Az örökkévalóság kapujában nem azt fogják kérdezni, mely történelmi időkben éltél, milyen iszonyatos viszonyok között, azt ott ők ugyanis pontosan tudják – hanem azt, hogy te magad miként viselkedtél emberként azok közepette. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2024. december 8.
A szeretetről igazán – III. Békességben élni
Lekció: Róm 12,9-21
Textus: Róm 12,17-21
„…Amennyiben rajtatok áll, békességben éljetek minden emberrel.”
Igehirdetés
Harmadik folytatásunkban végére járunk Pál apostol Római levele legfontosabb etikai mondanivalójának. Minden emberi lénynek szüksége van szeretetre – és itt pontosan erről is van szó. Magunk elé képzelhetjük az idős szerzőt, akinek legfőbb vágya, hogy egyébként is elképesztő távolságokat bejáró kis-ázsiai és akhájai missziói utazásai megkoronázásaként eljuthasson a római birodalom fővárosába. A császári palota körül ott csaknem egymilliós város nyüzsög, provinciákat szervező hivatalsereggel és szenátussal, pezsgő kereskedelmi élettel, számos temploma között pedig tucatnyi zsinagógával. A Városban lakó mintegy ötvenezer zsidó között támadtak már Krisztust követők is, sőt, hitüket számos nem-zsidó is elfogadta. Összejöveteleiket háznál tartják, s a gyülekezetben a pogányokból lett keresztyének vannak többségben. Ezt a közösséget szólítja meg tehát a levél.
Korintusi szobájában jár alá s fel apostol Pál, meg-megállván. Hangosan fogalmazza átgondolt, minden létező tudását egyesítő, ám mégis missziós lendületű levelét a már Krisztust követő (és még nem követő) zsidóknak, valamint a többi népből lett keresztyéneknek – ami aztán tudjuk, a Biblia egyik legfontosabb, évezredekre kiható teológiai értekezésévé válik. Az asztalnál ülve Tercius nevű munkatársa írja le a görög nyelven elhangzó mondatokat (Róm 16,32), hiszen a birodalomnak az a „lingua franca”-ja, s az elmélyült közös munka sok napon át folyik így, amíg elkészül. A hatalmas történelmi-hitbeli áttekintés után immár az etikai útmutatásoknál tart az apostol: színes az élet a világon mindenütt, kell hát a sok-sok konkrét útbaigazítás. A szent igyekezet a levél ezen részében nem is tűr már különösebb „rendszert”, a feltoluló asszociációk azon frissiben kerülnek leírásra.
Mégis van kristályosodási pontja az élet sokszerűségével számoló, nagy halmozódásnak is: „Amennyiben rajtatok áll, békességben éljetek minden emberrel!” (Róm 12,18) Ez a tanács bőven ráférhetett olvasóira, hisz Kr. u. 49-ben Klaudius császár kitiltotta Rómából a zsidókat (Csel 18,1-2) egy vallási nyugtalanság miatt. Csak Néró uralkodásának kezdetén, Kr. u. 55-ben oldották fel ezt, s nem lehetetlen, hogy a szóban forgó „vallási nyugtalanság” a zsidók valamint a keresztyénné lett zsidók között támadhatott, éspedig oly heves hitvitaként, hogy a köznyugalom visszaállítása már közvetlen császári intézkedéshez vezetett. Visszatérésük hat év múlva pedig nem Néró jó szívének, hanem az új uralkodó trónra lépésekor mindenkor szokásos közkegyelemnek lehetett köszönhető.
