Az empátia a legmagasabb belátásokhoz segít, ha valaki érti is, miről van szó: mert egy embert csak szeretet által lehet még megismerni is. Az alkimisták „kölcsönös áthatásnak” nevezték – tudni azt, hogy a másik ember is csak olyan, mint mi magunk, s aszerint is cselekedni. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2024. december 1.
A szeretetről igazán – II. Ne fizessetek rosszal a rosszért!
Lekció: Róm 12,9-21
Textus: Róm 12,12-17
„A reménységben örvendezzetek, a háborúságban legyetek kitartók, a könyörgésben pedig állhatatosak. A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet. Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket, áldjátok és ne átkozzátok. Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal. Egymással egyetértésben legyetek; ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok előtt. Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért!”
Igehirdetés
Ha van valami, ami ellenkezik az ember biológiai alaptermészetével, akkor a „…ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért” egész biztosan ilyen. Élőlények ugyanis már szinte az egysejtűtől kezdve a legmagasabb szintig két fő válaszra képesek: „fight or run” – harcolj, vagy menekülj. Év-százmilliók alatt ez bizonyult az életben maradás két legbiztosabb lehetőségének – s itt most azzal a kérdéssel egyáltalán ne is foglalkozzunk, ugyan miért akar egy élőlény inkább életben maradni, mintsem elpusztulni. Miként kódolódott a puszta fizikai anyagba az életvágy, mint ellenállhatatlan ösztön és legfőbb törekvés? Ez a vonal már tényleg a titkok titkának mélységes világába vezetne, ahol a legnagyobbak is csak ezt mondhatják: „…a magad számára teremtettél minket…” (Augustinus) Mostani, három részes sorozatunkban azonban csak a Szentírás egészen gyakorlati, életvezetési útmutatásaival foglalkozunk Róm 12,9-21 alapján – hát lássuk is ennek további részleteit.
Maradjunk mindjárt a viselkedésmódoknál. Van ugyanis a fent említettek mellett egy harmadik változat is: tájékozódni, vizsgálódni – ahogy szakmailag mondják „explorálni.” Ehhez megfelelő érzékszervek és komoly feldolgozó apparátus (idegrendszer), valamint nyugodt és békés körülmények is kellenek, amik magasabb és magasabb szinteken mind tökéletesebbek. A kisgyermek is leginkább akkor vállalkozik „felfedező utakra” a lakásban, ha nem éhes, nem fél, nem fáradt – vagyis alapvető testi igényeivel rendben van s nem is beteg: a valódi kutatás és felfedezés, főleg pedig az ismeretek rendszerezése és további bővítése, tehát a feltételes reflexen túlemelkedő tanulás igen összetett és energia-igényes művelet. Civilizációnkban ebből nőtt ki a jog, a tudomány, a filozófia, a művészet és a vallás – utóbbi mintegy a hagyományok tudás-esszenciájaként és emberi közösséget megalapozó erkölcseként – egyszóval maga a kultúra.
Mindezek mellett is megmaradt bennünk a biológiai bázisunk „fight or run” mély-animális működése – viszont Pál Római levelének 12. fejezete pontosan ezen kíván továbblépni. Nála is „reagálásról” van szó, csakhogy a feleletadás itt már nem a fizikai környezetre, hanem a történelmi Krisztus-eseményre történik: a világ emlékezetében először és példátlan módon valaki ugyanis még az odaszegezőiért is imádkozott a golgotai kereszten – s ez a dolog csodálatos módon elkezdett az egész emberiségre kihatni!
Támadtak Jeruzsálemben, Alexandriában, Antióchiában és Efézusban, meg máshol is igen művelt zsidók, aki nem csupán a Szentírás már meglévő, ószövetségi részét ismerték kitűnően, szinte betűről-betűre, hanem a görög filozófiát és a római jogot, sőt, a Kelet számottevő nagy vallási hagyományait is. Belőlük kerültek ki az evangélisták és az olyan utazó apostolok, mint Pál, akik egyrészt részletesen utánajártak az egyszerű Jézus-követő halászokból és megtért vámszedőkből s egyéb bűnösökből alakult kis körök szájhagyományainak (Luk 1,1-4), majd írásba foglalták a történteket Jézus mondásaival együtt – végül pedig olyan teológiai értekezéseket is írtak, mint a páli és egyéb apostoli levelek, vagy a Zsidókhoz írt levél és a Jelenések könyve.
Ma itt a „Szeretetről igazán II.” -ben továbbgondoljuk a Jézus-követés üzenetét, s már azt a lehetetlenséget is halljuk: „Ne fizessetek rosszal a rosszért!” Alázattal kell megvalljuk, erre önmagunkban sem érzelmileg, sem pedig akaratilag nem vagyunk képesek. Tudjuk ugyan, hogy szép és magas rendű gondolat – amint egy filozófus fogalmazta: „micsoda arisztrokratizmus, szeretni még az ellenségeinket is.” Biológiai alapjaink azonban, vagyis a „természet törvénye” tiltakozik bennünk – a mindennapjainkban egyáltalán nem ilyen a lelkünk. Épp ellenkezőleg: akkor billen leginkább helyre megzavart egyensúlya válságos pillanatokban, ha „lereagáljuk”, amit másoktól kaptunk. Kritikára kritika, bántásra bántás, felemelt hangra felemelt hang – „alapból” ilyenek vagyunk valamennyien, ahogy a fiatalok mondanák.
