A létállapot fontosabb a vérségnél, a születésnél – mi mindnyájan életünket és cselekedeteinket visszük majd magunkkal az örökkévalóságba – bárhová születtünk is! Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. június 1.

Pünkösd előtt

 

Lekció: Zsolt 110,1-7

Textus: Mát 22,41-46

„Amíg a farizeusok együtt voltak, megkérdezte tőlük Jézus: Mi a véleményetek a Krisztusról? Kinek a Fia? Ezt felelték: Dávidé. Majd újabb kérdést tett fel nekik: Hogyan nevezheti akkor Dávid a Lélek által Urának, amikor ezt mondja: Így szól az Úr az én uramhoz: Ülj az én jobbomra, amíg lábad alá nem vetem ellenségeidet! Ha tehát Dávid Urának szólítja őt, miképpen lehet a Fia? De senki sem tudott felelni neki egy szót sem, és megkérdezni sem merte többé senki attól a naptól fogva.”

Igehirdetés

A Húsvét és Pünkösd közötti időszak ötven napot tesz ki. Az előbbi időpontja kezdetektől kozmikusan, a nap és hold járását figyelembe véve került meghatározásra, utána pedig „hétszer hét” nap múltán, az ötvenediken következett az aratás kezdetének egykori ünnepe: az eredeti héberből görögre fordított bibliai szöveg számneve a pentakoszt, s ebből az 50-es számból ered a mi magyar „Pünkösd” szavunk is. Annyi témánk van ilyenkor, hogy csak győzzük számba venni!

Mindjárt megállít, hogy mind a Húsvét, mind a Pünkösd „mozgó ünnep”, vagyis nem a világi kalendárium naptárilag adott dátuma. Húsvét a tavaszi nap-éj egyenlőség utáni első holdtölte utáni vasárnap, Pünkösd pedig erre ötven nappal jön – fontos ez? Igen, hiszen összeköti a vallási életrendet Isten teremtett világának mozgásával, mintegy beágyazza ezzel a hívő ember gondolkodását az Univerzum hatalmas rendjébe. Rajtunk, embereken ugyanis (fizikai értelemben) két, alapjában ellentétes, de egymást nagyon is kiegészítő princípium „uralkodik” legközvetlenebbül – nappal a sugárzó, életadó Nap, éjjel pedig a „nyájas Hold” a számtalan csillagokkal…

Ez alázatra int, mert hívő gőggel szokás olykor egészen megtagadni a természetet, ami persze nem sikerülhet – erkölcsi túlköveteléseket támasztva, főleg mások iránt. Egyházi naptárunk azonban figyelmeztet: ha hiba egyeduralmat adni a „természetnek”, vagyis az ösztönöknek, vágyaknak, érzelmeknek és a csupán testi örömöknek – éppolyan tévedés teljességgel semmibe venni azt, mert akkor ál-utakat fog törni magának. Emlékezzünk hát, hogy ünnepeink, bibliai szent tartalmuk mellett csillagászatilag is tájolt időpontok! A testünk hetvenöt százalékát kitevő víz elképzelhetetlen a Világegyetem leggyakoribb eleme, a hidrogén nélkül; az ereinkben keringő vér vastartalma pedig 4-5 milliárd évvel ezelőtt keletkezett egy szupernova robbanásban, valahol az Univerzumban… Atyáink, hitünk ősei úgy az Ó, mint az Újszövetség-i időkben érezték, sőt tudták is ezt – s bizonyosságuk itt van mintegy „bebetonozva” ünnepeink rendjében!

Mindenki maga tudhat legjobban mindennapi élete túlzásairól vagy egyensúlytalanságairól: ugyan hol túl sok, vagy éppenséggel túl kevés a „természet” az ő életvezetésében: korrigáljon csak bátran, örömmel és – egészségesen! Ne maradjon se hiperaktív, sem pedig tunya – mindkettő csak ártana. Szíve éljen, lobogjon, ám konkrét emberi döntései ne csupán érzelmekből szülessenek – nagyon megbánná. Testét szeresse és ápolgassa, de tudja zabolázni is: különben rabszolgája lesz. Lám, még egyházi naptárunk szerkezete is hordoz egészen konkrét, erkölcsi üzeneteket…!

