Nagy boldogságom, hogy a Szentendrei Református Gimnázium utcai előkertjében elültethettem egy Ginko biloba példányt, amit, ha az utókor is megbecsüli, több mint ezer év múlva is ott lehet majd látni – ezek a fák szívósság dolgában ugyanis vetekednek a libanoni cédrusokkal. Erről is szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2025. december 6.

Adventben Ginko biloba

 

Lekció: Ézs 46,3-13

Textus: Ézs 46,9-10

„…Emlékezzetek az ősrégi dolgokra, mert én vagyok az Isten, nincsen más. Isten vagyok, nincsen hozzám hasonló. Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket is. Ezt mondom: megvalósul tervem – mindent megteszek, ami nekem tetszik.”

 

Igehirdetés

Mit tud a mai tudomány mondani ember mivoltunk jelenleg belátható, vizsgálható történetéről, a számunkra „ősrégi dolgokról”…? Szinte hihetetlen, ám felette érdekes és elgondolkodtató történet. Földünk kb. 4,5 milliárd éves, és Bibliánk is beszél arról az időről, amikor még nem volt víz a felszínén: „Amikor az Úristen az eget és a földet teremtette, még semmiféle mezei fű nem volt a földön, és semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az Úristen még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a termőföldet megművelje.”  (1Móz 2,4-7)  Hogy honnét tudták ezt a Biblia csaknem háromezer évvel ezelőtti leírói, mély rejtély – de tudták. Kaptak hozzá a Szentlélektől elég világosságot!

A mai tudományos geológia szinte szó szerint ugyanezt mondja, ami a víz nélküli földtörténeti korszakot illeti, s még jó közelítéssel hosszát is meghatározza. Biológiai életről mindösszesen 500 millió éve vannak nyomok bolygónkon, egészen apró mikroorganizmusok maradványai fosszíliákban: miután Földünk százmillió évekig sűrű kisbolygós-meteoros zónán haladt át (ez ma már, többnyire egyetlen gyűrűbe rendeződve a belső és külső bolygók közti Aszteroida Zóna, valamint sokkal kijjebb az un. Kuyper-öv Naprendszerünk legkülső peremén) – amelyek jeges, nagy víztartalmú, nem túl méretes kövekből állnak. Akkoriban viszont ezek darabjai év-százmilliók erejéig szinte másodpercenként záporoztak Földünk felszínére, valóban mint a jégeső, mert még sem a Jupiter, sem a Szaturnusz hatalmas gravitációjú gázbolygói nem léteztek, amik „levadászták volna” e meteor-mezőt előlünk – mint egyébként ma is teszik… Egy nagy rendező Erő és Szeretet azonban úgy gondolta, hogy egyszer legyenek, s – ott lettek!

Eljött aztán az az idő is, amikor „pára szállt fel a földről, és mindenütt átitatta a termőföld felszínét” – vagyis felhőink és tengereink is lettek!  (1Móz 2,6) Friss kutatások szerint valamikor a Marson is volt víz, ám az elvesztette légkörét és felszíni vizeit egyaránt. Teremtőnk mivelünk azonban mást akart. Szeretete nálunk, e minden jel szerint kivételes helyen, megformálta az életet, majd magát az embert is „…a föld porából – és életet lehelt az orrába.”  (1Móz 2,7)  Jelenkorunk előtt 200-220 millió évvel ugyan még dinoszauruszok uralták a Föld ökoszisztémáját, egy Paradicsomkert módján bőséges, buja, erdős és füves világban. Akadtak közöttük 6-7 tonnás, két lábon járó, 4 méter magas és 16 méter hosszú, gyíkokra emlékeztető szörnyek, mint amilyen a Tyrex is volt: ezek a lények egymást is ették, meg a növényekből is bőségesen táplálkoztak. Csontjaikat, gerincük csigolyáit, sőt még lábnyomaikat is egyiptomi és egyéb sivatagokban őslénykutató-régészek ma föltárják s korukat, méretüket, életmódjukat műszereikkel és összehasonlító módszereikkel (pl. fogaik méretéből és alakjából, csontjaik arányaiból)  pontosan meghatározzák.

