.” Ő viszont, s e részletet Máté evangélium őrizte meg, így szól: „Nem emlékeztek az ötezerre, sem a négyezer megvendégelésére… Miért nem értitek meg, hogy én nem a kenyérről beszéltem nektek…?” (Mát 16,11)

Páratlan sűrítménye az evangélium lényegének. Egészen konkrét helyzethez szól, nem az örök életbölcsességek hangján. Akadnak persze olyanok is irodalmi szövetében – ám ez a pár mondat itt egy vízen lebegő csónakon, magukat fizikailag és egzisztenciálisan egyaránt bizonytalanul érző követőit illette. Kiemelte, s ma is kiemeli őket abból, amiben éppen vannak, ami gyötri őket, mikor ezt kérdezi tőlük: „Hát nem emlékeztek…?” A tanítvány ugyanis nagyon feledékeny tud lenni. Rászorul az ismétlésekre és a „témazárókra”, sőt a vizsgákra is! Magunk is hány szabadulás részesei voltunk, s hol vannak már azok… Idézzük csak fel az éppen mögöttünk elmaradó, soha vissza nem térő 2024-et – találni benne ilyesmit! Embervoltunk legnagyobb kincse épp az emlékezet, ami egyrészt lelki gazdagságunk fokmérője – gondoljunk csak a valóban értékes költészet nagy, örök témáira – ám erkölcseink fontos tanítómestere is, amennyiben már tanulság a neve… Mégsem emlékezünk olykor a legfontosabbakra sem… Holott vétkeink, tévedéseink és elrontott gesztusaink hátoldalán rendre fölsejlik a feledékenység, mint ok, ha későn is – általában így: „Pedig tudhattam volna…”

Milyen nagy jó, ha idáig mégis eljutunk! Péter hallotta, nem is akárkitől, hanem a világ Megváltójától, hogy mielőtt a kakas kétszer megszólal, minden fogadkozása ellenére ő már háromszor megtagadja majd. Amikor aztán a főpap udvarában egy kis szolgálólány tényleg kíváncsiskodott: Nem láttalak téged is a tanítványai között…? – hisz a kiejtésed is galileai! Akkor esküdözve tagadta, amíg csak Jézus is hátra nem nézett, s tekintetük találkozott… Szelíd pillantása elég is volt, hogy végre emlékezni kezdjen, s a megszólaló kakas szavára keservesen sírva kiment onnan. „A vétkes könnyeivel fizessen bűneiért” – olvasni sumér agyagtáblákon is. S ez a sírni tudó emlékezés volt az, ami megmentette Pétert az örök haláltól! Júdás egyáltalán nem sírt, rádöbbenve, hogy ártatlant árult el, adott keresztre fanatizmusában: de visszavitte a pénzt a főpapoknak, vagyis intézkedni kezdett, akik kidobták – mire a legrosszabbat tette, fölakasztotta magát. „Megmentő emlékezés” – minden igehirdetésben és úrvacsorában pontosan ezt ajánlja föl a kegyelem Ura: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” (Luk 22,19) És „…aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké.” (Ján 6,58) Az evés két formájáról van itt szó, melyek egyenértékűek: táplálkozni az igével, és élni az úrvacsora áldott, emlékeztető kenyerével.

Igen, meg kell hallanunk, amikor az evangélium szavával ő kérdezi az év utolsó vasárnapján: „Hát nem emlékezel?” – pedig volna mire! Gyógyulások, kétségbeejtő helyzetek, amikben mégis megpillanthattuk útjelző tábláit; legfőképpen pedig meghallhattuk az Ige-Krisztus szólításait az olvasott és hirdetett igében. Amikor megnyílt az ég s eljött az ég angyala: érintések és áldott pillanatok, amik megmutatták újabb feladatunkat, ha a régiek beteltek, hogyan is lépjünk egy magasabb szintre – vagy mikor szeretete gyöngéden letörölte könnyeinket, mert éppen arra volt szükségünk, és kiszabadított halálos szorongásainkból. Amikor valóban kiderült, hogy „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él!” (Ján 11,25), és „…az ő igája gyönyörűséges, és az ő terhe könnyű.” (Mát 11,30) Mert valóban az!