Húsvétra negyven nappal először Áldozócsütörtök jön, Urunk mennybemenetelének ünnepe. Jézus ekkori „fölfelé” távozása nem térbeli, fizikai helyváltoztatás, hanem arra utal, hogy átment a látható világából Isten láthatatlan világába. Aztán további tíz (Húsvéttól tehát ötven) napra jön a Pünkösd, a Szentlélek kitöltésének ünnepe. Ekkor a tanítványok új, égi lelket kaptak, s megtérésre hívtak másokat is a jeruzsálemi templom Salamon-tornácában (Csel 3,1-27) – emlékeztetve a népet történelmére. Maga az ötvenes szám a „kürtölés” nagy esztendejét idézi, mikor is a rabszolgákat el kellett engedni, s a hitelek visszafizetését is mindenestől el kellett engedni. (Ennek valamennyi hetedik évben meg kellett volna történni – de a hétszer hetedik után sokszorosan…!) Az emberség volt ebben mintegy örökre kódolva. Valamennyi lehetséges szempontnál ugyanis fontosabb, hogy ne ártsunk. A bűn az bűn, félreértés ne essék, méltó büntetésére – ám ahol a pénz és általában az anyagiak átveszik a vezető hatalmat, minden egyebet, például az emberséget is fölülírva, ott az élet végleg megromlik. Látjuk ezt az egyéni életben, de a családban és a világ nagy mozgásaiban is. Aki egyszer eladta lelkét a pénznek, az eladta lelkét a pénznek…! Igenis, tudnunk kell ajándékozni, gesztust tenni – megbocsátani, végeredményben szeretni – mert magunk is mind-mind bocsánatra szoruló emberek vagyunk. Ha nem ez a sziklaalap, akkor minden összeomlik!

A legnehezebb kérdés, pro és kontra (s itt már nem a naptárról van szó) – a bibliai választott nép helyzete. Aki nem veszi a fáradtságot, hogy elolvassa a 110. Zsoltárt, azaz lekciónkat (egyetlen klikkelés a fenti, aláhúzott igehelyre), annak fogalma sem lehet, miért fontos ez a téma, s Jézus és a farizeusok vitáját (Mát 22,41-46) sem fogja érteni. Pedig európai civilizációnk utóbbi kétezer évén végigvonuló, ma is elevennek bizonyuló ügy az, hogy miben is áll Izrael népének hivatása a népek között. Ennek a népnek „más voltát” szokás emlegetni, ők maguk is ezt hangsúlyozzák – de miben és hogyan kell másnak lennie…? Miben áll Isten népe „különállásának” eredeti, igaz követelménye a forrásoknál, a legrégebbi prófétai hagyományokban?

Látnunk kell, hogy Jézus, a názáreti ácsmester először a farizeusok rendjéhez csatlakozhatott. Megfordult ugyan a Holt-tenger partján, a romlott fővárosból kivonuló kumrániaknál is, akik hófehér ruhában a „Világosság Fiainak” tekintették magukat, tiltották a házasságot és a húsevést – ám Jézus ottani időzésére csak homályos utalásokat találunk az evangéliumban. (Ján 3,26) A farizeusok (pörusim) viszont, akikhez akkoriban tartozhatott, maguk is elkülönültek saját népüktől: nem ültek velük egy asztalhoz, amíg azok a mózesi törvény mind a 613 rituális parancsát nem töltötték be, mint ők. Népük körében éltek ugyan, polgári foglalkozásokat űzve, mint megtérése előtt maga Pál is (Fil 3,5  Csel 18,3), nem pedig külön rendházakban, ahogy később a keresztyén szerzetesek, vagy az említett kumrániak a Holt-tenger parti telepükben – ám a rituális törvények követésében látták az üdv elérését. (Csel 15,5) Jézus is közülük jött – de meghaladva szűkös gondolkodásukat, egy idő után szemükre hányta a legfontosabbat: az egyéni lényeglátás és az Isten-kapcsolat valódi örömének hiányát, s bizony – jajongott felettük! (Mát 23,23-29  Luk 11,47-48)

