Az első húsvétkor a mindennapok vastörvényei fölött megtetszett egy másik szint, amit testi szemek egyáltalán nem is látnak, legfeljebb ritka, nagyon tiszta, kiváltságos pillanatokban – a szívek. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2025. május 4.

Magadnál több legyél!

 

Lekció: Ján 20,11-18

Textus: Ján 20,15

„Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel?”

 

Igehirdetés

Húsvét után bizonytalan idők jöttek, mintegy „megrendült a föld” – Jeruzsálemben nagy változások járták. Stabilnak, sőt véglegesnek tűnő keretek lettek egyik napról a másikra viszonylagossá, éspedig nem csupán a legszentebbnek tekintett, az élet rendíthetetlen kincseit őrző vallási-rituális közegben, mely a Biblia népének önazonosságát hordozta, hanem az emberlét öröknek tűnő, véghatárt húzó testi mulandósága dolgában is. A Jézus-esemény nagypéntekének Golgota-i szenvedése megrázta a mindennapokat: „…a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megindult és a kősziklák megrepedeztek, a sírok megnyíltak és sok szent teste feltámadott.” (Mát 27,51-52) Az evangélium e hallatlanul erős képei az akkori események világtörténelmi jelentőségét üzenték.

A nagy „földindulás” egy mindenestől feszültségterhes, végidő-váró kor vonásait mutatta: Keresztelő János fellépése kapcsán már Illés próféta visszajöttéről suttogtak a szentföld városaiban, kinek feltámadása jelzi majd Istenországa, az üdv egyszerre félelmetes és mégis boldogító birodalmának (Mal 4,5-6) beköszöntét… Ez pedig még egy kifejezetten véreskezű, Keresztelő Jánost lefejeztető, cinikus testvérgyilkos (egyébként edomita származású) Heródes hiedelmei közt is ott szerepelt… (Luk 9,7-9 Mát 17,12) Készült hát valami nagyon új, soha addig nem látott – amiről azonban senki sem tudta pontosan micsoda, s milyen is lesz valójában.

Látomások történtek – a tanítványok a Jézus sírjánál húsvét hajnalán fényes ruhába öltözött angyalokat láttak, akik így szóltak hozzájuk: „Nincs itt, feltámadott, amint megmondotta – jöjjetek, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt az Úr…!” (Mát 28,6) Később pedig, már a pünkösd bekövetkezte utáni időkről olvassuk: „Amint imádkoztak, megrendült a hely, ahol egybegyűltek, és – megteltek mindnyájan Szentlélekkel s bátran hirdették Isten igéjét” (Csel 4,31), s maguk sem tudták, hogy valójában egy milliárdokat számláló, az összes nemzetre kiterjedő világvallás születésének résztvevői…

A mindennapok vastörvényei fölött megtetszett egy másik szint, amit testi szemek egyáltalán nem is látnak, legfeljebb ritka, nagyon tiszta, kiváltságos pillanatokban – a szívek. Az égi rész hatalma messze meghaladja, valójában uralja is a köznapit – csakhogy általában vakok vagyunk rá… E magasabb, mennyei világra nyílnak föl a magdalai Mária szemei, kinek előzőleg „sok bűne bocsáttatott meg.” (Luk 8,1-2 Luk 7,47) Ő a sírkertben azt vélte húsvét reggelén, hogy a kertésszel beszél s kérte, ha elvitte a Jézus testét, mondja meg, hová tette. (Ján 20,11-16)

Mikor azonban váratlanul a saját nevét hallja: „Mária!” – akkor döbben rá, hogy itt az ő egyetlen egy, gyönyörű szép új életéről van szó, közelebbről pontosan arról, amire a Mester mindig is tanítgatta – s most ő maga az, aki ott áll, de immár föltámadott testében…! Még nem ment föl Atyjához, hanem, miként a régi keleti hagyomány tartotta, negyven napig lelkiképp szerettei közelében jár. E döbbenetes találkozás áttöri a friss gyász tragikumát, s vele együtt azt a nagy vigasztalanságot is, ami minden halandó szívében ott él, amint csak valaki a felfoghatatlan testi elmúlásra gondol. Jézus lényében azonban még ennél is nagyobb hatalom keresi az embert..!

