Ha nem születnek akkoriban olyan összegző típusú iratok, mint Péter 1. levele is, a Krisztus-hit ma egy elszigetelt, parányi vallási szekta volna valahol – ha megmarad egyáltalán… Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. április 27.

A helytállásról

 

Lekció: 1Pét 1,1-16

Textus: 1Pét 1,3

„Áldott az Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki az ő nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, élő reménységre.”

 

Igehirdetés

A helytállás egy ember jellemének biztos fokmérője. Vannak ügyes, sőt „okos” természetek, akik általában kitérnek a komolyabb nehézségek elől, viszont hamar ott találhatók, ahol a lehető legnagyobb anyagi haszonra lehet szert tenni. Ady „fürge huncutok” titulusa kifejezetten rájuk vonatkozik – de ne vessük meg őket, hisz a természetben is számtalan a jele, hogy egy élőlény máshol él pl. télen, s megint máshova vonul nyáridőn – ahol neki jobb és hasznosabb. Az embernek persze lehetnek magvasabb elvei is, mint a jólét – de erről majd később. Marokkóban egy februári időszakban csodálkozva láttuk a fecskék csapatait vidáman csicseregni a villanydrótokon: ezek, úgy lehet a „mieink”, mondottuk, s pár hét múlva már 3000 kilométerrel északra, ismét a mi Alföldünkön és a Dunakanyarban fognak fészkelni.

Az ember viszont a maga tízmilliárd agysejtjével még a költöző madaraknál is szabadabb: fölkeresi a Magellán-szorost és a Himalája tetejét, vagy éppen a kietlen Szaharát, ha teheti, éspedig puszta kíváncsiságból – de azért mégis van valahol hazája. Milyen szép a magyar nyelv: a „ház” szóból lett a hazamenni  ige, de a még a sokkal-sokkal többet jelentő haza szó is…! Egy Széchenyi például igazán közelről láthatta a sokkal gazdagabb, akkor világhatalom Angliát, minden tudományos, technikai és társadalmi fejlettségével együtt – ám eszébe sem jutott, hogy annak kedvéért elhagyja országát: inkább idehívta és vagyonából megfizette az angol és skót mérnököket, technikusokat, sőt egyszerű fémmunkások családjait, hogy legyen Lánc-hidunk Buda és Pest között – ami egyébként szebb és nevezetesebb, mint angol tervezőjének első példánya Marlow-ban, Oxford és London között félúton, a Temzén…!

De vajon meddig érdemes helytállni – hisz aki például valós életveszélyben van egy háború miatt, annak minden joga elmenekülni (az első!) biztonságos országba. Maga Jézus is azt tanácsolja tanítványainak: „Amikor az egyik városban üldöznek titeket, meneküljetek a másikba!” (Mát 10,23) A II. világháború alatt történt: közeledett a front, és nagyon rossz hírek jöttek a hódító katonák nőkkel kapcsolatos tetteiről. Egy lelkészcsalád két pici gyermekkel, meg egy harmadikkal az édesanya szíve alatt, imádságban úgy döntött, elmenekülnek a visszacsatolt magyar területről, ahol fiatal házasként misszióban szolgáltak. „Egy lélek sem vész el, csak a hajó” (Csel 27,22) – kapták tépelődéseikre a számukra világos igei útmutatást, amit Isten közvetlen üzeneteként szívükbe is fogadtak. Emeletes parókiájuk minden berendezéssel, bútorral, ágyneművel, konyhai eszközzel valóban ott is maradt – csupán életüket és gyermekeiket tudták menteni egy zötyögő parasztszekéren… Akadtak kollégáik, akik a maradást választották, mert „az Úr biztosan meg fog minket őrizni”  – s valóban életben is maradtak, megbecstelenítő bajok nélkül.