Megkövesedett, üledékekből előbányászott maradványaikat mindenhol 66 millió éves, mindössze pár centi vastag agyagréteg borítja, nagy mértékű iridium-tartalommal – aztán megint kőrétegek következnek rájuk. Az iridium a földön igen ritka elem, de nem a világűrben: éppen innen jöttek rá, hogy akkoriban egy legalább 10 km átmérőjű aszteroida kellett eltalálja a Földet a mexikói Yucatan-félsziget mellett – hatalmas kráterének helyét a világűrből fedezték fel – s a robbanása okozta porfelhő évtizedekre elhomályosította a napfényt. A vele járó drasztikus és globális klíma-változás miatt az élő fajok 2/3 része kipusztult, jobbára csak apró, barlanglakó-gyűjtögető, pocok és egér méretű emlősök élték túl a katasztrófát – azonban a tudósok szerint az egész további emlősvilág, a későbbi főemlősök is mind ezekből jöttek létre…!

A növények nagy része sem maradt meg. A ritka kivételek közé tartozik a Goethe által verscímbe is foglalt, ősi kínai templomok kertjében a 18. században talált Ginko biloba, a páfrányfenyő: az ugyanis már 230 millió éve állja a sarat, minden létező földi katasztrófák ellenére. (Nevét ma a legtöbben csak a leveléből kivont demencia-enyhítő gyógyszerről ismerik.) Nagy boldogságom, hogy a Szentendrei Református Gimnázium utcai előkertjében elültethettem belőle egy példányt, amit, ha az utókor is megbecsüli, több mint ezer év múlva is ott lehet majd látni – ezek a fák szívósság dolgában ugyanis vetekednek a libanoni cédrusokkal. Tábla is jelöli a fát, bárki megtalálhatja a helyszínen. A dinoszauruszok jelenleg élő fejlődéstani leszármazottai pedig, akármilyen furcsa is – a madarak, s bizonyos vízi élőlények: hát így tekintsünk akár egy szürke kis verébre is!

Miért kell ezt itt mind előrebocsátani? Mert Teremtő Urunk az év-százmilliókat is fölhasználta – hogy minket, embereket a „föld porából és életének Leheletéből”  egyszer kiformáljon, s mi ma itt legyünk, és most éppen egy igehirdetést olvassunk…! Egy kutató egyenesen úgy fogalmazott: ha 66 millió évvel ezelőtt nem talál el minket a világűrből az a bizonyos méretes aszteroida, akkor a földi ökoszisztéma csúcsán ma nem az ember, hanem továbbra is a dinoszauruszok lennének. Ám ott valami igen fontos történt: egy kozmikus katasztrófából – hatalmas és elképesztő jó jött ki!

Csillagászok, és a hozott hold-kőzetek tanúsága szerint még ezüstös Holdunk is ilyen, világűrből érkezett katasztrófa-szerű becsapódás következménye a Föld körül: s nekem egyáltalán semmi bajom ezzel. Az Örökkévaló útjai ugyanis nem csupán sokfélék lehetnek, de „az ő gondolatai is annyival magasabbak a mieinknél, mint ég a földnél…!”  (Ézs 55,8-9) Az un. evolúció nem hogy ellentéte lenne Teremtőnk szeretetének, hanem éppenséggel eszköze is lehetett – úgyhogy, bár a nevezett elméletében igen nagy, egyelőre ismeretlen eredetű „ugrások” akadnak (vö. a Genesis-beli hat külön nap említésével!) – számomra egész tudományával és év-százmillióival együtt, vagyis mindenestől elfér a Szentírás káprázatos távlataiban – nem pedig vetélytársa annak.

