Az „igazság” sosem a zsebünkben, hanem mindig előttünk és fölöttünk van – amihez csak a legnagyobb áhítattal, alázattal és tisztességgel volna szabad közeledni, ha egyáltalán merjük kimondani ezt a szót. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. április 6.

Kétféle nyilvánosság

Lekció: Ján 18,28-40

Textus: Ján 18,19-23

„A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte. Jézus így válaszolt neki: »Én nyilvánosan szóltam a világhoz, és mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek – titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mit mondtam.« Amikor ezt mondta, az ott álló szolgák közül egy arcul ütötte Jézust, és így szólt: »Így felelsz a főpapnak?« Mire Jézus így válaszolt neki: »Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?”

Igehirdetés

Böjt idején, a húsvét előtti hat hétben könnyelműség az igehirdetőnek nem a nagyheti eseményekről szólnia. Annyi minden történt ugyanis azon a néhány napon Jeruzsálemben, hogy egyetlen nagypénteki igehirdetésben lehetetlen méltó módon csak megközelíteni is a világtörténelmi eseményeket, amik ott zajlottak – s nem véletlen, hogy az evangélisták is részletesen tudósítanak mindenről.

Az első három, ún. „szinoptikus” evangélium közös hagyományanyagból merített, így közel egyezően szólnak a történtekről. János íróasztala viszont évtizedekkel később áll, s ő más úton jár. Szerzője nagy valószínűséggel az a történtek idején még igen fiatal, mindössze tizenéves „szeretett tanítvány”, aki az Új Szövetség kötésének estéjén, félelmében, mintegy odabújt mesteréhez… (Ján 21,20) Leonardo „Utolsó vacsoráján” is – a „Da Vinci kód”-os fantazmagória és lejáratási kísérlet ellenére – ő ül a Jézus jobbján! (Ján 13,23) Szemtanúként számára egészen személyes emlék, amit csak evangéliumában megír: nála találjuk legrészletesebben Jézus beszélgetéseit, igehirdetéseit, sőt imádságait – ezért szokás az övét „lelki evangéliumnak” nevezni, s szerzőjét a dánieli prófécia alapján a szárnyaló sassal jelképezni, mely a Szentlélek szimbóluma.

Mai lekciónk Jézusnak a főpapnál történt, majd a Pilátus előtti kihallgatását adja elénk. Ez a rész mutatja meg, milyen az ember és a világ, amikor elutasítja a Megváltó Krisztust. Dramaturgiailag kétféle „nyilvánosság” megjelenítésével, pontosabban szembeállításával teszi ezt, és jól láthatjuk, hogy ebben a tekintetben semmit nem változott azóta a világ.

Mindenekelőtt hírt kapunk egy olyan „nyilvánosságról”, amely a látszatokra épít, azokkal dolgozik, mégpedig egy célirányos felületen. Igen, mindig a felületen jár, a napi hír vagy a szóbeszéd a lételeme – soha nem mély vagy emberséges: a legfontosabb dolgok nem is érdeklik. Ki ér rá ilyesmire – „az már filozófia”, mondja… Igazában még csak nem is tudósít, hanem valamely kész koncepciót kíván elérni. Mindegy, hogy ez a felületesség a családi beszélgetésben, ismerősök között, vagy a közéletben történik – valami hír legyen. Műfajként a zsurnalizmus és a média áll hozzá legközelebb – tisztelet az ott is megjelenő, kevés kivételnek. A tényeket eleve válogatva, beállításokkal hozza, szükség szerinti célzásokkal, és ha kell, ellenőrizetlen véleményekkel (sokan vannak, akik azt mondják, hogy…), sőt, alkalmasint valótlanságokkal elegyíti – s mindezt úgy teszi, hogy szinte nem is lehet észrevenni.

Nem az igazságot, hanem kizárólag a „maga igazát” szolgálja – mely álságot természetesen el sem ismer. Ő…?! Ő csak közvetít, képvisel, a jót és az igazat, meg főleg az elnyomottakat. Ha kell, verbálisan mindenképpen, de akár az utcán is bármikor meg tudja teremteni a színpadot: a beszélőket, a kórust, és szükséges létszámban a statisztákat is, akik a történelem eleje óta bármikor szívesen kiáltanak „Feszítsd meg!”-et, ha éppen azt adják a szájukba. Eredménytelenségeik, élet-frusztráltságuk miatt talán alig várják is, hogy végre ezt tehessék.