Mindezt azért kell említeni, mert mai igei textusunk már abban az időben hangzik, amikor Jézus szakított velük, s éppen a legkényesebb témában vitatkoznak: miben álljon Izrael népének identitása. A farizeusok szerint a vérségi kötelék a legfontosabb, ezért is tekintik magukat a papi fejedelmek (sadduceusok, Sádók főpap leszármazottai) hűséges szabadcsapatának, Izraelt, mint népet pedig elsősorban vérségi, etnikai és politikai egységként értelmezve. Jézus ezzel szemben megkérdőjelezi, hogy „zsidónak lenni” összesen ennyit jelentene: szerinte a Törvényben (Thora) ezeknél sokkal fontosan az igazság őszinte keresése, valamint az Isten hűségére válaszoló emberi hűség, azaz a jogszerűség és a tisztesség iránti igaz, szívbéli igyekezet! (Luk 11,42) Isten népe attól Isten népe, hogy valóban figyel az Örökkévaló vezetésére – egyébként akár a népek közti legutolsó megvetett válik belőle. Amíg igazán áll eredeti hitében, addig „…fejjé tesz téged az Úr, s nem farokká, s felül leszel mindenkor, nem alul: feltéve, hogy hallgatsz az Úr, a te Istened parancsaira, amelyeket ma meghagyok neked, s megtartod és teljesíted őket.” (5Móz 28,13) Valóságos, élő hit nélkül viszont éppen a fordítottjára számíthat, hiszen ezt halljuk Mózesnél a pogányokról: „Ő fog kölcsönözni neked, s nem te fogsz kölcsönözni neki; ő lesz a fej és te leszel a farok…” (5Móz 28,44) Még világosabban: „…ha konokul elfordultok tőlem, ti és utódaitok, s nem tartjátok meg parancsolataimat és végzéseimet, melyeket elétek tártam; hanem más isteneket fogtok tisztelni és azokat imádjátok: akkor kiirtom Izraelt arról a földről, melyet nekik adtam; e templomot, melyet nevemnek szenteltem, elvetem színem elől, Izrael pedig példabeszéd és gúny tárgyává lesz minden nép előtt.” (1Kir 9,6-7)

Jézus és a farizeusok vitájában mindez úgy jelenik meg, hogy a nagyon várt Messiás, a „Felkent”, vagyis az Istentől is akart, igazi elöljáró vajon kinek a „fia”? Ha csupán Dávidé, akkor zsidónak lenni egyszerűen szülők kérdése, semmi más: beleszületés dolga, némelyeknél tehát nem több, mint elkerülhetetlen sors. Jézus szerint viszont messze több ennél: szellemi-erkölcsi minőség, éspedig pontosan a legrégebbi és hiteles mózesi tradíció értelmében – Istenre figyelés, s a tőle kapott konkrét vezetés szerint való élet…! Ha ez nincs, akkor egyáltalán semmi nincs, hiába születik, vagy nem születik valahová az ember. A „népek” (gójim) körülmetéletlenek, ez tény – de „Izrael házának a szíve körülmetéletlen”, kiált fel egy adott helyzetben az igazmondó próféta. (Jer 9,24-26) Mert a létállapot fontosabb a vérségnél, a születésnél – mi mindnyájan életünket és cselekedeteinket visszük majd magunkkal az örökkévalóságba, Isten színe elé – bárhová születtünk is…!