Ő ott van abban a hajóban, ahol tanítványai rettegnek a holnaptól. Beszélt már nekik az előbbiekben arról is, hogy hallaniuk kell majd háborúkról és háborúk híréről. Üldöztetés is jön: elárulják, megverik, kiközösítik őket. Nagy nyomorúság következik, amilyen a világ alapítása óta nem volt: a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak az égről, az égbolt tartó erői megrendülnek… Azonban „amikor meglátjátok ezeket, tudjátok meg, hogy ő közel van, az ajtó előtt! Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak!” (Márk 13,29-31)

Minden remegő embernek üzen tehát: minél nagyobb a baj, ő annál közelebb van hozzánk! Ez az evangélium lényege. Magyarázni nem kell. Hittel megragadni, azt igen – s ha valamikor, most szükség is van rá. Alvilági, sötét erők törtek a világra: a gonoszság, hazudozás és a gyilkolás határtalan. Egyetlen bizonyosságunk maradt: hogy minél nagyobb a baj, ő annál közelebb van! Ezt ő maga mondta tanítványainak. Imádkozni és ébernek lenni: mert van, amikor összesen ennyi marad. És menedéket adni az életveszélyben lévőknek, amíg szükségük van rá. Ébernek maradni a látszólag tárgyilagos, ám valójában megvezetéses hírek és közösségi-média világában is – nem könnyű, s nem is veszélytelen – de lehetséges. „Hát még mindig nem értitek…?”

Mindezek közepette a sokszor lebecsült értelem, az intellektus megkerülhetetlen. Teremtőnk nem tréfából ajándékozott 10-30 milliárd agysejtet (a tudósok egyelőre megszámolni sem tudják, csak becsülni) embergyermekeinek: ő az, aki „ott is aratni kíván, ahol nem vetett!” (Mát 25,26) Értelemmel fölszerelésünkkor pedig nagyon is „vetett” – minden joga megvan hát, hogy teremjünk, s ő azt számon is kérje rajtunk. Gondolkodjunk csak, vívódjunk, analizáljunk, redukáljunk, takarítsunk, megrendüljünk, átrendezzünk és összegezzünk – aztán egyértelművé vált cselekvési döntésünket konkrétan még meg is valósítsuk, ahová elménk állapota szerint ő eljuttatott! A mérték minden okosságunk dolgában is egyedül Krisztus – s ő is marad a világ végezetéig. Mert nem igénytelen az Úr. Azzal mér minket, akit joggal „egyszülöttnek”, azaz Páratlannak hívunk. (Mát 21,37 Ján 1,18) Nélküle csupán hamis kalkulusaink vannak: érzelmi, hatalmi, vagy éppen személyes sértettségi alapon. Ma főleg a telhetetlenség vezet: a lehetőségeknek nagyon nehéz ellenállni… Mindenük megvan embereknek, a szükségesnél is bőségesebben – de másnak miért jutott még több…?! S dúl a harc, ahol gyakran éppen a legsikeresebbek a legüresebbek, s végül úgy is mennek el innen: meghasonlottan, mellüket döngetve – belül mégis csalódottan, elégedetlenül, vádakkal teli.

Zárjuk hát le ezt az évet egészen másként: hálaadással. Bőven van miért. Nem ránk pirított-e hitetlenségeinkben, mikor nekünk már csupán a mindennapiság egyetlen lepénykéje maradt? Nem emlékeztetett-e testi-lelki kenyérszaporításaira, idejében, aztán pedig a hullámok hátán is? Nem adott-e embereket, akiktől jó szót kaptunk, akik őszinték és nyíltak voltak, és segítettek is, amikor kellett? Nem adott-e fűtött szobát a téli hidegben, jó szakorvosokat, amikor testi bajok gyötörtek, testvéreket szomorúságunkban? Megvonta-e tőlünk a Szentírás ezerötszáz oldalát, benne az evangéliumokkal, minden lehetséges betűk legfenségesebb oromzatával…? Hát így zárjuk le ezt az évet esztendő utolsó vasárnapján. Mert ha csak azokat az emlékeinket komolyan vesszük, amikben láthattuk jóságos keze munkáját, már nem pánikolunk.

Inog a hajó, a víz mindig bizonytalan – igen. A mindennapjainkban zuhog ránk a sok véres és fenyegető információ – így van. Saját magunknak kevés az erőnk mindezt semmibe venni – leginkább igaz. Hát, ha nincs friss mannánk, mint a tanítványok ott a hajón csak azt az egyetlen kis lepénykét látták – akkor emlékezzünk. Mert neki volt hatalma, ereje és szeretete négy és ötezreket jól tartani, aztán pedig a maradékot számos kosarakba gyűjtetni. Akkor pedig ne aggódjunk: akit ő táplál, annak nem csak élete, de örök élete is van! Induljunk újra innen – s minden át fog rendeződni bennünk békésen, sőt üdvösségesen.

„Dús kincséből az Úr jó békességet adjon,

hogy szívünkben a kedv víg és derűs maradjon,

ne hagyja híveit, bú-bajban sohasem,

a rossztól óvja meg, itt s túl ez életen!

 

Az Atyát és Fiút, s a Szentlelket áldom,

a menny Urát, kiben szent egybe forrt a Három,

aki úgy szól ma is, ahogy régente szólt,

nem változik, az Ő – és az lesz, aki volt!”

                                                                    (Rinckart M. 1586-1649)

Így is legyen. Ámen.