Igen, milyen más lenne a világ, akár csak ebben a mi mostani borzalmas időinkben is, ha az lenne a törvénye, amit Pál is javasol: amennyiben rajtunk múlik, békességben éljünk minden emberrel…! De a világ törvénye nem ez. Mindenkinek megvannak a maga érdekei és un. igazságai, sőt sebei is bőségesen, melyek az emberi-kapcsolati, családi, sőt nemzetközi konfliktusok tömegét is szülik – s egészen addig, amíg egy feszültség valamelyik „fele” végre abból nem képes kiindulni, hogy rendben, igazam van (valamennyire) – ám a békesség kedvéért mégis túllépek a ki nem mondott, mégis uralkodó „lehető legnagyobb nyereség” vegytiszta önzésén, s igenis megpróbálom méltányosan tekintetbe venni ellenlábasom szempontjait is – addig sajnos az életben a konfliktusra konfliktus törvénye érvényesül. „Örvény örvényt hív elő” (Zsolt 42,8), ahogy olvassuk: még le sem zárult rendesen egy ütközet, már következik belőle egy újabb hiány, s az alvilági erők azonnal lecsapnak rá, mert a zavarosban halászók mindig is nagy nyereségeket könyvelhettek el. Az sem kizárható, hogy ilyen jellegű zűrzavarok akár tudatos tervezés következményei is lehetnek, s a dolognak egyszerű, racionális gazdasági magyarázatai vannak. A gátlástalan „nyereség-maximalizálásnak” egyéni életszinten külön félelmetes lelki következménye, hogy amint valaki olyasmire teszi a kezét, ami őt nem illeti, neki nem jár, a vágyott nyereség hamar eltűnik a semmiben, sőt, a „semmi” visszacsap az illetőbe, s elfoglalja a vágyott dolog helyét.
Pedig még a legyőzöttet sem szabad porig megalázni, vagyis a háborús büntetésnek is arányosnak kell lennie az elkövetett bűnnel! A kritikátlan önistenítés – mert a gátlástalan anyagi nyereségvágyban mindig erről van szó, végeláthatatlan lelki és fizikai tragédiákhoz, népek közt pedig évszázadokra, vagy inkább soha nem gyógyuló sebekhez vezet, s amint mai napság is látjuk, tíz és százezer fiatal élet értelmetlen halálához is: igen, itt a 21. században…!
Ebből a távlatból kell hát értenünk mindent a levél etikai tanácsai közül, egész egyéni életünk során is mindig és mindenhol: „Amennyire rajtatok áll, békességben éljetek minden emberrel!” Megtettem-e valóban mindent a békességért, az emberélet egyik legfontosabb kincséért – vagy pedig csak a magam érdekeit érvényesítettem? Kritikátlanul törtetve, önnön fogyatkozásaimra teljesen vak lélekkel ne csodálkozzam, ha mindenhol újra és újra ellenségek vesznek körül!
A békesség igényében Pál esetében mégsem a célszerű üzenetű, egykori ószövetségi hamis próféták „Békesség, békesség…!” szajkózását látjuk viszont (Jer 6,14), miközben az ellenség vérben forgó szemű harcosai már ott vannak az ajtó előtt – hanem a mindenkor helyes emberi alapállás visszaállítását! Ezzel próbálkozni sosem késő, ha súlyos és visszafordíthatatlan veszteségek keletkeztek is már; veszteségek, amiket és akiket semmi nem pótolhat – mert az örökkévalóság kapujában nem azt fogják kérdezni, mely történelmi időkben éltél, milyen iszonyatos viszonyok között, azt ott ők ugyanis pontosan tudják – hanem, hogy te magad miként viselkedtél emberként azok közepette…! De lássuk a továbbiakat.
„Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó.” (Róm 12,17) Meghökkenünk, hiszen a tömeggel való sodródást sehol nem ünnepli a Biblia, éppen ellenkezőleg – itt mégis még a „kívülállók” számára is példaszerű életmódot követel tőlünk. S valóban, aki legalább a családapa és a családanya szintjére eljutott, az földi életének egy fontos terén már helytállt, emberi feladatának egy lényeges lehetőségében megfelelt. Teljes élet élhető ugyan egyénként megmaradva is – hisz maga Jézus is ilyen úton járva lett a világ Megváltója: az életnek nem csupán „formája”, hanem lelki tartalma, üzenete is van, s bátran mondhatjuk, hogy igenis, az utóbbi a fontosabb.
