Egy nyílt és tiszta tekintet, a megélt egyszerű hit fölötte áll minden másnak. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. június 29.

A kígyó fejére tapos

 

Lekció: 1Móz 3,1-24

Textus: 1Móz 3,15

„…A kígyónak pedig ezt mondta Isten: Átkozott légy a mező minden vadja közt, hasadon járj , és port egyél egész életedben!

Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az asszony utódja közt:

ő a fejedre tapos, te pedig sarkát mardosod.”

 

Igehirdetés

Péter-Pál napja, június 29. nálunk hagyományosan az aratás kezdete, a gazdálkodói remények teljesülésének ünnepe. A bibliai időkben ilyenkor érett, dús kalászokat vittek a templomba s felmutatták az Úr előtt – megköszönve az ajándékot, hogy van mit aratni, hozzá lehet fogni a betakarításához. Bibliaolvasó Kalauzunk vezetésével azonban idén ezen a napon az Édenkert-i bűneset szomorú története is fölhangzik, a Paradicsomból való kiűzetésre s annak minden következményére emlékeztetve.

Érezni a súlyos kontrasztot: az egyik oldalon hála és szinte tomboló életöröm, a másikon bukás és veszteség – s valóban mindkettő része az emberi életnek. A 20. század nagy teológusa, P. Tillich „az élet ambivalenciájának”, kétértelműségének nevezi ezt a kettősséget, amit egyedül a Szentlélek tud gyógyítani. Próbáljuk most mi is erőink szerint körüljárni e drámai kettősséget – nem kis feladat! Annyira nem, hogy fél évszázad igehirdetői szolgálata során egyetlen egyszer sem kíséreltem meg a Genezis 3. fejezetét egészében magyarázni – ám az aratás kezdetének napja, mely idén egybeesik e rész olvasásával, az „ígéretes kezdet” gyönyörű szimbólumaként fölbátorít erre.

A szöveg értelmezésében kiindulás más nem lehet, mint Isten végtelen nagy szeretete, hisz semmiből nem lesz semmi: a világnak és életnek „fő szerző oka” az ő jósága. Miért akarta az, aki örökkön örökké elég lehetett volna önmagának – inkább a valamit, mintsem a semmit…? Mert túlcsordult szeretete, s így alkotta meg átellenesét és társát, a Világegyetemet. Isten „megkerülésére” – ami ugyan abszurdum, lévén az összes létező az ő megnyilvánulása – ma bevezették a tudományosan hangzó „Szinguláris pont”  fedőnevet, amiben feltételezés szerint tér és idő öröktől fogva megvoltak, az összes galaxis-rendszerek százmilliárdjaival együtt, csak éppen igen sűrű formában – egy olyan pontban tehát, aminek nem is volt kiterjedése. Ez a matematikai konstrukció egyelőre hittétel, s bár párhuzamos a bibliai felfogással, tudományos szempontból még paradoxitásával együtt is csak sápadt pótlása a Genezis fenséges nyitányának, mely egyszerűen kijelenti: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.”

Akkor is elmondhatjuk ezt a nézetünket az un. ősrobbanás-elméletről, ha az, egészen a feltételezett Alfa-pontig visszamenve, végül is elismeri: egyáltalán semmit nem tudunk az anyagi világ valódi kezdetéről. Miért ott, miért akkor, miért úgy…? A nagy német gondolkodó, Leibniz nyomán magunk is úgy véljük, hogy az anyagi világot nem lehet önmagából magyarázni, csak emberi fogalmaink segítségével; ezeket az eszközöket pedig szakadatlanul felülvizsgálni, tökéletesíteni kell még ahhoz is, hogy tárgyi valóságait egyáltalán fölfogjuk és megközelítőleg helyesen lássuk. (Kant)

Istent azonban nekünk, halandóknak sem magyarázni, sem pedig bizonyítani nem lehetséges, és nem is kell – milyen Isten is volna, akit emberek „bizonyítani” tudnának? Ő magától értetődően, sokkal inkább „van” – bár egészen másként, mint mi, a mindössze hetven, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendőnkkel, születésünkkel és halálra támaszkodó életünkkel… Weöres Sándor mondja Jékely Zoltánhoz írt levelében, hogy ő „…nem hisz Istenben, hanem tudja, hogy van. Tudja, hogy van világot-kormányzó erő, hiszen magunk is részesei vagyunk ennek az erőnek, vagyis Istennek.” (Egybegyűjtött levelek II. 279.o.)

