A modern ember általában osztozik a hitetlenek vigasztalanságában, amiben természetesen nem tud, nem is lehet megnyugodnia. Gondolatai oszcillálnak bizonyosság és hitetlenség között: nincs erős hite, legfeljebb vallásossága, így nem jut végső békére. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2025. május 11.

Földi sátor és mennyei otthon

 

Lekció: 2Kor 5,1-15

Textus: 2Kor 5,1

„…Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől – nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben.”

 

Igehirdetés

A valamennyire is hívő embert végigkíséri élete útján egy különös kettősség. Tud földi életéről, testi valóságáról – hogyne tudna, hisz látása, hallása, érzései vannak, melyek folyamatosan értesítik állapotáról, helyzetéről, meg a világ adott részének rátekintő arcáról – s ezek együtt összerakják benne azt, amit „én”-nek, azon belül is egy konkrét én-állapotnak szokás nevezni. Ám sejt valamit egy önmagánál magasabb világ csodájáról is, ahonnét mindenek erednek, s ahonnét még az életét is úgy kapta, hisz a semmiből nem lesz semmi – „valaminek lenni kell”,  ahogy a nép fogalmazza ezt a dolgot… E magasabb, sőt végső hatalomról általában tudja, vagy legalábbis érzi, hogy az egyáltalán nem az ő műve, vagy akár tulajdona, de még csak nem is az ő értelmének, gondolatainak eredménye – hanem éppenséggel fordítva áll a dolog.

Eldöntheti ugyan, hogy aznap melyik ruháját vesz föl, kivel akar találkozni s kivel nem, a munkáját bővítheti önmagára próbákat mérve s akár hasznos szolgálatokat is vállalva, vagy pedig szűkítheti az önzés és a kényelem jegyében – ám létezésének ezt az alapvetően kettős természetét nem tudja fölszámolni. Kicsit itt is van a „földi sátorházában” – meg azért azt is tudja, hogy nem lesz mindig itt. Kíváncsisága, kivált az élet második felében azzal a homályos aggódással vegyül, hogy mi vár rá „odaát” nagy élet-mohósága következményeként, hisz makulátlannak nem érezheti magát. Sejti, még ha nem is ismerné az igét: „Nekünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztasson aszerint, amit e testben cselekedett, jót vagy gonoszt.” (2Kor 5,10)

A pontos feleletet e súlyos, nyitott kérdésre annyira nem tudja, hogy – rövidzárlatosan bár, de célirányosan – leggyakrabban oda érkezik: a semmi. „Test vagyok, s ha testem leoldódik rólam, örökre semmi leszek.” A modern ember általában osztozik a hitetlenek vigasztalanságában, amiben természetesen nem tud, nem is lehet megnyugodnia. Gondolatai oszcillálnak bizonyosság és hitetlenség között: mivel nincs erős hite, legfeljebb vallásossága, így nem jut sem végső békére, sem pedig valódi nyugtalanságra, mely utóbbinak úgy igazán, a szíve vérével a végére akarna járni – ezért aztán homályos, többnyire negatív gomolygások áramlanak szívében. Számára „csak egy biztos, a bizonytalanság” – ahogy ma mondjuk…

Egyszerre ugyanis két helyen él, s egyikben sincs otthon igazán. Az életút közepéig általában lefoglalják a mindennapi munka gondjai és az élet hozta tennivalók – ám eljön az idő, mikor szíve mélyén már sóhajtozik, hogy talán mégis jobb lenne a mennyei otthonban. Tegyünk-e rendet önmagunkban ilyen téren – s ha valóban szeretnénk, tudunk-e?

Nagy kérdés, ám logikusnak tűnik azzal kezdeni, amit elvileg tudunk s bizonyossággal állíthatunk is – ám még ezt is csak azzal a gyanakvással, hogy tényleg az-e a valódi és helyes kiindulópont. Ez pedig nem más, mint testi mivoltunk: ahogy az apostol nevezi „földi sátorházunk.” Igen, hiszen valamennyien eszünk, alszunk, lélegzünk, dolgozunk, elfáradunk – nincs perc, hogy organikus működéseinkről ne lenne kellemesebb vagy kellemetlenebb, mindenesetre aktuális tudásunk.