Egyáltalán nem konformizmust, kívülről irányítottságot vár tőlünk itt az ige: az a totális államok és vallási szekták követelménye. S noha valóban bőven akadnak, akik erkölcsi döntéseik terhét szívesen adják át valami erősnek mutatkozó szektavezérnek, diktátornak, egyéb tekintélyszemélynek – ám az egyéni felelősség tudata ezeket is árnyékként követi életükben mindvégig, akarják vagy sem – s előbb-utóbb rájuk is kiált Isten szavaként: „Hol vagy, Ádám…? Hova lett a testvéred, Káin…?!” (1Móz 3,9 1Móz 4,9) Igen, jönnek a lelkiismeret-furdalásos órák egy III. Richárd, sőt, még egy J.V. Sztálin életében is, s jaj annak, aki nem találja „..a megbánás helyét, noha könnyhullatással keresi azt”, mint Ézsau is tette – mikor már késő volt… (Zsid 12,17)
Itt arra ébresztget bennünket a Szentírás, hogy becsüljük meg egyetlen egy, gyönyörű szép életünk minden percét – amihez az is hozzátartozik, hogy nem elég becsületesnek lenni, de annak is kell látszani. Arra (is) legyen gondunk, ami minden ember szemében jónak tetszik. Ne legyenek felelőtlen, indulatból mondott szavaink, türelmetlen gesztusaink, másokat elrémisztő, szubjektív vagy ellenséges kirohanásaink: amennyiben rajtunk áll, valóban legyen gondunk még arra is, hogyan hat egy-egy tettünk mások szemében. S hogy ez az igyekezet nem jelent elvtelen meghunyászkodást vagy hitünk mások kedvéért való föladását, azt onnan tudjuk, hogy az ige egy másik helyen ilyet is mond: „Jaj nektek, ha jót mond felőletek minden ember, mert így tettek a hamis prófétákkal is.” (Luk 6,26) Minden általános megfelelési szándék mellett is tudnunk kell tehát adott esetben a „lelki kisebbséghez” tartozni: ha az egész világ gúnyos vagy ellenséges is volna hitünkkel, meg „ósdi” erkölcsi alapelveinkkel, a legfontosabbakhoz akkor is hűségesnek kell maradnunk.
Ismét és ismét: „Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyt az ő haragjának; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek – ezt mondja az Úr. Sőt, ha éhezik az ellenséged adj ennie; ha szomjazik, adj innia; mert ha ezeket teszed, parazsat gyűjtesz a fejére.” (Róm 12,19-20) A bibliai átok-zsoltárokkal szemben sokan fenntartásokkal vannak, ami tökéletesen érthető – amíg föl nem fogják, hogy azokban is ugyanennek a hitbeli gesztussal, pontosabban annak egy archaikus formájával találkozunk. Nem miénk a bosszúállás s annak „dicsősége” – átadjuk neked Urunk, legyen minden egészen a tiéd…! (Zsolt 115,1) Ahogyan, már az Újszövetségben olvassuk ezt Jézusról: „Szidalmaztatván viszont nem szidalmazott és nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazán ítélőre.” (1Pét 2,23)
Párkapcsolati szintre – mert ott sok baj származik ennek az örök igazságnak semmibevételéből, nagyjából úgy fordíthatjuk mindezt, hogy tanácsos fölhagyni a veszekedésekkel. Sehova nem vezetnek, vagy ha mégis, akkor egyáltalán nem jó helyre. Lélektani tény, hogy a veszekedések mindenkor átnevelési kísérletek, és gyakorlatilag kontra-produktívak. Nem lehet elégszer ismételni, hogy ahol legalább az egyik fél valaha is olvasta a Szentírás ide vonatkozó tanításait és hozzá is fog azokat a valóságba átültetni, ott igenis van esély pozitív, előre mutató új egyességekre – egyébként pedig marad a földi pokol, a meg-megújuló állóháború, a lelki lövészárok-harc. Mert az élet már csak ilyen: akinek nem kell Isten törvénye, annak maradnak a démonok igazgatta pszichés reakciók.
