Miért Szentháromság?

A „Hiszek egy Istenben…” nem azt jelenti, hogy hiszek „valamelyikben” a sok közül, hanem az egy igaz Istenben hiszek, aki teremtette az eget és a földet. Róla, az ő igazi valójáról szól az alábbi igehirdetés.


Igehirdetés 2025. június 15.

Miért Szentháromság?

 

Lekció: 1Pét 1,1-9

Textus: 1Pét 1,10-12

…Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, kutatva, hogy melyik időről tett kijelentést a Krisztus bennük levő Lelke, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről, és az ezeket követő dicsőségről. Ők azt a kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amikről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből küldött Szentlélek által, és amikbe angyalok vágyakoznak betekinteni.”

Igehirdetés

A Pünkösd utáni vasárnap neve „Szentháromság-vasárnap.”  Ekkorra lezajlik az egyházi év Adventtel kezdődő, Krisztusban adott üdvtörténeti esemény-sora: kezdetként a világtörténelmet jelképező várakozás az Ige megtestesülésére, karácsonykor Jézus betlehemi születése, virágvasárnapon bevonulása Jeruzsálemben, Nagypénteken kereszthalála, Húsvétkor feltámadása, áldozócsütörtöki Mennybemenetele, s végül a Szentlélek pünkösdi kitöltetése. Ezek után már csupán az úrvacsora két jegyéért, a kenyérért és borért adunk hálát augusztusi aratási, majd pedig októberi, szüretünkért és a reformáció „új boráért” való ünnepünk alkalmával.

Azért kapta tehát a Pünkösd utáni vasárnap a „Szentháromság” nevet, mert akkorra valóban együtt van minden, amit csak az Örökkévaló szent Isten értünk Krisztusban tett. De mire gondoljunk, ha kimondjuk ezt a szót: „Szentháromság” – hisz ez egy egyházi tantétel! Istent Atyának, azaz Teremtőnek valljuk, ám Fiúnak is, aki Megváltónk, és Szentléleknek, vagyis megszentelőnek is – mert ő így jelentette ki magát számunkra. Három személy, aki mégis egy: egyetlen lényeg három személyben. Keresztyén hitünk szíve közepe – de valójában miben is áll ennek a tannak üzenete?

Egy fiatal rabbival értekeztem múltkorában, micsoda is hitünk eltérése – mivel beinvitált az utcáról a kerti asztalokhoz, amint a kapunál lévő hirdetőtáblát olvastam. Elfogadtam hívását, s elmélyülten beszélgettünk. Fölemlítettem, hogy az Újszövetség-i igék csaknem 95 %-a ószövetségi mondatok hivatkozása – de ő úgy látta, hogy a maradék 5 % viszont elválaszt minket, mivel mi Jézust Messiásnak tartjuk, ők pedig nem. Azt is hozzátette még, hogy a zsidók általában úgy vélekednek,a Biblia a mi könyvünk, így hát a magyarázata is ránk, zsidókra tartozik.” Itt megállapítottuk, hogy nem fogjuk egymást megtéríteni – s barátságban elbúcsúztunk. Utólag jutott eszembe, hogy ezen az alapon vajon Shakespeart csupán angolok adhatnak elő színpadaikon, s érthetik egyáltalán helyesen, Schillert pedig csak a németek…? A szellem világa, ha valóban fölemel és átnemesít, maga az egyetemes igazság – mely származási különbözőségek fölött mindenkire egyaránt vonatkozik – ezt részemről így vallom. Egy idősebb, zsidó-keresztyén testvérem ezt úgy mondta: „Ha egy asztalterítőt egyik sarkánál fogva fölemelünk, akkor egy idő után az egész terítőt fölemeljük.”  Igen, így van ez – már csak az kell hozzá, hogy a terítő „sarka”  hagyja is magát Isten által valóban fölemelni, a „terítő”  pedig valóban egyetlen, szeretetben összetartozó szövet legyen, s ne egymásra gyanakvó és irigykedő felekezetekről legyen szó!