Csakhogy gondolataink is vannak, tervek és projektek: folyton készülünk valahova – „az embert vágyai vezérlik”, amint Petőfi tömören fogalmazza. Fejünkben térképek születnek lehetséges útvonalakkal, amiket újabban műholdas, gépi navigáció is segít, sőt terelget; s ha valamiben hiányosak az ismereteink, hát ott az internet és a mesterséges intelligencia, meg a közlekedési és napihírek, valamint az időjárás-jelentés… Másokat igazából már meg sem kell látogatni (jöjjenek ők, ha nagyon akarnak) – az un. „közösségi média” frissen tájékoztat, kivel mi van… Az emberi kapcsolatok és gondolatok, tervek köre azonban egy magasabb világ előcsarnoka, ahol a mulandó és az örök „sokszálú szövetével” találkozni, ahogy Dante az élet sűrűjét nevezi. Nekünk meg éppen ezt a sokszálú szövetet kellene fölfejteni, hogy a titkot megfejtsük, ami az élet – s ez bizony keveseknek, s nekik is csak igen-igen részben sikerül.

Mai igénk pontosan ebben ad útmutatást, mikor is azt mondja: lépcsőzetesen. Fokról-fokra, állhatatosan haladva, naponta mindig előre, s fölfelé. Mindkettő fontos: naponta előre, tehát sosem hátra – s mindig fölfelé. Aki járt már Athénben s följutott az Akropoliszra, az emlékezhet, hogy az ősi templomtól pompás panoráma nyílik a városra – ám a Propüleia lépcsősorán kell hozzá fölmászni. A görög szó azt jelenti: „elő-oszlopok”, vagyis bejárati csarnok. Megemlítik ott az idegenvezetők, hogy e lépcsőkön mentek föl valamikor az európai gondolkodást oly nagy mértékben alakító görög filozófusok, drámaírók, de a világhódító Nagy Sándor is, később pedig Pál apostol, majd Napóleon – s még sok jelentős alakja civilizációnknak. Ilyen történelmi helyen az ember nem tud nem elgondolkodni: akaratlanul összekapcsolódik a lépcsőmászás fáradalma a nagy tettek és kiemelkedő gondolatok embereivel – amint azok valóban össze is tartoznak! A legnagyobbak is odaadással és fáradtsággal dolgoztak meg azért, hogy életművükben valami jelentőset hozzanak létre: nem lehet a Felső Városhoz („akropolisz”) s egyben az egész városállamot szimbolizáló templomhoz komolyabb teljesítmény nélkül följutni…! Nem is volna való.

Még az is, aki e fáradságos munkát valóban elvégzi, csupán az „elő-oszlopoknál” van, nem pedig bent a templomban – s még kevésbé annak szentélyében… Az élet nemesedése soklépcsős út: tisztes munka és magunk zabolázása nélkül nem megy. Aki nagyot akar, igazítsa mértékét a középszeren túl. Jó meghallani a költő szavát: „Szigorú rend, vasszorgalom / Hozza el a diadalom.” (G. Johannes) Bach és Mozart is, akik tökéleteset alkottak, egész életükben dolgoztak – de egy Madách és Arany János is… Ha nem is mérhetjük hozzájuk magunkat, példájukat nagyon is helyes a szívünkre venni.

Senki ne bánkódjon azonban – mert aki tényleg akar, az fog még az elő-templomon, a Propüleia-n túl is jutni. Ott fent, az Akropolisz magasánál találni az Areopagosz-t is, a hatalmas sima kőlapokat – szintén pompázatos panorámával a város felett: valamikor ott vizsgálta meg bíróság a felmerülő vallási kérdéseket. Pált is odacitálták, mikor Krisztus feltámadását hirdette a világos és racionális gondolkodás fővárosában a sokszentélyű, „minden tekintetben vallásos”  athéni népnek… (Csel 17,22-23)

S ha már ilyen, „építészetben testesült” létanalízisbe merészkedünk, fejtsük csak meg az apostol szavainak architektúráját is. Első a gyermeki, naiv bizonyosság: az élet jó, mert szüleim jók hozzám. Nekem jár a finom étel, a tiszta ruha, a meleg szoba – nem is lehet másként, s meg is kapom ezeket. Kialakul az ősbizalom, amennyiben persze kialakul – mint a mesében: hisz a végén úgyis minden jóra fordul.