A fent olvasható 110. Zsoltár még etnikai-politikai értelemben látja a választottak és a többi, lényegében ellenségnek tekintett nép dolgát: Izrael le fogja győzni valamennyit, csak üljön nyugodtan „Isten jobbján.” Jézus azonban kimutatja, hogy a Messiást maga Dávid is „Urának” tekinti – más szóval több a nagy király egyszerű vérségi leszármazottjánál! Ő az, aki már ott ül Fiúként, Atyja jobbján s teljesíti annak akaratát, mert – „egy vele.” (Ján 10,30 Ján 17,22) Ez a fajta emberi alapállás pedig nyitva áll minden, de minden nép fia számára! Abból tudjuk ezt, hogy így olvasunk Isten valódi gyermekeinek hivatásáról: „Megesküdött az Úr és meg nem másítja: Pap vagy te örökké – Melkisédek rendje szerint.” (Zsolt 110,4) A testi Izrael papsága még Lévi törzséből, azon belül pedig az Áron házából való volt – a „Melkisédek rendje szerinti viszont „apa nélkül, anya nélkül, nemzettségtábla nélkül jelent meg”  (Zsid 7,3), azaz nem függ a testi szülők kilététől – bárkié lehet, aki csak Istennek, mint Atyának az igaz Fiú, Jézus módján utolsó csepp véréig engedelmes kíván lenni! Mi őt tekintjük egyetlen főpapunknak, s ebben különbözik a keresztyén anyaszentegyház szemlélete Isten ószövetségi népének önértelmezésétől.

De vajon ehhez méltó módon élünk-e? Mert egész eszmefuttatásunk, sőt, „vallásosságunk” is ezen áll, vagy bukik. Vallhatunk mi igaz és nagyon nagy hitet, ha abból egyáltalán semmit nem valósítunk meg – annyit is ér az. Ne áltassuk magunkat: nem csupán a zsidók, de a keresztyének sem „születnek bele” az üdvösségbe pusztán azért, mert a szüleik és felmenőik közt derék vallásos emberek is voltak, akik „tartották a hitüket”, vagy életükből nagyszerű helytállásokra lehet hivatkozni a késői utódoknak. Krisztus követésébe nem születéssel, hanem újjászületéssel  juthat bárki, akármilyen vér csörgedezne is ereiben!

Nikodémusnak, aki éjjel jött Jézushoz, ezt mondta Megváltó Urunk: „Bizony, bizony mondom neked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg Isten országát. Nikodémus így válaszolt: Hogyan születhetik az ember, ha vén? Bemehet-e anyja méhébe másodszor, s születhet-e? Jézus így felelt: Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be Isten országába. Ami testtől született, test az; s ami Lélektől született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondtam: Újonnan kell születnetek! A szél fúj, ahová akar, annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jön és hová megy. Így van mindenki, aki Lélektől született.” (Ján 3,1-8) Igen, az újjászületés valóban titok és csoda. Nincs rituálisan előírt, pontos menetrendje, csupán annyit tudunk róla, hogy onnantól az önmagunknak mondott hazugságoknak vége. Őszintékké válunk legbelül, hisz Isten előtt állunk, sőt, tudunk is erről. Komolyan vesszük őt – és akkor ő is elkezd minket komolyan venni!

Egyetlen vasárnapra vagyunk Pünkösdtől: ilyenkor még inkább tudjuk, mennyire rászorulunk a Szentlélek kitöltetésére. Nincs erőnk nélküle, sem szeretetünk, sem pedig józanságunk. Van helyette önzés, gyanakvás, elmagányosodás és erőszak – meg örömeink egymás elől való dugdosása. Megannyi elgazosodott kert, ami pedig mind lehetne szépen művelt is! Hát kérjük az ő eljöttét: imádkozzunk kitöltetéséért, hogy megváltoztassa életünket! Ad majd elegendő erőt, megfrissíti gondolatainkat – s a legfontosabb: kiemel tespedtségünkből az életre!

Jézusnak a farizeusokkal való vitája tanított ma minket – a tanácstalanokat. Mert a „…senki sem tudott felelni neki egy szót sem, és megkérdezni sem merte többé senki attól a naptól fogva” pontosan ezt a dermedt, lelki értelemben halott állapotot festi meg. Ahelyett, hogy elgondolkodtak volna, hogy miként is értsék hát Isten népének valódi hivatását, begubóztak. Ez túl sok nekünk, úgysem értjük, mondhatták – meg a Názáreti egyébként is egy vallási megszállott… Mi azonban ismerjük csak föl őbenne megint egyszer a Világ Megváltóját, s fohászkodjunk is Szentlelkének eljöttéért – egyenest ide, a mi szívünkbe! Nem fogja imánkat válasz nélkül hagyni! (Csel 10,4)

