Régi dolgok átértékelése, nyári nagytakarítás…? Sírni tudtunk valamiért – aztán ma csodálkozunk akkori énünk nagy elragadtatásán? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2025. június 22.

Selejtezni

 

Lekció: Préd 9,6-10

Textus: Préd 7,23-24

„Már azt gondoltam, hogy bölcs vagyok, pedig távol voltam tőle. Távol van, ami van, és nagyon mélyen: ki tudná megtalálni?”

 

Igehirdetés

A Prédikátor ószövetségi szó nagyjából „bibliakör összejöveteli vezetőt” jelent. Ilyen névvel azt illették, aki a falugyűlés, a káhal egyik szokott beszélője, általában tanultabb fő, írástudó és hagyományismerő személy volt, mikor a babiloni fogság után jószerével minden településen volt már zsinagóga, közösségi ház. Az ezt a nevet viselő könyv, később kapott címe szerint „Jeruzsálem királyának, Dávid fiának beszédeit” tartalmazza – ám a benne előforduló arám és perzsa jövevényszavak tanúsága szerint a Kr. e. 3. században keletezhetett. Ekkoriban Izrael felett az Egyiptomban székelő görög Ptolemaiosz-dinasztia uralkodott, s ez a hellenizmus időszaka volt, amikor is a Fekete-tengeri gyarmati városoktól Szírián, Egyiptomon és Itálián át Hispániáig mindenhol a görög műveltség dominált, s annak eszméi terjedtek.

A könyv, más bölcsesség-irodalmi alkotáshoz hasonlóan, amilyen a Példabeszédek, vagy Jób is, nem kis részben éppen a görög gondolkodással párbeszédben – revideálja az Ószövetség néhány alapvetőnek tekintett tanítását. „Az Úr, Izrael Istene úgyis megszabadít minket”, illetve „az igazakat ő mindenkor megjutalmazza” gondolatokkal szemben ez a szentírási réteg már tudja, hogy bizony van, amikor ő maga hozza népére bűneiért az ellenséget, s a világon az is megeshet, hogy nem az igaz kap jutalmat, hanem éppenséggel a gonosz: „…Láttam továbbá, hogy díszes temetésben részesültek gonoszok, akik életükben is a szent helyen voltak, s úgy magasztalták őket a városban, mintha cselekedeteik igazak lettek volna.” (Préd 8,10) Érthetetlen módon az igazat is bármikor veszteség és nagy szenvedés érheti, mint akárki mást – ahogy Jób esetében látjuk. Ugyan mit gondoljunk ezekről – kérdezték az akkoriak.

A Prédikátor a maga részéről mindent „megpróbált” az életben, vagyis személyesen utánajárt, a nagy építkezéstől a pénzgyűjtésen át a borivásig – s végül kivétel nélkül mindent üresnek, hiábavalónak talált. „Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott, vagy hogy a füle eleget hallott. Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: „Lám, ez új”, az is rég megvolt azokban az időkben, amelyek előttünk voltak.” (Préd 1,8-10)

Nincs új a nap alatt – vagyis a természetben és az embervilágban ugyanazok a törvények uralkodnak ősidőktől mindvégig. Levonva a következtetéseket, s ennél is mélyebben szólva: a világ önmagában – nem üdvözít. Pesszimistának, sőt negatívnak tetszik a tétel, ám pontosan így s ezzel fejezi ki a szerző, hogy – Isten nélkül – maga az élet is üres, minden gyönyörűségével együtt! „Vanitatum vanitas” (hebel habálim) – hiábavalóságok hiábavalósága. A Prédikátor könyvét a régi tanítók harminc év alatt nem is ajánlották olvasásra; kánonunkban mégis helyt kapott, mint hitünk és erkölcsünk helyes zsinórmértéke…!

Érettebb szívvel olvasva ugyanis világossá válik, hogy a szerző három régiót tételez föl. Legközvetlenebb az ember élettere, vagyis mindaz, ami „a nap alatt”  történhet. Ez nem más, mint maga az élet, ami olyan dús és gazdag, hogy érzékeinkkel, a látással és hallással soha teljes egészében föl nem szívhatjuk, mindig tartogat meglepetéseket – ám ismétlődésre van ítélve a természeti törvények által. „Örök visszatérés”, ahogy a filozófusok és költők nevezik. E fölött azonban ott az égi, isteni dimenzió, ami viszont, akár a sors, nem kiismerhető – döntéseit csupán elfogadni lehet, világa értelmünket mindenestől fölülhaladja.