A „Szentháromság” keresztyén hittétele sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Elfeledhetünk minden teológiai csűrés-csavarást (amit már Madách is elítél a Tragédia bizánci színében, mint az Egyház megromlását) – s nyugodtan arra gondolhatunk, ami mai alapigénkben világosan megszólal. Elolvasva lekciónkat (egy klikkelés fent) mégpedig gondosan, odafigyelve – azt láthatjuk, hogy az egyébként himnikusan hömpölygő, emelkedett szavakat és vallási-metafizikai fogalmakat eksztatikus örömmel s csaknem ragozás nélkül halmozó I. Péter-i levél iránypontja, hogy olvasóinak a lélek üdvösségéről beszéljen. A szerző azt állítja, hogy a címzettek, tehát a Galácia-i, Kappadókia-i, Kis-Ázsia-i és Bitinia-i tartományokban elszórtan élő, döntően pogányokból (!) lett keresztyének, mint az ószövetségi néphez csatlakozó prozeliták (új fordítású Bibliánkban »jövevények«) ezt az állapotot a Feltámadott megismerése révén már el is érték, sőt, abban „kimondhatatlan örömmel örvendeznek”…! Nem is csoda, ha egyszer „ki vannak választva eleve elrendelés szerint a Lélek megszentelésében Krisztusnak való engedelmességre”…! (1Pét 1,2)

Jó ezt hallani – bárcsak ilyen kirobbanó örömben élnének mindenkor a mai keresztyének is! Ám a Z-generáció be sem teszi lábát a templomba, legfeljebb baráti esküvők, vagy más, ritka családi események kapcsán – s ha ott a „Szentháromság titkáról” elmélkednek számára, akkor elkezdi óráját nézegetni… Pedig volna mit hallania, kompetens magyarázat esetén mindenképpen – éspedig pontosan éppen erről a titokról!

Igen? Ugyan mit…? – kérdezheti az óráját (mobilját) nézegető fiatal. Hm, az nem olyan nagyon modern dolog… talán olvasnod is kellene hozzá néhanap, akár költőket is. Jaj, az olyan unalmas…! Hát akkor pedig nincs Szentháromságról való magyarázat, böngészd csak tovább a kommentjeidet. Jó, halljuk a költőket, de röviden! – Rendben, s kezdjük is mindjárt egy költő-óriással… Csak nem Goethe megint..?! De igen. Hallgasd csak: „Mindig és mindenütt” az egyik rövid versének címe. Hát ez elég általánosan hangzik… Igen, és jó, hogy így van, mert A dolgokból elég”, ahogy egy másik literátor, aki ráadásul magyar volt, megfogalmazta. Rád bízom, hogy kiderítsd, ha akarod, melyik ez.

De lássuk a goethei verset, versikét – mert igen csak rövid. Kárpótlásul viszont tömény, vagyis nagyon is van tartalma. Nem fogod elhinni: arról szól, mi a dolga a költőnek…! „Új dalt”  írni, vagyis nem mindig a régi nótát fújni, aminek lényege csupán a magunk ragozása – hanem rácsodálkozva a valóság sokszerűségére, folyamatosan a nemes megértés, a szellem mámorában, ihletetten élni! Most már aztán tényleg hallgasd meg a versikét:

Szállj a hegy gyomrába, mélyen,

felhőket kövess a légben;

völgybe le, hol fut a csermely,

múzsa hív, ezer s ezerszer.

 

Ha friss virág kelyhecske int,

egyért esd, új dalért csak!

S míg szárnyal az idő, megint

visszatér minden évszak.” 

                                                (ford: Kálnoky László)

 

Hát igen. Egy sor nagyon szép, költői konkrétum, minden fecsegés nélkül, aztán pedig hirtelen kiderül, ezek miért is vannak: az „új dalért”…! Hogy megzendüljön a szív, dalra fakadjon, talán le is írja, persze gonddal és hozzáértéssel, hogy kidolgozott és csinos vers legyen belőle, ne valami érzelgős hangulati fércmű. Semmi mászolygás, semmi nosztalgia és önsajnálat, hanem bátor és derűs munka – itt éppen a költészet terén. Ami azért, valljuk meg, nem az utolsó a ténykedések közt!

Hogy miként jön mindez a Szentháromsághoz? Tudtam, hogy ezt fogod kérdeni. Fölkészültem rá. Az utóbb hetvenöt évem erre ment. Úgyhogy meg tudlak viccelni: még messzebb megyünk a múltba! Nem, nem a tiédbe, az a te ügyed – hanem az egyetemes emberi múltba, ahol a valódi értékek még közkincsnek számítottak, nem az önbecsű, egyéni titkok és érzemények hangsúlyozódtak. A költő feladata ilyesmi, nem pedig az, hogy maga körül pörögjön, és énjét hizlalja.