A Biblia nem az anyag és energia kettősségétől, még csak nem is csupán a tér és idő megfoghatatlan talányától, hanem az Egy pozitívumától indul – Isten örök szeretetétől. Jól tesszük, ha hosszú, és mégis rövid életutunk értelmezésében magunk is így járunk el, amennyire csak képesek vagyunk: különben mi is oda jutunk, ahol a világ ma táncol – a visszafordíthatatlan romlás és a semmi határára. A helyes kiindulás ugyanaz, mint a boldog megérkezés – mivel mindent Istentől kapunk, a testi életet és a testi halált is beleértve. Ami az embert személyesen érinti, az megvolt az ő szívében már évmilliárdokkal ezelőtt – ezért örülhetünk, valahányszor rá hivatkozó, hálás szót hallunk, ha mégoly töredezetten és emberien hangzik is az. Szent nevét ugyan „hiába”, vagyis üresen, súlytalanul, vagy éppen felelőtlenül fölvenni nem szabad – ám testvéri érzéseket mozdít, amikor valaki ajkán igaz a hála. Megerősít azzal, hogy bekapcsol egy hozzánk hasonlóan küzdő lény örvendező megajándékozottságába!

Mi történt azonban az „Egy”  nagy szeretetével az ember megalkotása után? Teremtőnk bennünk olyan lényt hozott elő, aki alig kisebb nála, s minden testi határoltsága és mulandósága mellett is erkölcsileg szabad lény. Ez volt hozzá méltó – ő ilyen nagy úr! Van is mit csodálkoznunk méltóságán:

„…Ha látom az eget, kezed alkotását,

a holdat és csillagokat, amelyeket rá helyeztél,

micsoda az ember, mondom, hogy törődsz vele,

és az emberfia, hogy gondod van rá…?

Kevéssel tetted őt Istennél kisebbé,

dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg:

úrrá tetted kezed alkotásain, mindent lába alá vetettél.

…Ó, Urunk, mi Urunk!

Mily felséges a te neved az egész földön!” (Zsolt 8,4-10)

A lélek, ha számba veszi Isten ajándékait, ilyen dicsőítésre fakad – mást nem is tehet. Ám tudjuk, az ember valahogy és valamikor elkezdett mértéktelenül saját magára, életakaró vágyaira figyelni, éspedig Teremtője világos útmutatásával szemben – s eljött a „szégyentelen életéhség” időszaka, ahogy Dosztojevszkij nevezi. Talán visszasüllyedt elhagyott állatias mivoltához, ki tudja. Ez ráadásul nem egyszeri eset a történelem, esetleg a törzsfejlődés hajnalán, hanem mindig történik, ma is – sőt, amíg csak ember él a földön, bármikor. Állítson ki valaki rólunk igazabb látleletet, nemigen fog sikerülni, mert bizony – ilyenek vagyunk. Éden-kertet kaptunk, hogy boldogok legyünk, s ma is – eljátsszuk, éppen korláttalan életvágyunkkal. A megromlott létezésnek, a rosszul használt szabadságnak ez a tragikusan tébolyult szerkezete eltagadhatatlan: a szálak további összegubancolásában pedig tudatlanul bár, de mégis akaratunkkal és szabad döntésünkkel, tevőlegesen részt is veszünk…!