Ám következik a kamaszkor, a családon kívüli valóság – s azzal együtt a komolyabb csalódások sora. Az élet frusztrációkat is hoz, nem csupán „terülj asztalkám”-at – s megjelenik a bizonytalanság, a kettősség uralma. Képes vagyok-e megtalálni a megoldásokat, az élet útvesztőiből való kiutat? Jó szülők tőlük telhetően fölkészítik e korszakra gyermekeiket, „beíratva” őket az önálló megküzdés iskolájába a sátorveréstől a tűzrakáson át a hegytetőre mászásig, sőt, az önkéntesen magunkra mért testi-lelki-szellemi próbák gyakorlatáig, s rámutatnak az igazán értékes lelki erő-forrásokra.

Be is indul a felnőtt élet, valamilyen projekt, mondjuk inkább úgy, „álom” által vezérelve – s tart is az építkezés nagyjából az élet feléig, amikor azonban kiderül, semmi sem olyan lett, mint az álom volt. Ott dől el aztán, „az emberélet útjának felénél”, hogy lesz-e a forrongó mustból egyszer valóban érett s értékes óbor, vagy sem. Sokan vallásosak lesznek, ami ad valami könnyítést, ám a feladat mégis személyes és nem intézményes. Ha belül nem lépünk előre, járhatjuk mi a templomot ítéletnapig, és tapsolhatunk a téren lelkesülten az új vezetőnek – éppen a lényeg hiányzik.

Akkor tehát hogyan és mit? Nem jó a kérdés: mit és hogyan! Mert a tartalom az igazi cél, a módszer csupán szolga. A lelki táplálkozás a legfontosabb: mit és mekkora értéket találok magamnak saját erőfeszítéseimhez. Jobb nem ajánlható, mint Isten maga-kijelentése, amit már közölt velünk. A kijelentés szűkebb értelemben az Újszövetség és a Zsoltárok, tágabb értelemben pedig az egész Szentírás. Valamennyire önmagunk papjának is kell lennünk, ahogyan tanárának és orvosának is. Tudnunk kell valódi szükség esetén szakemberhez is fordulni, ez igaz – de ha a „magunk házi feladatát” nem végezzük el, ők sem igazán segíthetnek. Hány szülő megfizeti a házitanítót buta és lusta, vagy lelki-szellemi sérült gyermeke mellé – ám ha ő maga nem tanul meg tanulni, a világ pénze sem fogja értékesebb szakmához vagy diplomához segíteni.

Mai igénk „kiindulása” maga a cél: „Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől – nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben.” (2Kor 5,1) Lehet-e, hogy a kiindulás tényleg pontosan ott van, ahol a cél is…? Emberileg ez abszurdum. Láttuk a fentiekben, hogy életünk egy mindig változó, hömpölygő folyam – egyedül a változás és azzal együtt a bizonytalanság biztos benne. Szentírásunk viszont így adja kezünkbe a legnagyobb tudást: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, aki van, volt és aki eljön – a Mindenható.” (Jel 1,8)

Istennél tehát nagyon is azonos a Kezdet és a Vég, ám nem az emberi élet történeti hosszmetszetében, első és utóbbi önmagát értve ezen – hanem az élő Igét, Krisztust! Ez pedig nem mást jelent, mint azt, hogy mi csak annyiban „vagyunk”, amennyiben ővele egységben létezünk! Ez hitünk nagy titka, s a keresztyénség egyetlen fontos mondanivalója, amihez képest minden másodlagos – intézmény, hagyomány és rítus is csupán könnyítés és segítség.

Van hát egyfelől egy földi sátorházunk, filozofikusan szólva egzisztenciánk – amely azonban előbb-utóbb „elbomol” – s itt az eloldozni, feloldani  ige szerepel a Szentírásban, ahogyan a hajót is elkötik a parttól, vagy az öreg gebét kivezetik jászolától a szabad mezőre… Ha valakit az eredeti szó mélyebben érdekel: itt az analízis szó gyöke (lüein) szerepel, amit ma már leginkább a „darabokra szedni” értelemben használunk. Ezen is el lehet persze gondolkodni, mert nagyon is hasznos az önmagunk átvilágítása – mi mindenből is állunk mi valójában… Mit megtűrünk, hordozzuk magunkban, cipeljük – holott szabadok is lehetnénk!