Amit ehelyett javasol számunkra az ige, az az ajándékozó típusú kapcsolat. Nem tolakodóan, nem színpadiasan és demonstrálva, hanem a közös élet természetes, egészséges elemeként, a helyzet hozta pillanatok „hullámtaraján.” Érkezik belőlük éppen elég az élet óceánján (hogy a képnél maradjunk) – s ahol e lehetőségeket még nem játszották el véglegesen, és ha valahol tényleg a pillanatok felismerése az élet fermentuma, ott jó dolog embernek lenni. Egyetlen csepp méz naponta elég a boldogsághoz, akár adjuk, akár pedig kapjuk; s minek a nagy terveket megvalósítani, amikor a puszta tervezésük is elegendő örömet jelent…? Ha nem is vagyunk ennyire cinikusak, mint e mondás kifundálója (Baudelaire) – nagyratörés helyett vegyük csak észre valóban magunk is az élet egészen apró ajándékait, a „rózsás ujjú hajnaltól” (Homérosz) el egészen odáig, hogy „múltán a kényszerű napi tehernek / a távozó fény is minket vidít…” (Goethe) Sokkal jobban fogjuk érezni magunkat a saját bőrünkben, mert az evangélium, mely ebbe az irányba terelget minket nem emberi kitalálás, és Krisztus sem „bálvány”, hanem – az élet örök és megváltoztathatatlan mértéke. Így kell értenünk azt, hogy „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön…” (Mát 28,18-20)
Végül pedig még ezt is halljuk: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,21) A keresztyénségnek olyan alapvetése és ugyanakkor betetőzése, hogy bármi magyarázattal szinte csak elrontani lehet. A jó szándék az emberi kapcsolatok oxigénje, ezt általánosságban nem is szokás elvitatni – ám itt még annál is sokkal többről van szó. Egy nagyon személyes emlékem idéződik fel. Valami távoli ismerősről és annak viselt dolgairól találtam egy nem túl hízelgő jelzőt mondani egyszer, akaratlanul kicsúszott a számon, holott tudom, hogy az ilyesmi egyáltalán nem helyes – amit aztán természetesen továbbmondtak neki. Egyszer csak váratlanul úgymond visszaüzent: „A gonoszt jóval győzd meg.” Ennyiben maradtunk… Több évtizede ennek, ő már régen porlad; ám szavai máig parázsként vannak ott a fejemen, pontosabban a szívemben, mert – igaza volt! Fejbekólintó igazsága kifejezetten Isten beszéde lett számomra, pedig sosem találkoztunk többé e furcsa üzenetváltás óta. Ma is hálás vagyok érte, hogy akkor ezt ő „rám olvasta”, s megérthettem a páli fogalmazás mélységes igazát.
Most éppen advent második vasárnapjára készülünk, ilyenkor áttekintjük életünket. Hol is vagyunk, Ádám és Kain óta „az itt a kérdés.” Milyen jó, hogy kapunk a magunk újratájolására négy külön vasárnapot! Töltsük is meg méltó tartalommal, mert ezek a mostani hetek nem jönnek többé vissza, soha már. Más adventünk ugyan lehet még, s legyen is, szívből kívánható, de ez az „egyetlen” mert – most van.
A szeretet titkáról megérthettük Pál fejtegetései nyomán, hogy az, ha igazi, mindig békességhez vezet. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy ahol békétlenség van, ott azonnal azt kell kérdezni: miben vétettünk a szeretet ellen! Ellenségeskedések, perpatvarok és örök fenntartások mögött a háttérben ott vicsorít a nagyon kemény, szeretetlen szív. Vissza tehát a szeretethez, s főleg annak forrásához Jézushoz: és – lesz békesség!
Azt is láttuk, hogy szeretet az, ami nem csak önmagára tekint, hanem az is fontos számára, amit a kívülállók tapasztalnak, látnak belőle – vagyis az ő irántuk való „szeretetünk” az is, hogy ne botránkoztassuk őket. Tetszeni nem kell, mások kegyeit keresni nem kell – de tudjunk róla, hogy minden mozdulatunk összehasonlítási mintául szolgál másoknak: olykor még olyanoknak is, akikről nem is gondoljuk. Ezért kell, mintegy a szeretet egyik arcaként, vagy éppenséggel „nyelveként”, tehát szeretet-nyelvként azokra is törekednünk, amik minden ember szemében jónak számítanak: kedvességre, szorgalomra, megbízhatóságra. Milyen jó ezekből viszontlátni akár csak keveset is másokban – hát ne takarékoskodjunk velük magunk sem!
Végül pedig mindezek összefoglalása és esszenciája: „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval…!” Ha valamihez, hát ehhez tényleg hit kell, mégpedig Krisztusban való, erős, tiszta és rendíthetetlen hit – de hát nem is olvasnánk ezeket a sorokat most itt, ha nem lenne ügyünk a tulajdon hitünk karbantartása. Ne is adjuk föl ezt, mert nem tudjuk, mikor lesz rá nagyon szükségünk: arra a megmentő, megtartó hitre, ami Urunk Jézust is vezette, s amiről adventi szívvel mondhatjuk: minket sem fog cserben hagyni semmi körülmények közt! Így is legyen. Ámen.