A harmadik tényező viszont maga az ember, aki a kettő között áll – s egyes-egyedül rajta múlik, mit kezd a természettől és Istentől hozzá érkező nagy élet-valóságokkal, mint amilyen a születés és halál, a boldogság és szenvedés – vagyis miként viszonyul ezekhez.

 E hármas fölosztás azért figyelemre méltó, mert különböztet az élet nagy áramlása és az egyéni lélek között, továbbá elismeri az emberi értelem határait, az azon túli valóságot, s ami a legfontosabb: nem tekinti magától értetődőnek, már-már kötelezőnek az istentagadást, mint a jelenlegi korszellem teszi. Éppen ellenkezőleg, egyfelől javasolja az Isten iránti teljes alázatot, az ő végzéseinek elfogadását, másrészt pedig az élet kínálta örömökkel felhőtlen élést, amire nem lesz már mód a holtak házában. „…Az élők tudják, hogy meghalnak; de a halottak semmit nem tudnak. Szeretetük is, gyűlöletük is, minden igyekezetük tovatűnik; s nincs többé semmi részük semmiben, ami a nap alatt történik. Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindenkor fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt – mert ez jutott neked az életben, s munkád révén, amelyet fáradsággal végzel a nap alatt. Tedd meg mindazt, amit csak megtehetsz és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell.”  (Préd 9,6-10)

Ezek után nyugodtan elárulhatjuk, hogy mai témánkat ezúttal kozmikus beágyazottsággal, tehát nagyon „világiasan” a nyár zenitjéhez, a közeledő június 24-i napfordulóhoz igazítottuk. Ekkor van ugyanis a leghosszabb nappal és legrövidebb éjszaka – utána pedig véget ér a fény delelőre hágása, sőt a Nap „vissza is fordul”, vagyis megkezdődik a nappalok pár perces rövidülése s az éjszakák hosszabbodása az említett „örök visszatérés”, de legalábbis az éves ismétlődés jegyében. A „kétarcú” Janus (a mi nyelvünkön János) lett e nap névadója – a „Szentiván-éj”-hez pedig, tudjuk, szerelmi babonák és varázslások sora kapcsolódik meglehetősen sok kultúrában.

Bibliás hitünk nem enged ezekben túlságosan elmélyülni: ha sokat foglalkozunk velük, még hatalmat vesznek rajtunk – az viszont nem lehet véletlen, hogy a „világszem”-nek (Weöres S.) tekintett Shakespeare egyik legragyogóbb művét, a „Szentiván-éji álmot” éppen ennek szentelte. Úgy látta, s a Midsummer Night-ban megkapó történetbe is öltöztette, hogy az ember a szenvedélyek és lázálmok útvesztőiben tévelyeg, s nem kis iróniával egyenesen „összetévesztésként” ábrázolta a nagyhatalom szerelem munkáját – ami addig uralkodik valakin, amíg csak a „varázslat”  tart… Kijózanodást, ébredést javasolt hát – viszont az nem azonos nála a puszta illúzió-vesztéssel, mely csupán negatívum, az egyéni „álomtól” megválás, végeredményben pedig az önszerelemből (!) való gyógyulás – hanem a valóság teljesebb, önáltatás nélküli elismerése, ami már nyereség és valódi boldogság. Ismerni valakit minden gyengéjével és hibájával együtt, s mégis szeretni, az már valami – nagyjából így foglalható össze Shakespeare remekművének indirekt, ám mélyebb következtetése.

Ez adta mostani igemagyarázatunk címét is: tudni „selejtezni.”  Mint utaltunk rá, önmagában negatívumnak tűnik, ám a Prédikátor könyvének szellemében éppenséggel üdvös irány. Miért? Azért, mert így vagy úgy, kisebb vagy nagyobb mértékben mindnyájan mítoszok, képek és lázálmok uralma alatt állunk, s a „valódi valóság” elérése, bár kilátástalannak tűnik, sőt szenvedéssel is jár – mégis mindennél többet ér, ha megtaláljuk. Ebben az értelemben fontos igénk üzenete: „Már azt gondoltam, hogy bölcs vagyok, pedig távol voltam tőle. Messze van, ami van, és nagyon mélyen: ki tudná megtalálni?”  (Préd 7,23-24) Ha megértjük ennek tartalmát, alighanem nyári nagytakarításba kezdünk!