Tapasztalataim szerint az ember azonban másként él a pillanattól, amint égi helye felől megbizonyosodik. Erre a megbizonyosodásra újra és újra szükség is van, egyébként elborítanak a mindennapok, a változó élmények és feladatok. „Örökkévaló házunk a mennyben” olyasmi, amiben együtt áll már minden, valóban minden: ami elmúlt és soha vissza nem jön, ami itt és most tényleg van (!), s az is, ami még előttünk áll, vagyis „eljön” hozzánk. Ilyen csodálatos házat ad Krisztus – s ezt mástól még csak nem is remélhetjük! Otthonosságunk itteni és odaát való házunkban is az ő végtelen szeretetéből táplálkozik, aki odaadta harminchárom fiatal esztendejét a világ bűnöseiért, akik mi magunk vagyunk… Ezért, s csak ezért van nekünk földi boldogságunk, s egyszersmind  „nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben!”

De miben él másként az, aki tényleg tud erről, sőt, komolyan is veszi? Először is búcsút mond félelmeinek, vagyis a „mi lesz velünk” gyötrő bizonytalanságának. Persze, vannak kérdések, még kételyek is a holnap felől, ma különösen, jobban, mint valaha – ám a végső megérkezés vitán fölül áll: „Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől, a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől – elég minden napnak a maga baja. Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát, és minden egyéb megadatik nektek…!” (Mát 6,33-34) Mint láttuk, ez számunkra nem csupán a cél, de maga a kiinduló pont is! Ha minden nap, sőt minden órán e megfontolásból eredünk utunknak, nem a félelmek uralkodnak majd rajtunk, hanem mi a félelmeinken – ami pedig nagyon nagy különbség. Igen, uralkodunk – egészen pontosan Isten uralkodik lelkünk békéje felett. Ha valóban kérjük őt, éspedig „teljes szívünkből, teljes lelkünkből, minden erőnkből és egész elménkből” (Luk 10,24) – akkor ő is elkezd minket komolyan venni. Ezt minden hívő ember pontosan tudja. Elhozza, amit naponta kérünk is tőle: „Jöjjön el a te országod…!”

De nem csupán félelmeink csitulnak, sőt szűnnek is meg ilyen módon, hanem egyre kristályosodik látásunk a „mennyei hajlék” természete dolgában. Kiderül, s ez nagyon fontos, hogy nem kell ahhoz testileg meghalni, hogy ennek a lakói lehessünk! Ő már „Krisztussal együtt feltámasztott, és odaültetett minket jobbjára a mennyekben”…! (Ef 2,6) Ugyan mit jelent ez? Elégedett, sőt boldog életet! Amikor munkába megyek, utazok, vagy éppen bevásárolok – aközben lélekben „Isten jobbján ülök”, bármennyire is hihetetlen ez. Megvan mindenem, ami csak kell, de még annál is több: „…Isten és a menny enyém!”  (796. dics. 1. v.)

Végül még valami, ami ebben a tekintetben nagyon is fontos. Istent mi sem látni, de még elképzelni sem tudjuk, mert ő lényegében mindig titok. Adott azonban nekünk egy „zálogot”, hogy arról mindig eszünkbe juthasson, kicsoda is ő: ez pedig – a Szentlelke! Itt lakik bennünk, mint tűz és alkotó erő – egész csodálatos testi mivoltunk, minden bonyodalmával együtt is csupán edénye ennek a csodának! A Szentlélek megszomorodhat, amennyiben mi méltatlanul élünk (Ef 4,30), s magunkra is hagy, mire megyünk nélküle – ám a megtérőnek és hozzá valóban kiáltónak feleletet ad! Így jött el valamikor ahhoz is, aki pedig háromszor esküdözve tagadta, hogy egyáltalán ismerné az Urat – de aztán könnyeivel fizetett érte… (Luk 22,62)

Legyen hát otthonunk itt a földi világban bensőséges hely, ahol jó lenni, ám legyen „örökkévaló, nem kézzel csinált házunk” is pontosan ugyanilyen. Messze űzi majd félelmeinket, egybezárja szeretetében életünk pillanatait – s nekünk adta Szentlelke zálogával mindenkor emlékeztet erre a boldog élet-egységre: éljünk hát vele! Békesség, biztos léptek, szeretet és öröm követik majd. Így is legyen. Ámen.