A világban pedig? Sajnos, sokszorosan igaz: rakétára rakéta, méghozzá mind nagyobb és még nagyobb hatósugarú… Amikor a gyilkolás egyszer valahol rendszerszerűen beindul, egy idő után elszabadulnak az indulatok, s elkezdenek az emberek „önként, kéjjel ölni”, amint azt nem csak a költő mondja, hanem meghökkent tudósok megvadult majomcsordánál is tapasztalják – ahol már régen nem táplálkozásról vagy jogos önvédelemről van szó, hanem tomboló őrületről..! Pedig a Biblia már legelső lapjain figyelmeztet erre a szörnyű opcióra, hogy ilyenné is válhat az ember a Kain-i úton: „Ha hétszeres a bosszú Kainért, hát akkor hetvenhétszeres lesz Lámekhért…!” (1Móz 4,24) Igen, tényleg ilyen az ember Krisztus nélkül.
Továbblépnünk nem is lehet, amennyiben a múlt heti részben megfogalmazottakat nem vesszük komolyan, mint tisztázó kiindulást: a szeretetnek vertikális a tengelye. Aki nem tud Isten elé állni és ott megrendülni, olyan hitetlen és megkeményedett a lelke, mint a bűnözőké – az sosem lesz képes a szeretetre. Mert hát hogyan lett a semmiből valami, holott semmiből nem lesz semmi…? Hogyan lett az úgymond egy szál „szinguláris pontból” Univerzum, abban pedig élet, az életből pedig felelős és komoly alapvetésű gondolkodás? Egy megrendülni képtelen homo sapiens (!) az énjét talán fogja tudni védeni, sőt, nagyon is, és köznapi értelemben egészségesnek, akár normálisnak is tűnhet – ám az emberlét első és legfontosabb lépcsőjére még föl sem lépett. A kétely, ha őszinte és valósággal, komolyan kérdez, előbb-utóbb talál válaszokat – a megátalkodott tagadás azonban az ember ön-istenítése, ami nem vezet máshova, lévén az az egyetlen távlata, mint a fizikai pusztulásba. Még él, itt jár közöttünk, de már a halálban van – és pontosan ettől akarnak megóvni az evangéliumok.
A „vertikális tengely” ugyanis a legfőbb valóság és a kezdetek kezdete azon az úton, ahol a szeretet titkát valamilyen eséllyel egyáltalán keresni lehet. Ha valaki forrásvízre vágyik, menjen csak a hegy lábához – mert bizony, vannak nagy összetartozások. Amint orom és forrás geológiailag is összetartozik, úgy az ég kimondhatatlan nevű Istenében rejtőzik a szeretet, aki viszont „szemrehányás nélkül” közli is mindenkivel, aki azt kéri is tőle! (Jak 1,5)
Ő még annál is sokkal készségesebben ad, amint a jó szülő éhező gyermekének kenyeret nyújt, ha az éhes… (Luk 11,9-13) Jézus nem csak hitte ezt, de nem is akart másról tudni, életét és halálát erre az egyetlen nagy ajándékozó szeretetre tette föl. A világ szégyenét jelentő megfeszítése után hát harmadnap ki is hozta őt az Atya a halálból, s neki adott „minden hatalmat mennyen és földön.” Ővele egészen új világkorszak kezdődött: mióta itt járt közöttünk, senki nem mondhatja többé, hogy nem tudja, miként kell az embernek öröktől fogva tisztességgel élnie. Hallgassuk csak, miként tanít:
”Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is úgy cselekedjetek velük. Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, milyen jutalmat érdemeltek? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. S ha csak azokkal tesztek jól, akik veletek jót tesznek, mi jutalmatok van? Hisz a bűnösök is ugyanígy cselekednek. Ha csak azoknak adtok kölcsönt, akiktől remélitek, hogy vissza is kapjátok, mi jutalmatok van? Hisz a bűnösök is adnak kölcsönt a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Hanem szeressétek ellenségeiteket, és jól tegyetek, és adjatok kölcsönt, semmit érte nem várván; és a ti jutalmatok sok lesz, és a magasságos Istennek fiai lesztek: mert ő jól tevő a háládatlanokkal és gonoszokkal egyaránt. Legyetek hát irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas. Ne ítéljetek és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok és nektek is megbocsáttatik. Adjatok, nektek is adatik; jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet adnak majd vissza. Mert azzal a mértékkel mérnek, amellyel ti is mértek nekik.” (Luk 6,32-36)
Ebből világosan kiderül, ahogyan már le is szögeztük, hogy itt nem a kedvelés érzelmi alapú, bizonytalan viszonyulásáról van szó, mert az valóban abszurdum ellenségeinkkel szemben, hanem gránitkemény erkölcsről – ami viszont együl Istennek sajátja. Bibliánk újszövetségi része azonban 27 könyvön át pontosan azt közli velünk, hogy lehet a – miénk is!