Amikor Jézust az éjszaka sötétjében elfogta a templomi őrség és a katonai csapat az Olajfák hegyén, pontosan tudták, hogy meg akarják őt ölni – vagyis a lezajló főpapi, majd reggel, a Pilátusnál zajló „tárgyalások” nem érdemiek voltak. A nép vallási elöljárói hatalmukat féltették, Jézust ui. mindenhol tömegek hallgatták, amikor Isten országáról tanított. Nekik természetesen eszük ágában sem volt tőle megtanulni, hogy „szelíd és alázatos szívű, hogy nyugalmat találjanak lelküknek” (Mát 11,29 ) – s főleg régen elfelejtették már saját szent könyvük zakariási próféciáját:

„Örülj nagyon, Sion leánya, örvendezz Jeruzsálem lánya!

Íme, jön neked a te királyod:

igaz és szabadító, szegény és szamárháton ülő!” (Zak 9,9)

Ők egészen másféle királyt akartak: legyen egy új Júdás Makkabeus, aki elhozza a hatalmas Rómától való függetlenséget. A pálmaág a Kr. e. 167-től négy éven át zajlott, szeleukida birodalom elleni sikeres szabadságharc jelképe volt – ezzel köszöntötték hát Jézust is virágvasárnapon. Ő viszont megsiratta a várost: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Aki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akiket hozzád küldenek! Hányszor akartam egybegyűjteni gyermekeidet, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de te nem akartad… Nem ismerted fel, csak ezekben a mostani napokban is, amik békességedre valók… Nem hagynak benned követ kövön, mert nem fogtad föl, hogy ez itt meglátogatásod pillanata…!”  (Luk 13,34  Luk 19,41-44)

A zsidók harcias, nagyon is e világból való „királyságához” (Ján 18,36) ezért olyan nyilvánosság kellett, mely biztosította a főpapi hatalom folyamatosságát – s ők meg is teremtették ezt. Az általuk fölhergelt sokaságnál azt is el tudták érni, hogy a döntő pillanatban inkább Barabbásnak, a rablógyilkosnak kérjenek amnesztiát Pilátustól, mintsem Jézusnak. Ordítva követelték is – ahogy Munkácsy hatásosan megfestette, Bach pedig passióiban „helyszíni közvetíti” a jelenetet – hogy őt a lehető legkegyetlenebb módon végezzék ki…!

Milyen könnyű megfelelő módszerekkel embereket, alantasabb indulataikra játszva, valamilyen „ellenség” ellen fölindítani – ma is naponta látjuk. Valakit gyűlölni kell, pontosabban: valakire ki kell vetíteni megoldatlanságainkat, önmagunkkal, eredményeinkkel való elégedetlenségünket, szégyellt élet-frusztrációinkat, hogy ezzel időlegesen megkönnyebbüljünk. Igen, időlegesen – akár a családi veszekedésekben is, ahol pár nap után megint és megint vitára és hangosan kimondott ellenséges, olykor gyűlölködő szavakra van szükség ahhoz, hogy, ha lehet – még tovább rongálják a helyzetet…

Így működik a hamis „nyilvánosság” – holott minden publikus, hiszen jórészt az utcán zajlik… Semmi esély őszinte, az igazságot méltányosan kereső, gyógyító szavakra (Ef 4,15) – rejtett és mélyből származó tudattalan erők „önjáró lövegei” ugyanis bevették magukat a lelkekbe, amik emberség nélkül mennek előre és maguktól tüzelnek. Pedig lehetne itt valódi „nyilvánosság” is, hisz az emberek mind beszélnek, valamilyen szinten kommunikálnak – de az a baj, hogy valóban csak valamilyen szinten… Nem is egymással beszélnek, csupán magukat hangoztatják.

Ők nem hallják, sőt nem is akarják hallani a másikat: készek a terveik, tudják, sőt kifejezetten birtokolják (!) az igazságot, valaki megmondta nekik. Holott az „igazság” sosem a zsebünkben, hanem mindig előttünk és fölöttünk van, amihez csak a legnagyobb áhítattal, őszinte alázattal és tisztességgel volna szabad közeledni, ha egyáltalán merjük kimondjuk e szót – nem pedig feldühödött, gyilkos és romboló (újabban már a média megmondó embereinek szájában is egyre inkább mocskoló, trágár) szavakkal és indulatokkal…!

Az igazság számunkra Krisztus (Ján 14,6) – akinek egyetemes szeretete nélkül tőlünk valóban csak indulatokra, gyilkolásra és állóháborúkra telik, valamint felelőtlen, sötét uszításra: mások harcoljanak ott, ahol lőnek, vigyék is életüket vásárra naponta, miért ne – mi persze, meg a saját fiaink azért nem.