Plotinosz nevét igazán megtanulhatnád, bár késői görög filozófus volt, ahogy mondják, újplatonista. Őt igenis foglalkoztatták a nála még régebbiek értékes gondolatai, nem csupán a saját hatalmas emóciói – nos, hát nem restellt Püthagorásztól sem tanulni. Egyebek közt így szólt: „Az Egy a meg nem nyilvánult Kettő – a Kettő pedig a megnyilvánult Egy.”  Eddig világos…? Amiből magától következik már, hogy „A Három nem más, mint az egységre jutott Egy és Kettő.”  Sajnálom, nyugodtan szólj, ha túl gyors a tempó – bár ezt nem lehet lassabban, hisz összetartozó dolgok. Sőt, bennük a világ összetartozásának végső rendjéről, még pontosabban alapszabályáról van szó, amikor is azt mondjuk, hogy az Egy nem a legkisebb, hanem a legnagyobb szám! Isten száma – a teremtő Atyáé. Ide tartozik, bár mellékesen: miért szent szám a hét és a tizenkettő? Mert a hét az a három (idő) és a négy (tér) összege – a tizenkettő pedig a három és négy szorzata..! S akadnak még érdekes haladványok…

Mármost nehogy azt hidd, valami elvont számelméleti spekulációról lenne szó: ha ezek a bölcselő szavak nem hangzanak el, vagy elhangzanak ugyan, de senki nem írja le őket, esetleg a bölcs önző módon megtartja saját elméjében – akkor a keresztyén hit minden gyönyörű ószövetségi gyökere ellenére is megmarad egy világvégi provincia, Júdea vallási szektájának, aminek soha nem lesz kétmilliárd megkereszteltje… De nem így lett. Drága hitünk rátalált az alapvető „rendszerre”, bátran mondhatjuk úgy, a valódi aritmológiára, a számok igaz törvényére (Tres faciunt collegium – egy igazi közösséghez hárman kellenek) – s kiszabadultunk a pusztán Kettő alapú barbár gondolkodásból, melynek lényege: Barát vagy ellenség! – tehát az egyikért „a néppel tűzön-vízen át”, a másikat pedig föl kell robbantani, le kell késelni, vagy legalább a vezető lapokban és hírportálokon vérig kell gyalázni. Rá kell olvasni bűneit – nekünk ugyanis olyasmink egyáltalán nincsenek…! A napihírekben szereplő számadatok természetesen néggyel, tizeneggyel, esetleg huszonhéttel bármikor oszthatók, miért ne, ha „tényközlésről” volna szó – az ellenséggel kapcsolatban bármi megengedhető, a digitális tér pedig elbírja. A Kettő alapú aritmológia, mondjuk úgy életszabály – már csak ilyen.

És hogy miként jön ide a „Szentháromság”…? Nagyon helyes a kérdésed. Úgy, hogy amikor az egyik haramia szívességből végez a másik haramia ellenfelével, nos, akkor ott nem a „szent” háromságról van szó, hanem bandaháborúról. Volt már ilyesmi a történelemben…? Naiv kérdésed igazán derűt kelt: szinte csak ilyen volt. Mindenesetre ezerszer és ezerszer több volt, mint kellett volna. Már gyönyörűségből is, hogy ki a menőbb. Rangsor mindenhol, ki az Alfa-hím – a börtönt sem kivéve. Ott még inkább. A másik nem viselt dolgait most ne keverjük ide – bár „hármasságok”, mit, háromszögek ott sem egészen ismeretlenek – sőt, olykor kegyetlenebbek és rombolóbbak is, mint a férfiak agresszív háborúi…

A mi dolgunk ezen a vasárnapon nem az ítélkezés – legfeljebb saját magunk felett. Azon, hogy nem vagyunk az örök Atyának úgy fiai, mint Jézus megmutatta: lehet így is. Igen, ezen bánkódhatunk. Messze elmaradunk tőle igazságban, tisztaságban, s főként szeretetben. Ezen bizony lehet bánkódni. De csak akkor érdemes, ha cselekedet, vagyis tett és sors lesz belőle – mert pontosan erre vagyunk „eleve kiválasztottak” – mondja Péter levele! Nem véletlen, hova születtünk, s az sem, hogy ki a párunk, kik a barátaink, kiket tekintünk testvéreinknek: megalkotó Atyánk adott számunkra egy utat, aztán meg ránk bízta, hogyan járunk azon, esetleg keresünk magunknak egy másik utat… A végeredményt, a summázatot mindenesetre visszük magunkkal az örökkévalóságba – mivel egyetlen egy életünk van, nincs több. Mi mást vihetünk oda, mint az életünket – vagyis az utat, amit bejártunk…? Te is ezt fogod magaddal vinni – a mobilod és a bankkártyád sajnos, itt marad.