Szükségtelen hát a „mundér becsületét” tudatlanságunkkal védeni: a Biblia hatalmasabb könyv annál, mintsem ilyesmire rászorulna. Kicsit több irodalmi s egyéb műveltséget kellene „hitünk és jó cselekedeteink mellé ragasztani”  (2Pét 1,5) – s mindjárt minden rendben volna. Hogy csupán az előbb említett ténynél is maradjunk: ha az a bizonyos, 66 millió évvel ezelőtti aszteroida 10-szer, vagy 100-szor nagyobb, s csillagászok szerint nyugodtan lehetett volna akár ezerszer akkora is (vagy lehetne ma is….!) – a Föld már régen nem is létezne, mint bolygó. De még a becsapódás szöge is fontos volt, éspedig éppen ilyen okokból! Ha valaki itt „véletlent” emleget, s ezt bárki megteheti, annak pedig annyit hadd mondjunk: ha a Világegyetemben benne rejlett efféle „véletlen” esélye – akkor azt Teremtőnk, mint lehetőséget már réges-régen maga odatette, akiről egyébként ezt olvassuk a Bibliában: „Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket is. Ezt mondom: megvalósul tervem – mindent megteszek, ami nekem tetszik.”   (Ézs 46,9-10)

Hát ilyen Urunk van: aki minden dolgok kigondolója, forrása és eredete, valóban a létezés Alfája és Ómegája – ezért számunkra az marad, hogy boldogan végigtekintsünk e nagyon is fontos, évmilliárdokra is kitekintő gondolatokon, aztán pedig, hálás szívvel megköszönve a történteket, még jobban megbecsüljük tízmilliárd emberi agysejtünket – amiket bizonyára nem a vak véletlen rakott egybe pompásan működő, emlékezni és tervezni tudó, adott esetben erkölcsi és hitbeli alapokon álló „processzorok és programok” csodálatosan szervezett rendszerévé. A nemzetközileg legtöbbet idézett mai magyar agykutató szerint annak valószínűsége, hogy emberi agyvelőnk a véletlen műve (s neki hihetünk ebben a témakörben) nagyjából azzal egyenlő, mintha egy gorillát írógéphez ültetve, az „véletlenül”  lepötyögné Shakespeare Rómeó és Júliá-ját…

Adventben az emberi faj e monumentális geológiai „előtörténetére” is úgy kell tehát gondolnunk, mint aminek minden évmilliója a maga módján Megváltó Jézusunk születését készítette elő. Advent ugyanis latinul annyi, mint eljövetel, vagyis készülődés „az Úr érkezésére” – s nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a földtörténeti korszakok hatalmas íve ilyen értelemben az „Első Advent”, azaz készülődés a majd a mennyből érkező Emberfia (Dán 7,13-14) jöttére! Az ő „uralmának és királyságának” nem lesz vége, vagyis a minden világkorszakban érvényes és helyes emberi alapállást, a dzoé aioniosz-t, az „örök életet”  hozza: ahogy mindenkor és mindenhol, minden embernek élnie lehetne és kellene. Bibliánkban is csupa olyan történéssel van dolgunk a „Második Adventben”, tehát közvetlenül Jézus születése előtt, ami ugyanezt mondja: egy súlyos történésből, kataklizmából valami – nagy jó jön elő!

Mária viselősnek találtatik a Szentlélektől, jegyese József pedig (Isten intésére) elfogadja őt feleségének – így is! Emberileg katasztrófa, ha a szokásos férfi-hiúság felől közelítjük a dolgot: ám mégis jó a kimenetele. József nélkül ugyanis hogyan menekült volna sikerrel egy leányanya, gyermekével együtt, Egyiptomba Heródes gyermekgyilkossága elől…? Jézus unokatestvére, Keresztelő János a pusztában bogarakkal és erdei mézzel táplálkozik, nem szorul semmilyen „jó állásra” Jeruzsálemben, a lehető legszigorúbb aszkézisben él, ráadásul  „mérges kígyók fajzatainak”  nevezi kora vallási vezetőit… (Mát 3,7-12)  Súlyos és igaz szavai miatt le is fejezteti Heródes – de „tökéletes”, azaz felkészült népet állít az érkező Úr elé, ahogyan olvassuk róla, már születése előtt:  „…ez Ő előtte fog járni az Illés lelkével és erejével, hogy az atyák szívét a fiakhoz térítse, és az engedetleneket az igazak bölcsességére – hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet.”  (Mal 3,23-24  Luk 1,16-17)