Ennek „értelmi kulcsa” és mértéke pedig a fenti jézusi tanítás: „Amint akarjátok, hogy az emberek cselekedjenek veletek, ti is úgy cselekedjetek.” Más szavakkal kifejezve, mindig meg kell fordítani a dolgot – semmi olyat ne tegyetek, amit magatoknak nem akarnátok. Igazságot akartok? Ne legyetek igazságtalanok ellenségeitekkel sem. Büntettek, mert súlyosan, fizikailag vétettek ellenetek? Ne legyen Lámekh-i bosszú, azaz hetvenhétszeres, hanem kizárólag az elkövetett vétekkel arányosan szabad ítélni. Nem akarjátok, hogy gyűlöljenek? Magatok is irtsátok ki szívetekből a gyűlöletet. Amint az egykori delfoi Apolló-szentély bejárata fölött volt olvasható: „Méden agan” – semmit sem túlzásban, semmit sem indulatból! Azzal a mértékkel mérnek majd nektek is, amellyel ti is mértetek, sőt meg is tetézik, rá is tesznek még egy lapáttal…!
„A reménységben örvendezzetek, a háborúságban legyetek kitartók, a könyörgésben állhatatosak. A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet.” Akkoriban a karavánszerájokon kívül sem megfizethető szállás nem volt jelentősebb számban, de “szép-kártya” sem létezett. Ha volt valahol rokonság, aki befogadott, akkor lehetett „utazni” – már pedig „nincs kedvesebb látvány a távozó szállóvendég hátánál”, ahogy azt valaki szellemesen megjegyezte… Ma már nem vagyunk ilyen kiszolgáltatottak egymás családjának – akkoriban ez az általános anyagi körülmények miatt viszont a „szeretet” fontos fokmérője volt. Legyetek jók és barátságosak, segítőkészek, válaszoljatok egymás leveleire, vegyétek komolyan a kinyújtott kezeket, tegyetek gesztusokat, adjatok egymásnak érzelmi támogatást, ahol láthatólag szükséges (és hol ne volna az) – ma ezt jelentik a fenti biztatások.
„Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket, áldjátok és ne átkozzátok.” Hát ez a világon a legnehezebb. Még azokkal szemben sem vagyunk rá képesek, akik számunkra egyszerűen nem rokonszenvesek, vagy éppen halványan megkarcolták hiúságunkat. De csak addig, amíg nem vagyunk Krisztusban (2Kor 5,17), és ő nem lakik nagyra felfújt és érzékeny énünk helyén! Amint behívjuk őt szívünkbe, s ezt naponta meg kell tennünk – addig maradnak a „biológiai alapok” s a minden irányból sebzett emberi lelkünk… Nem túl ígéretes kilátások!
„Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal. Egymással egyetértésben legyetek; ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok előtt. Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért!” (Róm 12,15-17 ) Így kell békességben élni a családban, és a népeknek is egymással. Más út egyszerűen nincs. A recept hiánytalan, éppenséggel csak gyakorolni, megvalósítani kell. Az empátia a legmagasabb belátásokhoz segít, ha valaki érti is, miről van szó: egy embert csak szeretet által lehet még megismerni is! Az alkimisták „kölcsönös áthatásnak” nevezték – tudni azt, hogy a másik ember is csak olyan, mint mi magunk. Néha önző, máskor elképesztően nagylelkű, néha mimóza-érzékeny, máskor pedig rinocérosz-bőr van a lelkén. Embernek lenni e tudás nélkül lehetetlen: örülni kell az örülőkkel, és sírni a sírókkal.
Végül említsük föl újra, hogy ez nem a köznapi szint, hanem egy magasabb emberség. Filozófusok beszéltek a 19. században az „ember fölötti emberről” – mert igyekeztek valami erkölcsöset képviselni, de mindenáron el akarták kerülni a keresztyénségnek még a látszatát is. Sajnos, azt kellene mondjuk joggal tették, hiszen egy Talleyrand-püspököket termő egyház nem is érdemelt mást. Mi mégis fölemelt fővel mondjuk ki Krisztusunk nevét: ő számunkra fönt ragyog ma is, sőt mindörökké, bármit tettek is már „báránybőrbe bújt farkasok.” (Mát 7,15) Őt hívjuk, hozzá imádkozunk – nekünk ő a Megváltónk, aki vérével pecsételte meg a Golgotán, hogy valóban szeretett minket, a meg sem születetteket is – így hát tanuljuk, betűzzük szeretetének törvényét a 21. század veszélyes éveiben is. Ezt jelenti az, hogy “ne legyetek bölcsek a magatok szemében!” És így is legyen. Ámen.