„Az élet tulajdonképpen egy sötét, nyugodni nem tudó, kielégíthetetlenül önmagára sóvárgó hatalom.” (F. Nietzsche) A vele megküzdeni képtelen mai ember biológiai mivoltát – jobb híján – távoli galaxisok termékének tekinti, amit üstökös szállított ide. Ez persze semmit nem old meg az élet rejtélyéből, viszont kifejezi a modernitás idegen voltát saját létezésében. Életünk kezeléséhez nagyjából úgy értünk, mint a kétéves gyermek szülei okos-telefonjához: szájába veszi, megnyomkodja, összenyálazza, magára ejti, eldobja, aztán sír, hogy hova tűnt… Aki pedig elvileg már kezelni tudja e „telefont”, hogy a képnél maradjunk, az ostobaságokat beszél rajta, s ottfelejti valahol – úgy kell fölhívja magát egy másikon (!), hogy megtalálja, hol is rejtőzik  „ő maga”… S akad még pár érdekes jelenség. Nem vagyunk nagy szakértői saját életünknek. Léteznek persze fejlett élettechnikával bíró egyedek, nem is kevesen, kiket Ady fürge huncutoknak titulál – ők meglelik a módját, miként vehetnek a tálból mások előtt. De összesen ennyi a jutalmuk. (ld: A témákról, 4. fejezet)

Az első komoly lépés ezért más nem is lehet, mint végre őszintének lenni magunkkal. A tudatosan megtisztított életrend. Szokásokat erősíteni és szokásokat kérlelhetetlenül kiirtani – ami szívós, olykor keserves helytállás dolga. Eredménye pedig olyasmi, mint amikor a szelíd, kecses, növényevő gazella egyszer mégis csak sikerrel menekül el vérszomjas, csattogó fogú ragadozójának légiója elől. Manapság ugyan természetfilmes csatornák pont az utóbbiakat sztárolják – lelkük rajta, miféle meggondolásból. Nincsen igaza az előbb már idézett filozófusnak sem, aki a szeretet útját a gyengék és szolgalelkűek erkölcsének nevezi: éppenséggel az a legkiválóbb út (1Kor 12,31) – amin haladva még brutális ellentétek is megbékélnek, s egymással harmóniára jutnak. Ez bizony nem kevesebb, mint a megváltoztathatatlannak hirdetett természeti törvények meghaladása: „Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskegödölyével tanyázik. Együtt legelészik a borjú és az oroszlán, s egy kisgyerek terelgeti őket.”  (Ézs 11,6) Az emberben rejlő bestiális, ragadozó erők erre a megszelídítésre és kiegyenlítésre szorulnak – s akkor, csodálatos módon, még az elveszett idill is visszatér…!

Felszámolhatók-e azonban a „bűneset” általános, szinte sorsszerű következményei? Ami egyszer megtörtént, azon utólag senki nem változtathat, legfeljebb bánkódhat felette, s keresheti a konstruktív kiutat. A Paradicsomot mindnyájan elhagytuk, hiába szépítenénk: úgy az emberiségé, mint a saját gyermekkorunk immár mögöttünk van. A föld magától csupán gyomot terem, a kerten kívüli létben pedig fáradtságos munkára van szükség – ezt valamennyi kenyérkereső pontosan tudja. Az élet továbbadása, a család sem csupa öröm, hanem gond és szenvedés is – ez is tapasztalat. Ám találunk a Szentírás első lapjain két további figyelemre méltó tényt.