Ám a hit valahogy gőggé lett szívükben, úgyhogy intő levelet írtak a bevonuló győztes hadak véreskezű, rettenetes diktátorának, miként viselkedjen: mit tegyen, s mit ne az elfoglalt országokban…! Írásuk bizonnyal soha nem jutott el a címzetthez, viszont a férfiakat sürgősen elvitték feleségüktől és gyerekeiktől tizenkét év kényszermunkára. Az elmenekült család harmadik gyermeke viszont útközben, két bombázás közt baj nélkül megszületett – s ma nyolcvanon is túl még három ember munkáját végzi ingyenes egyházi szolgálatában, helytállva… Jómagam (mert a mi családunkról van szó) már az un. „békeidőben” – bár Róbert-bácsi féle levesebédek anyagi viszonyai között, de negyedikként (!) mégis megszülethettem – sőt, drága ötödik húgocskánk tartja össze ma is szeretetével nagyszülő-korú családunkat… Nővérünk egy távoli országban immár lelkészözvegyként élve maga is lelkészi képesítést szerzett, s máig igehirdetésekkel és bibliakörök vezetésével szolgál – szintén nyolcvanon túl. Elismerem, ma sok tekintetben mást jelent a helytállás, mint szüleink idejében: de bőven akadhat, ahol nem lenne haszontalan megfontolni akár azt az egyszerű tényt sem, hogy e sorokat itt az interneten éppenséggel egy negyedik gyermek írja – ismeretlen magyar olvasói lelki előmenetelére…

De forduljunk a személyes gondolatoktól az általánosabb igazságok felé! Péter 1. levelét bizonyos Silvanus-nak (Silás-nak) diktálta le szerzője (1Pét 5,12) a kis-ázsiai, azaz a mai Törökország területén elszórtan élő keresztyén gyülekezetek számára. (1Pét 1,1-2) Ő előzőleg Pál munkatársa, sőt rabtársa volt Filippiben (Csel 16,25), ráadásul a levelet bibliatudósok több rövidebb írás egyesített és szerkesztett változataként azonosítják, ami az üldözött hívők vigasztalására és erősítésére körlevélként nyerte el végső formáját, és sok helyen fölolvashatták.

Péternek a jeruzsálemi zsidókból lett keresztyének közt volt nagy tekintélye, Pál viszont az általa alapított, már pogány-keresztyéneket bőven magába foglaló kis-ázsiai és európai gyülekezetek apostola volt. A levél ugyan Pétert jelöli meg szerzőnek, ám ez a kor szokása szerint inkább „ajánlás” lehetett, utalás arra, hogy a megnevezett tekintély szellemében fogant az írás. Továbbá teli is van páli témákkal – mely írásmű így a két külön tanítványi kör egységét, az egyre erősödő keresztyén hit egyetemességét szolgálta. Ha nem születnek akkoriban ilyen összegző típusú iratok, a Krisztus-hit ma egy elszigetelt, parányi vallási szekta volna valahol – ha megmarad egyáltalán… Így olvasva viszont látjuk világtörténelmi jelentőségét – s kétezer év múltán magunk is lelki haszonnal tanulmányozhatjuk!

Központi kristályosodási pontja a már említett helytállás – mely az emberi élet egyik lényeges, mindennapi kérdése. Meglepő dolgokat mond róla. Elsőként azt, hogy nincs direkt módon „helyhez kötve”: Jeruzsálemben pontosan ugyanaz, mint Kappadókiában vagy Athénben. Inkább emberi minőségről, még pontosabban személyesen meghozott áldozatról van szó, ami olykor összeszorított fogakkal történő, nagy önfegyelemmel végzett munkát jelent! Nem trükkök százait, nem is látványos győzelmeket, hírnevet és főleg nagy bevételt, hanem még egyszer és újra: munkát. Tisztességgel, csendben és kürtölés nélkül végzett szolgálatot egy jó ügy érdekében. Emberek szó szerint „állnak a helyünkön” – amihez persze tudniuk kell, hogy – hol is a helyük. Sokan nem találják a magukét, sőt, egész életükben keresik is, végül mégis úgy halnak meg, hogy soha meg nem találták…

Nyilván nem topográfiáról van szó, bár egy földrajzi hely genius loci-ját akkor is érdemes figyelembe venni, ha ma már nem túl sok közünk van a görög-római mitológiához, vagy akár a főniciai Baál-kultuszhoz. Ezekben fél-istenek, tündérek és démonok népesítették be akár egy táj domborzatát, vizeit, forrásvidékeit, s minden háznak és városnak megvoltak a maga szellemei, vagy éppenséggel istenségei. Mielőtt „pogányságot” kiáltva hátat fordítanánk, idézzük csak föl, mennyire másként érezzük magunkat az Operaházban, kint a Hősök terén, vagy éppen a budai Vár Oroszlános-udvarában – s mindjárt közelebb jönnek az antikvitás sejtései, éspedig anélkül, hogy valóban „bálványimádókká” lennénk.