Először talán az un. „tudományos világképünk” megrostálására kerül sor. Olyan ugyanis a dolog, mintha a szőnyeget húznák ki lábunk alól – holott csak a tényleges realitást közelítjük, amiről a Bibliánkban, lám, azt halljuk: „Messze van, ami van, és nagyon mélyen…”  Tudományos világképből legalább négy váltotta egymást az elmúlt kétezer évben. A geocentrikus szemlélet szerint a világmindenség középpontja a Föld volt, így körülötte keringett az összes többi égitest. Az elmélet a Kr. u. 2. századi Görögországból származik, legteljesebb megfogalmazója Klaudiosz Ptolemaiosz matematikus, csillagász és költő. Aztán a heliocentrikus világkép következett, ami Kopernikusz nevéhez kötődött: e szerint a Nap a világmindenség közepe. Rá következett a távcsövek fejlődése révén a Tejútrendszer végső valóságként tételezése egészen a 20. század elejéig, amikor is kiderült, hogy az Univerzum nem egyetlen, hanem száz és százmilliárdnyi galaxisból áll. Jelenleg már „galaxishalmazokról” is tudunk, melyek gömbszerű, középpontjuk felé sűrűsödő tejút-rendszerek tömegét jelentik, s ezek a csillagvárosok egymástól minden irányba hatalmas sebességgel távolodnak…

Mindezt azért kellett leírni, hogy lássuk: a „tudományos” világképek jönnek és mennek – s amit mi kézzelfogható valóságnak gondolunk, arról holnap kiderül, hogy nem úgy van. S ezzel csupán a látható, anyagi világról volt szó – az emberi lélek kimondhatatlan lehetőségeit még csak nem is érintettük.

Pedig nagyon is érdemes. Akadt már, aki költői lélekkel „Püripaidosz Müriodermatikosz”-nak, azaz Tízezer-bőrű Tűzgyermek-nek titulálta a lelket – mely szakadatlanul változtatja lángjának alakját s tartalmát. S valóban, az emberi lélek képes a világon mindent is tartalmazni, de annak ellenkezőjét ugyanúgy. Ha csupán a történelmet nézzük, mennyi nagy tett és talán – még több galádság… De egyetlen egyéniségben is hány és hány nagyszerű vonás – ugyanakkor pedig kétségbeejtően ostoba, önző és vak tett! Mostanában ritkább, de régebben gyakori reklámfigura volt a benzinkutak mellett a felfújható gumi-alak: amennyi levegőt fújtak bele, s plaszticitása engedte, aszerint roskadt vagy egyenesedett föl… Ilyen bizonytalan egzisztencia a lélek önmagában – s neki kell a természet, amit a lába alatti föld jelképez legközvetlenebbül, meg a feje fölött lévő ég világa között – helyesen és boldogan élni…

Bibliánk ezerötszáz oldala viszont arról beszél, hogy üdvös élet pedig – van! Nem csupán mítoszok léteznek a fejünkben, mágikus képek és lázálmok – hanem a helyes élet is megvalósítható. Az igaz, hogy Örökkévaló Urunk is legalább két, de inkább három évezreden át készítette elő, hogy egy, az ő szent voltát a többinél mélyebben ismerő nép körében testet ölthessen az értelmet adó Ige, Krisztus: „És láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét: teljes volt kegyelemmel és igazsággal!”  (Ján 1,14) Franz Delitzsch, egy a 19. sz-i zsidó származású németországi tudós (1813-1890) visszafordította az Újszövetséget héber nyelvre, s nála ebben a mondatban azt olvassuk: „…teljes volt hűséggel (heszed) és igazsággal!”

