Legyen a nagyhétben most igaz bűnbánatunk, a Jézus értünk hozott áldozatának látásával! Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2025. április 13.

Pénzért bármit?

 

Lekció: Luk 19,36-46

Textus: Mát 26,13-16

„Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére.”

Igehirdetés

Virágvasárnap királyként köszöntjük a Jeruzsálembe bevonuló Jézust, aki azonban szamárháton érkezik. A kép a maga ellentmondásos voltával pontosan illik a Szentírás nagy paradoxonjaihoz: semmiből teremtés, szűztől születés, kereszten megdicsőülés, halálból feltámadás, mennyei Jeruzsálem, örök élet. De miért kell éppen a legnagyobb lelki üzeneteknek paradoxonokban, ellentmondásokban szólnia hozzánk…? Egyszerűen azért, mert „Isten útjai annyival magasabbak a mi útjainknál, gondolatai pedig a mi gondolatainknál, mint – ég a föld felett.” (Ézs 55,9)

A bibliai paradoxonok, számunkra „önellentmondások” olyan eszközök, amik utalnak arra, ami nincs és nem is lehet meg értelmünkben, mivel fölülhaladja azt. Kizökkentenek köznapiságunkból, elindítva egy teljesen új útra – s ha mi tényleg Istent keressük, akkor nekünk ezeket a szentírási ellentmondásokat nem elutasítani, hanem megérteni kell – erejükkel pedig lelkileg szárnyra kelni érdemes!

A győztes hadvezérek valamikor lóháton vonultak be a meghódított városokba – Jézus viszont virágvasárnapon szamárháton érkezik… (Zak 9,9) Mit jelentsen ez? Azt, hogy ő más királyságot képvisel, mint amiket mi emberek egyáltalán ismerünk. Uralma nem a fegyverek erejére, hanem Isten gyermekeinek mennyből való békességére épül, mely békesség minden értelmet fölülhalad. (Fil 4,7) Gyűlölet és vérontás távol van tőle, s hatalmát nem birtokok és vagyonok hozzáférésével kívánja megszilárdítani. Az ő országa nem „e világból való”  (Ján 18,36) – mégis mindenkire tartozik. Olyan királyságot alapít, tanításaitól, majd jeruzsálemi bevonulásától fogva az utolsó vacsorán és szenvedésein át a feltámadásig, ami emberi létezésünk legmélyebb, s egyszerre legnemesebb, örök voltát érinti: azt hozza felszínre, s teszi minden dolgok mértékévé. Felmutatja, hogy így is lehet embernek lenni…! Sőt, éppen ez az őseredeti, az Istentől is akart – hozzá képest minden más csak dilettáns improvizáció, olykor paródia, de legtöbbször szomorú, drámai zsákutca.

Jézust nekünk nem lehet, s nem is szabad földi útjának eseményeiben másolni: golgotai áldozatából egyes-egyetlen volt a világ történelmében – követnünk annál inkább kell. Istentől küldött személyét semmibe venni annyi, mint eljátszani a kincset: egyetlen egy, gyönyörű szép életünk valódi beteljesülését – amit az Örökkévaló a maga számára teremtett…! Így kell érteni az evangéliumi talányos tanítást, mely szerint ő Emberfia s ugyanakkor Isten Fia is – egy személyben.

Nem restellem újra és újra ismételni, hogy böjt hat hetében könnyelműség az igehirdetőnek nem a nagyhét gazdag, részletes és nagyon is fontos képeslapjait fölmutatni s azokat valódi mélységük szerint magyarázni. Virágvasárnapon ezúttal nem csupán a zarándokok hozsannás hódolatáról s pálmaágat lengető köszöntéséről hallunk, hanem egy nagyon is rejtőzködő, ám elképesztően hatalmas erőről, mely a világ folyását a történelem elejétől mindmáig erőteljesen befolyásolja, mely ott volt már ama virágvasárnap körül is teljes fegyverzetében: ez pedig a pénz mindent átjáró hatalma.

Jézust bevonulása előtt egyszer egy megtérő bűnös asszony alabástrom szelencéből való drága, nárdus olajjal megkente, és saját hajával törölte meg lábait – tanítványai pedig bosszankodtak: miért nem adták annak értékét inkább a szegényeknek… (Luk 7,36-48  Ján 12,5) Ez mai első képünk. Jeruzsálembe érkezve megsiratta nagyon szeretett városát, majd kötélből korbácsot fonva kiűzte a templomból a kufárokat, a pénzváltók asztalát pedig felborogatta (Luk 19,41-46) – mert nem engedte, hogy az imádság háza latrok barlangjává legyen! Végül pedig az utolsó vacsoráról távozó Júdás kérdése ez volt a főpapokhoz: „Mennyit adtok, ha elárulom, éjszaka hol tudjátok elfogni?”  Mindhárom jelenetben valamilyen összefüggésben ott a pénz dolga…!