Amit nem lenne jó elfeledni, az így foglalható össze: beágyazott minket Teremtő Atyánk a természetbe – éljünk hát boldog megajándékozottjaiként, ne pedig tolvaj koldusokként e gyönyörű világban, amit ő hozott létre! Ebben újra és újra elhelyezkedni egyéni, személyes feladat – testünk és lelkünk (pszichénk) újra tájolása! Ne legyünk restek e nemes feladatra. Áldozócsütörtök, vagyis Urunk Jézus mennybemenetele nem térbeli helyváltoztatás volt, hanem annak ténye, hogy ő átment Isten látható világából Isten láthatatlan világába. Ezért imádkozzunk szép régi énekünkkel így magunk is: „…Taníts minket mennybe menni…!” (354. dics. 3.v. Keresztesi J. 1806)

Isten népe az, aki figyel őreá. Az atyáktól Mózesen át a prófétákig és apostolokig ez volt, s örökre ez is marad a legfőbb kritérium. Aki vérségileg beleszületett ősei révén – testi értelemben is – e népbe, arra sokszorosan érvényes ez a követelmény. Aki pedig nem, az ne kevélykedjen, ahogyan „az ágak sem kevélykedhetnek a gyökér ellenében!”  (Róm 11,18)

Pünkösd előtt pedig lehetetlen nem meghallanunk a legfontosabbat: „Ami testtől született, test az – s ami Lélektől született, lélek az!”  Újjá kell születnünk Isten Szentlelke által, aki az Atyától és Fiútól egyenlőképpen (Filioque) származik. Ugyanaz a Lélek, amely a kietlen és puszta „tohú va bohú” anyag, egyszóval az őskáosz fölött is ott lebegett már, hogy abból világtörvényeket, majd azok által kozmoszt és abban életet, majd embert is hozzon elő, s amely Lélek a vándorló Izrael népét a pusztában őrzőn és gondosan, éjjel-nappal vezette…!  (1Móz 1,2  1Móz 40,38) Igen, ő jött el a próféták, Mózes és Illés, s mind a többiek igehirdetésében – de legtisztábban, legkoncentráltabban Krisztusban, a szeretett Fiúban (Luk 3,22  2Pét 1,17), aki örök életünket és üdvösségünket hozta el! Amikor Szentlélekért imádkozunk, őt hívjuk. Legyenek hát imáink szívbéli, Isten elé hatoló, igaz könyörgések, „alamizsnáink” pedig rászorulóknak valódi segítségek – s életünk ismét virágba borul, mint a cseresznyefák Japán szép ünnepén. Nem keseregni, sem unatkozni vagy gyűlölködni jöttünk ide, hanem Istent szeretni és őt egyre jobban megismerni – egymással pedig békességben és szeretetben élni. Hát így is legyen. Ámen.

 

Fohász

„Jövel, Szentlélek Úr Isten, töltsd be szíveinket épen,

Mennyei szent ajándékkal, szívbéli szent buzgósággal!

Melynek szentséges ereje nyelveket egyező hitre

Egybe gyüjte sok népeket, kik mondván így énekeljenek:

Alleluja, alleluja!

 

Te, szentségnek új világa, Igédnek vezérlj útjára:

Taníts téged megismernünk, Istent Atyánknak neveznünk!

Őrizz hamis tudománytól, hogy mi ne tanuljunk mástól,

És ne légyen több más senki, hanem Krisztus, kiben kell bízni:

Alleluja, alleluja!

 

Ó, mi édes Vigasztalónk! Légy kegyes megoltalmazónk,

Hogy maradjunk utaidban, ne csüggedjünk háborúnkban!

Erőddel elménket készítsd, gyenge hitünket erősítsd,

Hogy halál és élet által Hozzád siessünk hamarsággal:

Alleluja, alleluja!”

 

(XI. sz-i latin antifónából írta Luther M.)