Nekünk természetesen a Biblia, azon belül is az Újszövetség hozza el lelki erőink megújulását, s így a soron következő, nem is oly meglepő újdonság Péter 1. levelének mondandójában pontosan az, hogy valamennyi tisztes igyekezetünk mellett is a helytállásban, ha az igazi – mindig ott munkálkodik feltámadott Urunk Szentlelke! Még inkább így van ez, ha még kérjük és hívjuk is őt segítségül – amit nagyon is ajánlunk mindenkinek, mikor belekezd egy-egy munkájába! Ő fogja az ásó nyelét, ha valaki a kertben minden nap hálás szívvel ténykedik, megköszönve a jó levegőt, a csendet, a fizikai munka örömét. Ő vezeti az asszony keze-munkáját a konyhában, amivel finom ételt tesz az asztalra; ő ír az író ember gondolataival, ha érték jön létre – mert bár nem értünk mindent pontosan és hiánytalanul az életből s a világból, de ámulattal szemléljük magát a létezést, mert valóban az is: csodálatos! Vannak, akiknek az a dolga, hogy „…híven magyaráztassék a fennálló világ” (Hölderlin: Patmosz) – s ez így is van rendjén. Mindenki kegyelmi ajándékai szerint munkálkodva tegye hozzá a magáét!

Húsvét utáni vasárnapon különösen is fontos látnunk, hogy a Feltámadott eljön övéi közé. Márk evangélista azt is följegyezte, hogy szemére hányta tanítványainak, nem hittek azoknak, akik feltámadása után már találkoztak vele. (Márk 16,14) Mert a hírnököket is ő küldte…! Urunk készít számunkra érintéseket, amik olykor testvéreink által érkeznek – s milyen kár ezeket nem megérteni, veszendőbe hagyni…! Építkezhetünk belőlük, akár egy gesztus, egy szó, vagy írás által érkeztek – s csöppet sem mindegy, mikor ott a próbatétel, van-e miből erőt merítenünk. Mihez…? A helytálláshoz.

Már mögöttünk a húsvét hajnal páratlan fényei, ám előttünk – maga a Feltámadott! Nem kell félnünk, mi lesz velünk, mert ő „előttünk megy”, s nem visz minket veszedelem útjaira. Azokat az igazán nagy veszedelmeket, hogy bűn és halál ő már legyőzte, meghódoltatta – tőlünk csupán a magunk személyes helytállását várja. Elsőként a hozzánk legközelebbiekkel, aztán a tágabb körökben, mások iránt való szeretetben – szépen sorjában! És magunkat se hagyjuk ki – mert saját lelkünk is méltó gondozásra vár! Ösztöneinket, vágyainkat – meg a helytállás követelményeit szépen ki kell egyensúlyozni, úgy is mondhatjuk „meg kell munkálni” – hogy a lényünk maga válhasson értékké! Viselkedni sokan tudnak, ám földből, vízből, tűzből és levegőből aranyat csinálni már sokkal kevesebben, mondották valamikor az alkimisták… Igazuk volt, mert mit is kezdhet a tűz és a víz, vagy a föld és a levegő egymással…? Nekünk egyáltalán össze nem illő dolgokat kell magunkban összeilleszteni úgy, hogy abból „arany” – vagyis mindenkor fényt és meleget adó, napsugárzó emberi személyiség jöjjön létre!

Ezt kell értenünk az alatt, mikor igénk „élő reménységről”  beszél. „Áldott az Isten, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki az ő nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által – élő reménységre.” (1Pét 1,3) A minap voltam tanúja, hogy valaki Isten mérhetetlenül hűséges gondoskodását említette életútjának tapasztalataként, amiből ő tudja, mondotta így, hogy a jövőben is számíthat rá – s a hallgató arca fölragyogott… Már a reménység puszta említése is fölemelhet másokat!

Legyen hát velünk a feltámadás húsvét hajnali öröme mindenkor, s a Feltámadott előttünk járó, személyes vezetése. Teremjen ezekből élő reménység a szívünkben a – helytálláshoz…!  Erre naponként szükségünk is van, akárcsak a kenyérre – mert áldozat nélkül nincsen boldog emberi élet. Valaki a Golgotán értünk szenvedett – viseljük a magunk terheit őhozzá méltóan! Kezén és lábán vitte a sebek helyét feltámadott, lelki testében: ne feledjük, ugyanígy minket is követ majd egész földi életünk summázata. Egyetlen nagy többlettel: az ő áldozatának érdeme is ott jön velünk majd. Mi már áldhatjuk Istent, Jézus Krisztus Atyját – hogy nagy irgalmából újjászült minket az ő halálból való feltámadása által – valódi, élő reménységre! S így is maradjon ez, mindenkor! Ámen.