Itt értjük meg, hogy életünk egyetlen igazán fontos kérdése pontosan ez: mit tekintünk végső hatalomnak magunk felett. Ismert dolog, miként borzolja a kedélyeket egy-egy szövevényes és véres bűntény, afféle alvilági leszámolás, amiben évtizedek nyomozása múltán végül mégis jogerős ítélet születik. Megesik, hogy szereplői más-más társadalmi osztályból való, egészen eltérő képzettségű s foglalkozású emberek, kiket csupán egyetlen kapocs köt össze: pénzt, s még több pénzt szerezni – mert az a boldogság. Akad, aki fényes, nagy presztízsű nemzetközi karriert futott be – de az biztos, hogy valamennyien hatalmas vagyonokra tettek szert. Riporteri kérdésre sikerüket szó szerint „mennyországnak”, míg a rá következő sokéves fegyházat „pokolnak” nevezik. Fogalmi kereteik szerint ez így van rendjén: ők már elérték a mennyországot, amikor nagyon gazdagok voltak – s a pokol az, amikor annak előnyeit nem élvezhetik…

Mi történt? Se több, se kevesebb – csupán annyi, hogy emberek elhitték: egyetlen mennyország van, az pedig az anyagi előmenetel – amiért viszont bármit szabad, hisz egyébként is abban hisz mindenki. Evidencia, hogy mi a „mennyország”…  Ezt nem ítéletként kell kimondanunk, mert az a bíróság dolga – hanem örök igazságként: az ember számára valóban egyetlen igazán fontos kérdés, hogy mit tekint maga fölött végső hatalomnak, más szóval, kinek „adja el a lelkét”… Az a kicsinyke fénylő láng bennünk, amit léleknek nevezünk, ugyanis magának Istennek ajándéka – s egyáltalán nem mindegy, annak parányi fénykörét milyen utak lámpásául használjuk! Mert, hogy néhány évtized szabadságot kaptunk erre, az nem vitatható: emberek vagyunk, vagyis a lényegében titok Örökkévaló útra-bocsátottjai. Sőt, földi helytartói is, hisz paradicsomi istenképűségünk nem kevesebbet jelent – amennyiben persze tényleg méltók vagyunk az ő gondoskodását, protektorátusát képviselni embertársaink, és a teremtett világ alacsonyabb elemei, a föld, a vizek, a levegő és a lények köre iránt… Az ókori uralkodók, ha meghódítottak egy-egy országot, szobrukat ott hagyták a főváros központi terén, hogy az „képviselje” hatalmukat, mintha maguk lennének ott – így kell értenünk, hogy micsoda kiváltság valóban  „az ő képére és hasonlatosságára”  embernek lenni…! (1Móz 1,26-27)

A magdalai Mária húsvét hajnalán erre döbbent rá, mikor a Feltámadott lelki testére ismerve – a saját nevét hallotta! Abban a pillanatban együtt lett számára minden: a názáreti Jézus, aki „hét ördögöt űzött ki belőle” – az ismeretlen csodás és határtalan valósággal, ami a Létezés – valamint saját emberi lényével, aki egykori nagy bűnösként megtapasztalta a szabadító szeretet máshoz nem hasonlítható örömét – s ez a Mária az üdvöt választotta! Tudta immár, merre tovább. Nem kereste a „mennyországot” többé sem a birtoklásban, sem pedig az anyagiakban – felismerte és személyesen megtapasztalta, hogy az egyes egyedül és kizárólag az ég ajándéka, ami az ő szívében is ott lakik, csupán – napvilágra kellett jönnie. E pillanatot örökíti meg számunkra a húsvét reggel evangéliumi története.

Mint mondtuk, ez a pillanat nem önmagában áll, hanem valaminek a folytatása. Annak, amikor először megjobbította Mária életét a Názáreti: amikor ő, a nagyon sok vétkű, megtért, azaz – megfordult. Ott kezdődött, a húsvét reggelén mindez csak folytatódott! Épült tovább egy belső, lelki ház..! Nagy munka az, életre szóló. Alapot vetni, fáradságos munkával falakat húzni, aztán még tovább: jönnek közművek, a nyílászárók, a szakszerű tetőzés, a belakás évei… Nem elég „nagy pillanatokra” várni! Mindenki szeretné  – azokból azonban ház önmagában még nem épült soha. Magdalai Mária elindult egyszer egy új irányba, amire a „szoros kapun” át lépett be, s aztán járt a „keskeny úton”, amit kevesen találnak meg. (Mát 7,13-14)  Megkapta hozzá a legcsodásabb továbblépést is, azt üzenve általa nekünk, hogy minden valódi odaszánásnak készít az ég – folytatást! Amik megírattak, a mi üdvösségünkre írattak meg, hogy – legyen hitünk, mi több, „…életünk, a Jézus Krisztus nevében.” (Ján 20,31) Olvassuk hát így magunk is mindezt, az ünnepet követő hetekben is, majd azután megint és megint: mert az evangélium nem más, hanem az életnek igéje! (Ján 1,4)

Ha ezt a jó tanácsot követjük, egyre mélyebbre jutunk. Meghalljuk a Jézus váratlan „terápiás kérdését”, ami így hangzik: Asszony, miért sírsz? Kit keresel..?  (Ján 20,15) Ez a kérdés ugyanis nem csak ott és akkor, tehát a magdalai Máriának szólt valamikor, hanem minden kesergő szívű embernek ma is, aki csak a mulandósággal szembesül. „Miért születtünk, ha úgyis meg kell halni?” – teszik fel a kérdést annyian, éspedig teljes joggal. Ott van baj, ahol ezt a kérdést – úgy igazán – soha nem is kérdezik… Azért születtünk, hogy Istennek szeretetét és titok-lényét életünk évtizedei során megismerjük, s egyre jobban és jobban szeressük! (Ján 17,3) Mert az ő üdve és békéje az, ami valóban „minden értelmet fölülhalad.”