Félreértések elkerülése végett, sem nem gyűlöljük, sem nem vetjük meg civilizációnk eme cserekereskedelmet megkönnyítő eszközét. Olyasmi lenne, mintha általában a cipőkre, vagy mondjuk az ajtókra haragudnánk – vagyis ostobaság. A pénz használata civilizációnk kezdete óta része mindennapjainknak, mely sok tekintetben egyszerűsíti az életet, s így időt szabadít fel magasabb és értékesebb emberi tevékenységekre. Nem azzal van hát baj, hogy mint olyan, létezik – hanem azzal, hogy mi minden helyét foglalhatja el!

A megtérő bűnös nő nárdus-olaj áldozatát kifogásoló tanítványok „jótékonykodni” akartak volna a szegényekkel – a vagyont érő alabástrom-szelence feltörése helyett. Nagyon egyszerű és világos kép: „javítani a világot”  belső elmélyülés, a személyes, könnyes bűnbánat és áldozat helyett, egyszóval útjaink megjobbítása nélkül. Hogy a megtérő nő pontosan mit hagyhatott maga mögött, nem tudjuk (Luk 7,46-48), ahogyan azt sem, vajon milyen lehetett egy magdalai Mária azelőtt, akiből Megváltónk „hét ördögöt” űzött ki. (Márk 16,9) De azt tudjuk, hogy ő már Jézus anyjával s a „szeretett tanítvánnyal” együtt ott volt a kereszt alatt, s a Feltámadott is neki jelent meg elsőként…! (Ján 19,25  Ján 20,11-18)

Ma nagy keletje van a „jó-emberkedésnek”, ami egészen sötét dolgokat is takarhat – gondoljunk csak arra, kik neveztetik ma magukat „filantrópnak” a világ gazdagjai közül. Jézus azonban átlátott a maszkokon: jól tudta ugyanis, mi lakik az emberben. (Ján 2,25) Vegyen hát fordulatot virágvasárnapon a mi érdeklődésünk is: a királyként, ám szamárháton bevonuló Jézus előtt megállva sokkal fontosabb a külsőnél az, ami bennünk, a szívünkben lakik, mert – onnan indul ki minden élet. „…Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de Isten azt nézi, ami a szívben van.” (1Sám 16,7)

Tisztogassa hát böjt idején minden keresztyén a saját bensejét: lakik ott elég irigység, felgyűlt harag, meg félelmek is bőségesen – kinek mi… Ahogy ünnep előtt „nagy-takarítják” a háztartásokat, hát úgy a szív se maradjon takarítatlan! Ennyit az alabástrom szelence feltöréséről, ahol 300 dénárnál sokkal nagyobb érték került föláldozásra – mert a Jézus halála előtti tisztelgés minden létezhető kincsnél, vagyonnál becsesebb. Aki ezt még nem tudja, nem ismeri – annak bizony még kevés köze van őhozzá.

Következő virágvasárnapi képünk a templom megtisztítása. A legszentebb hely sem tiszta igazán, míg nem egészen Jézusé, vagyis ő talál ott tisztátalanságot. Az áhítat elűzése a mindennapokból pontosan ilyesmi: a piaci közönségesség, a profanizálás, a trágárság – és teljesen mindegy, hogy jól fizetett történelmi film jelenetéről van-e szó, vagy sima közéleti ismertség-szerzés, esetleg lájkok szaporítása a cél. A pénzen vásárolt testi gyönyör, és általában a szerzés hajszolása mindenképp ide tartozik – ám a templomban elhangzó, ipari méretekben alkalmazott, „bevált” szólamok, melyek mögött nincs odaadó munka és áldozat, nemkülönben. „Az én Atyám háza imádság háza, s ti azt latrok barlangjává tettétek!”  – kiáltja Jézus a kereskedőknek, akik jól fizettek a főpapoknak, hogy mesterségüket a legforgalmasabb helyen, a templom kapuin belül gyakorolhassák. A deszakralizálásnak azonban akadnak ezeknél sokkal kevésbé föltűnő gesztusai: önmagunk minduntalan középpontba helyezése, frusztrációinkért mások okolása, de még a méltó, Istent illető hála elmaradása is – vagy, amikor önmagunkat sajnáltatjuk ahelyett, hogy boldogan örülnénk az életnek, amire egyébként minden okunk meg is volna…

Sok egyéb is lehet, ami Jézus kötélből font ostorára lenne méltó – látok-e vajon csak egyetlen egyet is ezek közül, s bánom-e még értékét, ha meg kell válnom tőle nagyhét szent idejében? Felborogatott „pénzváltó asztalomat” sajnálom-e még – vagy pedig már megtisztult szívemnek örülök?