Ez a fajta „nyilvánosság” tehát hazug, áltató, sőt kifejezetten elleplezi a valóságot, annyira megromlott – s minden jogunk meg is van bizalmatlannak lenni iránta. Annál is inkább, mivel – fájdalom kimondani – de a saját egyéni kommunikációnk is teli van beállító, átszínező gesztusokkal, csak már észre sem vesszük. A csatákat mindenki meg akarja nyerni, senki sem szeret alul maradni. „Aki beszédben nem vétkezik, az tökéletes ember…”, halljuk az apostoltól (Jak 3,2), s ez annak kifejezése, hogy ilyen ember pedig nincsen is, mert egyedül Isten tökéletes. S ez így is van.

Valóban ennyire kilátástalan ügy hát az emberi közlés, az őszinteség – az igazság? Nincsen-e igaza Pilátusnak, amikor cinikusan azzal zárja Jézus kihallgatását, hogy „Micsoda az igazság…?” Pénz van, kedves názáreti, helytartói palota van, ebben a poros, világvégi provinciában is szolgák hadával, szökőkutas függőkerttel, meg császári intézkedések és időnként véres hadjáratok. De igazság…? Ugyan galileai, felejtsd már el rajongó téveszméidet s légy reális: nekem igenis van hatalmam téged szabadon engedni, de keresztre is adni…! Sokkal jobb lenne, ha fölhagynál életveszélyes idealizmusoddal…! (Ján 19,10)

Mielőtt erre nézve megszólalhat az ige útmutatása, tegyünk itt egy különböztetést, amit a görög Platón-tól tanulhatunk. Ő mondja egy helyen, hogy „az őszinteség még nem igazság.”  Igen, mert az önmagában álló nyíltsággal ütni, vágni, sebezni is lehet. Ha felindultságában őszinte valaki, akkor rendszerint csupán maga ügyét védi, ilyen vagy amolyan, mélyen fekvő lelki sebeit gyógyítgatná – ami természetesen nem sikerülhet így, csupán a másik embert vadítja el magától. Akadnak, akik azzal büszkélkednek, hogy „ami szívemen, a számon” – holott cseppet sem biztos, hogy mindent azonnal ki is kell mondani, amit tudunk vagy érzünk. „Hallgatni arany, beszélni ezüst” – tartja a mondás, s bizony sok bajnak elejét vette volna már, ha emberek ezt nem tévesztik szem elől… Lehet persze vétkezni fontos dolgok elhallgatásával is, még büntetőjogi szinten is, mennyivel inkább a személyes körben – ám a hamis és álnok, vagy indulatosan „gyomorból jövő” kommunikációnál legtöbbször a hallgatás is ezerszer jobb volna…!

Ennyi lenne azonban összesen a Biblia mondandója az „igazság” dolgában? A Szentírás egyértelmű, s egyik legfontosabb, központi üzenete: igenis van jó kommunikáció…! Nem csak hamisító és manipulatív „nyilvánosság” létezik, s nem csupán az egymással üvöltöző családtagok közlései jelenthetik a nyílt igazságot – hanem van őszinte, bántás nélküli igazmondás, sőt, a higgadt, a másikat prekoncepció nélkül, szeretetben történő valódi meghallása is! Az emberhez testi születésétől hozzá van kötve az önzés, a kérlelhetetlen maga-akarás, mint az állatvilágban a ragadozókhoz a zsákmányszerzés – amin pedig semmi más nem segít, mint az a fajta élet, amire az Újszövetség minden betűje utal: Krisztusban lenni!

Mit találunk Jézus kihallgatásaiban? A főpap hitnyomozói minőségben beszél, mint egy rendőrtiszt, s a szolgája fizikailag is bántalmazza, arcul veri Jézust – mert elégedetlen a válaszával… Itt ilyen a „kommunikáció”… Pilátus látszólag érdeklődik, ki ez a különös vándor-filozófus – ám csak addig, amíg a főpapok meg nem fenyegetik, hogy megy a panaszkodó küldöttség Rómába, hogy „nem vagy a császár barátja” – lám, itt is egy veszedelmes ország-háborítót védelmeztél a Pax Romana helyett…! S megint egyszer győz a karrier, mint már annyiszor. Pilátus keresztre adja, akiben semmi bűnt nem talált, s akiről pontosan tudja, hogy ártatlan…! A kereszt INRI feliratával (Iesus Nazarenus Rex Ioudeorum) – még rúg egyet a népen és elöljáróin: Názáreti Jézus, a Zsidók Királya – tessék: itt a ti királyotok…!