Igen, Jézus hűséges volt mindahhoz, amit csak népének szent könyvében, az Ószövetségben megírtak, mit, megköveteltek a próféták. „Nem lelem én örömömet a halálban – mondja az Úr, az Isten. Térjetek hát meg és éljetek!” (Ez 18,32) Hűséges volt mennyei Édesatyjához az utolsó éjszakán a kertben, mikor halálos szomorúságában verejtéke vércseppekként hullott a földre, ő maga pedig így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a keserű poharat – de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd!” (Márk 14,34-36) És mindezek révén mihozzánk, 21. századi emberekhez is hűséges volt, akik meg sem születtünk még akkor: de ő már látta, hogy milyen gyengék vagyunk önmagunkban – megváltásra szorulunk, hogy ne maradjunk a halálban. Így ment ő értünk a keresztre!

Ha ez nincs, akkor nem „szólhattak volna imigyen” az első keresztyének: „Mi tudjuk, hogy a halálból átmentünk az életre, mert szeretjük testvéreinket. Aki nem szeret, az a halálban marad.” (1Ján 3,14) Mindmáig nem találtatott ennél igazabb mérce – éppen elég tönkrement család és emberi kapcsolat igazolja. De mi másról beszélnek a már-már elfeledett háborúk is – amik alvilági örömét, a gyűlölet és a pusztítás démoni mámorát mostanában újonnan fölfedezi az ember…!

Mit tehetünk ilyen körülmények között? Nem túl szép szó – de fontos: selejtezni. Ó-emberünk nárcisztikus, önigazoló igazságait, fájónak tűnő lelki sebeinket, gennyes lelki gócainkat – egészen le az alapokig. Önmagunkat átvilágítani, nem pedig az emberek és a világ szennyeiben turkálni. A tisztességes fogorvos alapos gyökérkezelésével kezdeni lelkünk reparálásához – ez a belépő. A Szentírás itt megkerülhetetlen, mert minden betűje pontosan ezt követeli, s a gyógyulás útját megmutatja.

Ha ehhez nem csupán hozzáfogtunk, hanem komolyabb eredményekhez is jutottunk, amikből már valódi tett és sors is lett, akkor elindulhatunk a szeretet óvatos útján. Emlékeznünk kell a nagy pedagógus, Pestalozzi nevezetes mondására: „Csak azt lehet megváltoztatni, akit előbb szerettünk.”  Ez első fokon alázatot és imádságot jelent, másodfokon türelmet – összességében pedig nem látványpékséget és szenvelgő nyafogást, hanem valódi áldozatot. Családért, hazáért, s igen, az embervilágért is – táguló körökben. Nem csupán magunkért élni. Szépen sorban: előttünk az örökkévalóság! A régi kínai bölcs azt mondotta: „Esténként háromféleképp vizsgálom meg lelkiismeretemet: barátaimmal való beszélgetéseimben voltam-e hűtlen önmagamhoz, tanítottam-e olyasmit, amit magam nem valósítok meg, s tettem-e ezen a napon legalább egy dolgot szívből valaki másért.”  Egészen csinos készlet egy személyes selejtezés megtervezéséhez! 

Amikor ennek nyugalmában, s a Krisztus áldozatának és feltámadásának erejében élünk (Fil 3,10), akkor elkezdenek kinyílni a távlatok: lesz erő és lesz remény – még egy ilyen cudar világban is, mint a mostani. Amikor természetesen mindenkinek tökéletesen igaza van, maga szerint – s közben tízezrével ölik egymást naponta, mégpedig az igazság jegyében… Fölülemelkedő igazságra van szükség. Olyanra, ami legalább úgy védi a másik érdekeit, mint a sajátját: Urunk Jézus pedig ezt a fajta igazságot hozta, s hozza ma is! Szabadságot csak szigorú korlátok adhatnak, állítja a költő, amikor „Az állatok alakváltozásáról”  ír bölcseleti poémát. (G. Johann) Ahol a szabadság összesen annyi, hogy „egyáltalán nincs törvény, nekünk mindent lehet” – ott káosz és hozzá romlás terem, mint egykor Sybar-ban, vagy Sodomában és Gomorában. Ezeket a történéseket pedig nem véletlenül őrizte meg az emberi emlékezet.

Régi dolgok átértékelése, nyári nagytakarítás? Sírni tudtunk valamiért – aztán ma csodálkozunk akkori énünk nagy elragadtatásán? Igen, még a „Szentiván-éji álom” is erre tanít… S ha megértjük, akkor kiderül, hogy az a valóság, ami oly igen „távol van, és nagyon mélyen”, valahogy mégis közel jön, és – boldogít. Így is legyen. Ámen.