Egyik Isten gondoskodása: bőrruhákat készít az Édenkertből kiesetteknek! Mert még a civilizáció is az ő ajándéka. Nagy jólétünkben, amikor ma már gépek szolgálnak minket, elkezdtünk a kultúránkban való „kényelmetlenségről” (Unbehagen in der Kultur)  beszélni – ami lehet ugyan valós percepció, csak éppenséggel nem maga a kultúra az oka, hanem az önmagát és helyét nem találó ember. A civilizációt sem elvetni, sem isteníteni nem kell: van elektromos vagy gáztűzhelyünk, mosógépünk és hűtőszekrényünk, s hálás lélekkel élhetünk is ezekkel. Helyes azonban, ha lelkünk üdvösségét azért magasabb szférában keressük, mert az nem ezen a tárgyi szinten rejlik. Isten a maga számára teremtett minket  (Augustinus) – ezért tőle elfordulva magunkat sem fogjuk soha megtalálni – s az igen szomorú perspektíva. Még legnagyobb igyekezeteink előtt is, mindig ott az ő nagy szeretete és elrendelése, ha ezt legtöbbször csupán utóbb értjük is meg. Ha őt keressük, hozzá térünk vissza újra és újra, akkor békességet találunk lelkünknek. Helyes, ha saját életutunkat, s általában a világ természetét, csodáit is odafigyeléssel, értelmesen tanulmányozzuk: az abból fakadó okulásról pedig, ami nem könnyű és nem mindig gyors művelet, a költő  imígyen szól:

„Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve,

az élet titkát dadogva, betűzve…”

                                                        (J. W. von Goethe, ford: Szabó Lőrinc)

Az örök Szeretetről csak egy egész élet sok-sok tapasztalata együtt mond valamit – ám az univerzális, mégis érzékeny tájékozódás, a „gyűjtés” valóban a mi dolgunk. Helyesen emlékezni: hányszor takart már be, amikor nagyon fáztunk, s hányszor gyógyított föl, amikor betegek voltunk…! Azt pedig senki ne állítsa, hogy az ő útján több volt a baj, mint a jó – mert ha ez így lenne, akkor ő maga most leginkább itt sem is lenne… Jól emlékezni, de mire is? Arra, hogy mennyei Atyánk tényleg naponta szól hozzánk a tetteivel.

A bűneset bibliai híradása azonban, bármily súlyos és komor, még ennél is tovább megy a jó dolgok elénk sorolásában. A Gondviselő mellett másodikként bemutatja az önmagát kijelentő, „Beszélő” Istent is – aki igéjével közelít hozzánk. Az Édenkertben dialógus zajlik – mert szól az Örökkévaló érthető, világos szavakban is. Teszi ezt az emberiség körében valójában évezredek óta, ahol az írott szó inkább és inkább az élet tengelyébe kerül: kezdetként csupán az uralkodói krónikák és törvények, majd a polgári szerződések, végül pedig az irodalmi, költői alkotások formájában. De még abban is, hogy Európában sok száz éve kötelező a gyermekeknek írni-olvasni megtanulni. Azt pedig szinte ne is említsük, hogy az információ-technológia korában magunk is számítógéppel és nyomtatóval, végeredményben egy „mini-nyomdával” rendelkezhetünk, s ha valami nem is kerül papírra, megnyilvánulásainkat a világháló másodpercek alatt a föld túlsó végére közvetíti. Az értelmes szónak, azon belül pedig a leírott szövegnek, a „szellemi terméknek” korunkban kiemelt jelentősége van – amit nagyon meg kellene becsülnünk.

A gondolat – héberül dábár, görögül logosz – persze sok fajta lehet, tartalmától és szándékától, szellemi fogantatásától függően. Szögezzük azonban le, hogy minden lehetséges emberi mondatnál hatalmasabb, amit szívünk mélyén mindig keresünk is benne, az isteni szó – mely a világot és életet is létrehozó, minket pedig megváltoztatni képes erő, bibliai szóval: ige.

Keresztyén hitünk szerint az Ige, amely kezdetben volt, Istennél volt, s maga Isten volt az Ige „…testté lett, s láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét.”  (Ján 1,14) A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt; saját világába jött, de az övéi nem fogadták be… (Ján 1,11) Ha emberileg elveszítjük a fonalat, nem találjuk a menekülést útvesztőnkből, fáradtak és kiégettek vagyunk, sosem mondhatjuk azt, hogy „Isten hallgat.” Nyissuk csak ki az Újszövetséget – hatalmasan megpendül majd hangja számunkra! S ha így, valóban őnála, a testté lett Igénél kezdjük a Biblia komolyabb tanulmányozását, őrajta át előbb-utóbb az Ószövetség is kezd majd nevünkön szólítani, mert „…mindezek azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus Krisztus az Istennek Fia, s hogy ezt hívén életetek legyen az ő nevében.” (Ján 20,31) Ennek jegyében világossá válik, hogy Isten az embert nem átkozta meg, holott a Gonoszt jelképező kígyónak ezt mondta:

„Átkozott légy a mező minden vadja közt, hasadon járj , és port egyél egész életedben!

Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt,

a te utódod és az asszony utódja közt:

ő a fejedre tapos, te pedig sarkát mardosod.”

Igen, a kígyóval való ellenségeskedés, vagyis a Gonosszal küzdelem végigkíséri földi életünket – ám minden „asszonytól született” szabad arra, hogy a kígyó fejére taposson! A bűn nem sors, hanem akarati tény. Boldogtalanságunkért másokat, de akár Istent is hibáztatni annyi, hogy szökésben vagyunk. Ez akkor is tény, ha hibátlanul meg tudjuk indokolni vádpontjainkat, tehát „igazunk van” – mert valóban igaza egyedül neki, Istennek van!

A „kígyó fejére taposni” annyi, mint ellenállni a Gonosznak. „Aki lopkodott, az többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék – hogy ő tudjon adni a rászorulónak.” (Ef 4,28) Tudunk egykori alkoholistáról, aki megtérése után évtizednél hosszabb ideig eljárt hetente egy Anonymus Alcoholicus klubba, hogy visszaesőkben tartsa a lelket – de azért is, hogy mindig újra lássa, hova nem akar maga is újra lejutni. Mert az önvádnál és a magunk megvetésénél nincs súlyosabb ítélet. Miközben tanult rátaposni a kígyó fejére, lélekben minden héten erősödött – szerencsétlen boldogság-tolvajból így lett olyanná, aki immár adni tudott a nála is sokkal szánalmas állapotúaknak!

Bibliánk ezt a vonalat egészen odáig húzza meg, hogy a Krisztusban hívő az pap, király és próféta – nem pedig életre sóvárgó senki.  „Ti választott nép, királyi papság, szent nemzet, Isten-tulajdona nép vagytok, hogy annak üdvözítő tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pét 2,9) Szellemi értéket és valódi (!) „emberi méltóságot” kap, aki a sarkát mardosó kígyónak következetesen fejére tapos. Igazi rangunk ugyanis nem az elért hírnévben és vagyonban, esetleg pozícióban áll, hanem abban, hogy mekkora erőkkel szemben hoztuk létre, amit létrehoztunk – akár csak magunkban is. Egy nyílt és tiszta tekintet, a megélt egyszerű hit ugyanis fölötte áll minden másnak.

Az „asszony magva”, azaz leszármazottja sok magyarázó szerint maga Jézus Krisztus – és aligha tévednek. Egy ember talán meg tud halni szeretteiért, barátaiért – de ki halna meg ellenségeiért? Ő nem csupán  saját tiszta életéért taposott „az ősi kígyó” fejére, hanem mindnyájunkért! Amikor a kereszten győzött, akkor „…levettetett a nagy sárkány, az ősi kígyó, maga az ördög, a Sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették, s vele együtt taszították le angyalait is.” (Jel 12,9) Ebből a kozmikus győzelemből élünk valamennyien, ám ne feledjük, s főleg a hívők ne – hogy a Sátán és angyalai az égből éppenséggel a földre vettettek! Rongáló munkájukat már csupán itt gyakorolhatják – de ezt aztán szorgalmasan teszik is.

Az aratás kezdetének ünnepén mi már tudjuk, hogy Urunk Jézus nem hiába adta önmagát a világ bűneiért: győzött, s elvette azokat! Mi pedig boldog, lelki aratással gyűjthetjük be, amit valójában ő vetett… Örüljünk és vigadjunk, van mit kévébe rakni – mennyei gazdagságából a mi kis életünk tisztulására és nemesedésére is bőségesen telik. Így is legyen. Ámen.