Végül a harmadik, talán mind közül a legmegrendítőbb kép: Júdás a főpapoknál. A kiábrándult, csalódott ember – akinek egykor volt valamiféle hite, hisz tanítvány volt, akit Jézus kiválasztott magának s a tizenkettő közé is sorolta – de ezt a hitét ő idő múltával valahogy elhagyta. Másban lett érdekelt – az anyagiakban. „Mennyit adtok…?” – kérdezi a hatalmasokat. A lepusztult lélek, mely egészen a világ felé fordult, s nem is lát már mást. Van az a pénz számára, mely többet ér a hegyi-beszédes, testet-lelket gyógyító, szelíd Megváltónál… Júdásnál azonban nem is annyira a kialkudott harminc ezüst győzött, egy közepes rabszolga ára, hanem a korabeli gőzös messiás-hit, mely szerint a Felkentnek kifejezetten e világi győzelmet kellett volna aratnia a megszálló rómaiak felett – ami után a tanítványok beülnek majd tizenkét trónszékbe, s ítélik Izrael tizenkét törzsét…! (Mát 19,28)

Júdás közéleti eseményként képzelte hát el a Krisztus uralmát, nem pedig az újjászületés érdemi, élet és halál dolgát érintő lelki megújulása formájában. Esze ágában sem volt a Jézus nevéért elhagyni házát, rokonait, szántóföldjét, ha volt neki egyáltalán ilyen, de nagyra nőtt egyéni énjét egészen biztosan nem – mert a maga részéről hatalmat, e világi uralmat akart, nem pedig megtalált örök életet! A vérdíjat jelentő harminc ezüst szinte csak jelkép: Júdás részéről abban az e világhoz való ragaszkodás testesült meg. Nincs ember, akiben ez valamilyen szinten ne lenne ott – „élni” normális ember mindenkor szeret: a baj ott van, hogy tudja és ismeri is a jézusi utat, de a valóságban nemet mond rá. Mennyi zűrzavaros, önellentmondásba került lélek jár ezen az úton – az új Húsvét közelsége nekik fúj most ébresztőt…!

A minap olvashattuk Kalauzunk vezetésével a különös jézusi igét: „…Mikor elküldtelek benneteket erszény, táska és saru nélkül, volt-e valamiben hiányotok? Ők így feleltek: Semmiben. Akkor ezt mondta nekik: Most viszont, akinek van erszénye, vegye elő, hasonlóan a táskát; s akinek nincs, adja el felső ruháját és vegyen kardot.” (Luk 22,35-37) Maga az evangélium magyarázza meg mindezt, amikor a kertben Jézus elfogatásakor Péter valóban ki is rántja kardját – ám Jézus így szól neki: „Tedd hüvelyébe kardodat! Nem kell-e kiinnom a poharat, amit az Atya adott?…Aki fegyvert fog, fegyver által is vész el.” (Ján 18,11 Mát 26,52) A kardok vásárlásával Jézus nem a harcias zelóta-ságra, hanem kifejezetten lelki fölfegyverkezésre buzdította tanítványait – látva a sötétség órájának közeledtét, benne tanítványai szétszaladását, Péter vagdalkozását, majd háromszori esküdöző tagadását, aztán könnyes bűnbánatát… Nagyhéten legyen „kard” a kezünkben a sötétség erőivel szemben: tudjunk róla, hogy lelki értelemben minden harcunk igenis, vérre megy! Egészen konkrétan: legyen az ember szigorúbb önmagával. Sétapálca és legyező nem elég az ördöggel szembeszállni. Ezért is imádkozzuk naponta a tőle tanult könyörgésben szívünk alázatával: „…szabadíts meg minket a Gonosztól…!”

Ezt a szent komolyságot hozza hát nekünk a Nagyhét, s ha nem tenné, magunk kell azt szívünkben megteremtsük. Régen a jellem és a vitézség számított, de azok az évszázadok elmúltak, s ma mindent a pénz ural – nem hiszem, hogy nagyon előre léptünk volna… Legyen a nagyhétben most igaz bűnbánatunk, a Jézus értünk hozott áldozatának látása – erre tanít minket az alabástrom szelence egykori feltörése!

Ne engedjük elpiszkolódni a szent helyet, s ilyen értelemben minden egyes emberszív templom! Haszon sokféle akad, de üdvösség csak egy van. Ez ilyen egyszerű. Vannak pillanatok, amikor nem is csak kötélből font korbácsra, hanem egyenesen kardra van szükség a lelki küzdelemben: el ne altasson minket a jólét, vagy akár ellenkezője, a kín és szenvedés!

Végül pedig emeljük szemünket a közelgő Feltámadottra, aki áldozatával utat nyitott számunkra az Úrban való életre – már itt és most! Ő megjárta a poklokat, hogy mi ne kerüljünk oda – éljük hát őbenne, s vele együtt azt a magasabb életet, amiben szeretete mindenkinek örömöt és békességet hoz. Virágvasárnapon még könnyeit látjuk a hozsannázó tömeg közepette: ő tudja, mi lakik az emberben… Lehessen nekünk dicsőséges, mosolygó Királyunkká, aki együtt örül parányi földi győzelmeinkkel, s utunk végeztével minket is oda vár, ahol ő már Fénylő Győztesként uralkodik: Istennél. S ez így is legyen. Ámen.