Nehéz mindezt megindultság nélkül csak felidézni is, mert a történtekben az emberélet igazán nagy erői feszülnek egymásnak. Egyik oldalon a maga-akarás, aminek természetes eszköze az összeesküvés, a hát-mögöttiség, az álság és főleg az erőszak, valamint mindezek szolgálatában a célirányos karrierizmus – másik oldalon pedig micsoda? Semmi más, egyedül az áldozat. Jézus elmenekülhetett volna az utolsó vacsora estéjén: imádkozott is Atyjához a kertben, ha lehetséges, ne kelljen kiinnia azt a végső, igazán keserű poharat. Egyazon mondatban, véres verejtékkel ugyan, de azt is kimondta: „…mégis, ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, Atyám!”  (Márk 14,36) Nem menekült hát el. Leírják az evangéliumok, hogy előzőleg háromszor is jelentette tanítványainak szenvedéseit, amik Jeruzsálemben várnak majd rá. (Mát 20,17-19) Ismerte ő a világot, s tudta, Isten nélkül milyen erők működnek ott…!

Ezek alapján mi már bátran hihetjük, hogy a helyes, bensőséges és egyszersmind igaz és gyógyító emberi kommunikáció alapja pontosan az áldozat. Egyrészt tudni róla, már az igaziról – és soha azt feledni nem engedni, ami értünk ott a Golgotán történt! Az egyetlen Igaz adta oda harminchárom fiatal évét – érettünk. Nagyon is kell a böjt, a Virágvasárnap és főleg a Nagypéntek – mert ezek emlékezete nélkül ugyan hogyan lenne Feltámadás…? Mi nem úgy általában „hisszük a feltámadást” – hanem az egy, igaz és örök Istenben hiszük, akit Jézus is Atyjának nevezett! Ő nagyobb az életnél, amit mi emberek tévesen végső valóságnak gondolunk – mert a létezést is ő adta. Egyedül nála van az eredeti, hiteles, és örök élet – sehol máshol! (Ján 17,3)

Ezért mondjuk, hogy aki „nem hal meg” a nagypénteki Jézussal önző ó-emberének, az föl sem támadhat a Húsvét ragyogásában mennyei életre! Lehetetlen a Feltámadott ereje és Szentlelke nélkül elhagyni a családi asztal fölött az indulatos visszaszólást, mikor mi mindenáron győzni akarunk, vagy legalább „igazunkat” érvényesíteni. De nincsen nélküle méltányos, valóban igazság-kereső tájékozódás a közéletben, a nemzetek közt pedig béke sem – ezt pontosan látjuk. Előbb meg kellene találni őt, a „Békesség Fejedelmét”, s megérteni áldozatát – akkor lenne békesség!

Mit tegyen hát a keresztyén? Lelki munkát végezzen belül, a szívében – ne csupán a külső nyüzsgések embere legyen. Tartsa folyamatosan életben, s „tartalékolja” szívében a Krisztus áldozatát!  Legyen számára mindig újra ez az alap, a középpont – s egyszer csak csodálkozva fogja tapasztalni, hogy a saját kommunikációja is tisztul. Nem lesz már nehéz alázatban megmaradnia, mikor mások, ő úgy érzi, lehengerlik, vagy valamiben megszégyenítették: vannak belső tartalékai, s bőven meríthet belőlük – tud már mosolyogni mások tudatlanságán. Ezeket a szívbéli „depókat” előbb persze föl kell töltenie magában – éspedig áhítatos, kitartó, belső munkával. Ez hiányzott úgy a főpapoknál, mint Pilátusnál – akik bizony csak hivatalnokok voltak, semmi egyéb. Nagy mulasztásuk abban állt, hogy nem mertek, nem is akartak egyenrangú embertársak lenni a nagy élet-utazás egy – végleg megismételhetetlennek bizonyuló – epizódjában… Ők csak „kihallgattak”, de nem meghallgattak. Nem került sor részükről valódi, embertársi beszélgetésre – kivel is? A világ Megváltójával! Holott kerülhetett volna.

Élesítse hát hallását minden keresztyén – a földi élet ugyanis telis-tele „hang-jelzésekkel.” Akad köztük persze vásári zsivaj éppen elég – ám létezik azért műves, nemes muzsika és költészet is. Ami pedig még ezeknél is sokkal fontosabb: az Örökkévaló minket szólongató, örök és szent igéje! Mi emeli föl lelkünket, ha az nem…? Rossz hivatalnokok volnánk magunk is, vagy pedig – emberek?

Így megállva böjt ötödik vasárnapja előtt már csupán egy marad hátra: a megvalósítás. Tudni is, amit hiszünk, és tenni is, amit tudunk. Legyőzni saját negatív, lehúzó gondolatainkat, ha mégoly igazunk volna is a világ dolgainak megítélésében – s nem a többi emberről mértéket venni abban, hogy miként éljünk. Az Istenre-hangolódás mindig a cselekedetek által történik – s ha valahol, a belső erőforrások ott is fontosabbak mindennél. Aki belül már győzött – annak külső akadály többé nem számít. Ezt a fajta új, és jobb „nyilvánosságot” adja meg Húsvétra váró, szegény szívünknek maga az élet Ura! És így is legyen. Ámen.