A Szentháromság „tana” pedig azért fontos, mert egyértelművé teszi, hogy az asszonytól született ember élete igenis alkalmas tér arra, hogy Isten szeretet-műve abban tökéletesen végbemenjen. Az Atya szereti a Fiút, és ettől lesz minden szép. Nem kell a Fiúnak siránkoznia, bár sorsa lehet éppen keserű. Nem kell dicsekednie sem, holott lehet boldog és gazdag, mint a költő előbbi verse is szépen mondta: még a kis virág is azért esd, hogy „új dal” fakadjon a költő szívéből… Nem feltétlenül írott költemény: csak legyen valami szép és igaz. Az örömmel terített asztal, a tiszta ruha, az otthon békéje és pozitív légköre, de a szellemes, derűs és baráti szó, vagy az egyéni lélek újulása – mind-mind lehet „új dal” – amennyiben az életet szelíden dússá teszi, eredeti ragyogását pedig visszaadja.

Fiú az, aki az Atyára figyel, s neki maradéktalanul engedelmes. A „harmadik” pedig – kettőjük egysége, a Szentlélek: Isten jelenvalósága. A megszentelt életben, a boldog összetartozásban, a kitartással végzett munkában, a komolyan vett alkotásban, mely mögött elmélyülés és a hit naponkénti megvalósítása rejlik. A megnyílt szívben, amely nem csak hallja az igét, hanem életét minden erejével hozzá is szabja! Hát ezért Szentháromság, s nem „collegium maffiorum”

Ahol történelem van, ott hatalmi harc is van – ami mindenkor nemtelen dolog volt, és ma is az. A minap hallottam egy házassági tanácsadó kérdését a dühös párhoz: „Ti tulajdonképpen győzni akartok, vagy pedig boldogok akartok lenni…?” Gyógyító kérdés. Akik egymás nélkül, sőt egymás kárán akarnak boldogságot, azoknak az valahogy nem szokott sikerülni…

Láttuk, Péter levelének iránypontja, hogy olvasóinak a lélek üdvösségéről”  beszéljen. A szó gyökere nem a túlvilági kárpótlás, hanem az egészségessé tesz, életben tart, megtart”, tágabb és szellemi értelemben pedig megment, megszabadít”  ige. Főnévként az életöröm, egészség és megszabadultság. Ennek „új dala” az az öröm, hogy élek, sőt, mégis élek – de egyben az „üdvösség” örömének dala is, amihez még csak meg sem kell halni, legfeljebb ó-emberünknek. Mert akkor, de csak akkor – Isten adhat a szívünkbe a „Második Emberből”, Krisztusból! Nélküle mi csak Ádámok és Évák, Első Lelkek vagyunk – akik marják egymást még az Édenkertben is… Milyen kár az ilyesmi – amikor pedig mindenük megvan!

Alapigénk szerint Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, kutatva, hogy melyik időről tett kijelentést a Krisztus bennük levő Lelke, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről, és az ezeket követő dicsőségről. Ők azt a kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amikről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből küldött Szentlélek által, és amikbe angyalok vágyakoznak betekinteni.”

Igen, mert ha mindezt jól értjük: emberi életünket még az angyalok is irigyelhetik! Mennyi, de mennyi jót kaptunk már mennyei Atyánktól, s micsoda lehetőségek felhője vesz minket körül ebben a percben is! Minden az élet újulásáért, az „új dalért”  van. El ne mulasszam, ha a pillanat egyszer fölkínálja – mert az élet rövid! S ahogy a költő mesterien beleágyazza a pillanat varázsát az örökkévalóságba, el ne feledjem azt magam sem: „S míg szárnyal az idő, megint / visszatér minden évszak…”

Hát ezért Szentháromság. Pillanat és örökkévalóság, egy és mégis három – de ugyanakkor Három és mégis Egy… Az ember Jézus, aki Istennek „gyermeke”, ezért számunkra Megváltó, Krisztus – tanítója és megszabadítója minden eltévedt, üdvöt kereső vezeklőnek. Én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem” (Ján 14,11) – mit lehet ehhez hozzátenni? Mi van ennél több? Egységük pedig maga a Szentlélek, aki ezer és ezerszer „új dalra” hív, vagyis élő életre – akinek eljöttéről a régi próféták is tudtak, sőt jövendöltek is: szenvedés és megdicsőülés lesz a része. Nem csak az egyik, és nem csak a másik, hanem mind a kettő – és ebben a sorrendben!

Lássuk így, „egyben” az életet, minden elmaradhatatlan részével! Teremtőnk eleve így akarta, s boldog az, aki erre már ráébredt. Pünkösd utáni vasárnap új alkalom erre: ott a helyünk magunknak is örök Atyánk mellett!  Minket is, akik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal. És együtt feltámasztott és ültetett a mennyekben Krisztus Jézussal.” (Ef 2,5-6) Nem csupán „ültetni fog”, múlt időben – már odaültetett! Tudjak róla, mert ez perfectum: való, biztos és igaz – az egészséges, „életben tartott”, megszabadított életben. Így is legyen.  Ámen.