Tőlünk is azt kérdezi most, hogy tulajdonképpen miért is sírunk, s kit keresünk..! Erre kell megfelelni, nem másra – ám nem csupán szavakkal, hanem az életünkkel. Minden mozdulatunk, gesztusunk arról tanúskodik, hol tartunk ebben a tekintetben. Nehéz mindenkire érvényes, kötelező „állomásokat” kijelölni azon a különös úton, ami az életújulás – talán nem is szükséges. Hagyjuk is meg azt az egyéni, személyes körben: ki-ki maga tudja legjobban, neki miben kell előre lépnie.  Egy azonban mégis teljes bizonyossággal kijelenthető, mintegy a keresztyén hit összefoglalásaként: „Magadnál több legyél!”

Ez az, amire minden normális emberi szív megdobban, ha megérti, miről van szó. Ha nem teszi, bizony, sürgősen el kell gondolkodnia. Arra vagyunk ugyanis teremtve, hogy önmagunk fölé nőjünk. A bűneset után Ádám azt látja – immár az Éden helyett – hogy arca verítékével kell keresnie kenyerét, vagyis a munka nem öröm, csupán kötelesség: a föld magától tövist és gyomot terem számára. Éva pedig elmerül a családi élet bajaiban és keserveiben – neki ennyi maradt… „Asszony, miért sírsz? Kit keresel…?”

Miért sírunk mi magunk, s kit is keresünk tulajdonképpen…? Azért sírunk, mert Isten örök, paradicsomi rendjét megtörtük, s más emberekre, meg az életre magára panaszkodva is rendre csak elvesztett önmagunkat keressük. S szól a panasz, hangzik a vád – valakire mindig haragudni kell… Ha nincs munkahely azért, ha visznek oda, hát azért. Ilyen az emberélet, ahol az igazán nagy kérdést még csak nem is hallják, nem hogy megfelelnék maguknak.

A kesergő, mindennel elégedetlen, haragvó léleknek van szüksége igazán találkozni a Feltámadottal! Ő majd megvigasztal, és segít valódi mivoltunkat megtalálni, abban, hogy – önmagunk fölé növünk. „Magadnál több legyél!”

Ez néha nem egyéb, mint hogy nem teszünk szóvá a családban egy kifogásunkat vagy panaszunkat. Máskor gondosabb és lelkiismeretesebb munkát, talán valódi áldozatot is jelent, ami túl van a szigorúan megkövetelt, külső elvárásokon. Leggyakrabban mégis olyasmi, ami kívülről egyáltalán nem is látszik – mégis jobb tőle a világ. Magunkon kell kezdeni: ne tűrjük a rosszkedvet, a legyintő lemondást, az „úgyis mindegy, már hiába” típusú alapállást önmagunkkal szemben! Igenis, van jobb viszonyulás a mivoltunk, a természetünk iránt – mely viszonyulásnak első és legfontosabb feltétele, hogy lépjünk csak ki végtelenre nőtt önközpontúságunkból. Amint jókorára felfújt énünk helyébe, vagyis a középső helyre az kerülhet, aki örök titok, mégis teljes szeretet – ahogyan Krisztusban meg is mutatta ezt a világnak – azonnal más lesz ott minden!

Ha pedig már látjuk, hogy a Feltámadottal találkozni annyi, hogy csodásan épül tovább a megfordulással elkezdett lelki ház, s az épülés lényege, hogy „Magadnál több legyél” – akkor csupán egyetlen feladat marad: sugárzóan, napfényszerűen élni is mindezt. A megvalósítás a legnehezebb, mert tényleg azt jelenti, hogy önmagunk fölé nőni – ám a legkisebb lépés is százszorosan fizet. Nem úgy, és nem mindig ott, ahol várjuk, vagy szeretnénk – de mindig boldogítóan. Életről s hajnali fényről van szó, mint az első húsvétkor! A bűn, szenvedés, sőt halál fölötti győzelemről! Csöndben és belül, ám pontosan ez halad előre, ha valaki Krisztusban van – vagyis a győzedelmes élet. Régi csüggedésünk mosoly tárgyává válik, félelmeinket legyőzi az égből kapott hit, új valóságot teremtve, s egyszer csak azt látjuk: „…a régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.” (2Kor 5,17)

Így menjünk tovább magunk is a húsvét erejével, amikor eljönnek a köznapok: „nekünk pedig ilyen Urunk van…!”  Nem csak volt, nem csupán van, hanem lesz is – éspedig mindenkor. Még akkor is, amikor testünk réges-régen porlad, mert ő – él és uralkodik! Amit elkezdett, azt be is végzi mibennünk – a maga idejére. Így is legyen. Ámen.