Itt a tökéletes  felkészültet jelent – s ezek a valóban „felkészültek” nem voltak ugyan túl sokan, még a kegyes zarándokoktól nyüzsgő Jeruzsálemben sem, ám felismerték Jézusban a Krisztust – és evangéliumokat tudtak írni!  Műveik a teljes Ószövetség, valamint a görög és hellenista, sőt az egész keleti műveltség fölényes ismeretéről, s a valaha létezett legmagasabb emberi erkölcsökről tanúskodnak. Ez a könyv szolgál két évezred óta Európa szellemi-vallási bázisául, s gyakorlatilag civilizációnk minden háztartásában ma is ott található. Tanácsolható, hogy nagy ünnepeink, pl. Karácsony előtt olvassunk végig egy evangéliumot elejétől-végig, naponta egy-két fejezetet. Magam is ezt teszem, idén Márk evangéliumával.  Remek lelki haszonnal  jár: ilyenkor jól átjárja az embert Isten Szentlelkének szele…!

Katasztrófa és jó kimenetel, még a valaha létezett legfontosabb történelmi esemény is pontosan ilyen szerkezetű, sőt, a leginkább ilyen:  Jézusunk golgotai áldozata a világ gyalázata, mikor konkrétan történik – ám egyetemes üdvösség származik belőle, éspedig immár nem csupán egyetlen nép, hanem a világ minden népe számára! A második Ézsaiás (a 40. fejezettől ő ír) pontosan így látta, mégpedig Jézus születése előtt már ötszáz évvel: „Kevésnek tartom, hogy csak a Jákob törzsének helyreállításában és Izrael (fogságból való) hazatérítésében légy az én szolgám. A népek világosságává is teszlek, hogy szabadításom eljusson egészen a föld szélső határáig!”  (Ézs 49,6)

Gondoljunk most életünk legérzékenyebb, legbetegebb, legerőtlenebb pontjára: éppen ott akarja velünk örök Urunk a legjobbat a maga szabadításával, ahol a leginkább szükségünk van rá. Csak váljunk magunk is „felkészültekké” – a többit pedig majd ő elvégzi! Katasztrófából is áldás, aszteroida becsapódásból új fajok – új fajokból pedig érző, gondolkodó, önmagukat szeretetből akár áldozni is képes emberi lények milliárdjai: ugye, még a geológia és az archeo-biológia is válhatik ily módon igehirdetőnkké…!

Mert minden megértett szenvedés, baj és kín ide tartozik: jöhet ki belőle áldás! A megértés azonban elengedhetetlen része a dolognak. Mert mi is az, hogy „megérteni”…? A dolog a helyét egy magánál nagyobb értelmezési keretben megtalálja, vagyis többé nem önmagában áll. Ez nagyon fontos. Ezért kell adventben életünk legfájdalmasabb, legnehezebb dolgával is az érkező Úr elé állanunk:  „Ó, Uram, segíts most, ó, Uram adj most jó előmenetelt!”  (Zsolt 118,25) – mert akkor talán mi is meghallhatjuk, amit a második Ézsaiás mondott Babilonban szomorkodó népének: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! Letelt kétszeres   büntetése!”  Igen, neki, mint szent népnek pontosan annyi járt bűneiért. (Jer 16,18)  De immár indulhatnak haza – még a pusztában is lesz elegyengetett út…!  (Ézs 40,1-5)  Nem véletlenül hivatkozunk e mostani adventi igehirdetésben a Ginko bilobá-ra sem. Ha valaki utána akar nézni, mi is az valójában – itt megtalálja:

https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1fr%C3%A1nyfeny%C5%91

A nagy és szívós túlélő, melynek minden példánya legalább ezer évet él – jól értve akár nekünk szánt adventi biztatás is lehet: kataklizmákon át is meg lehet maradni!  A dinoszauruszok  (és az élőlények kétharmada) akkor kipusztultak, de ő megmaradt. Szimbolikus és fontos, hogy éppen templomok kertjében akadtak rá utazók, s hozták el Kínából Európába. Ne feledjük a hozzá címzett verset sem megkeresni – az interneten nem ördöngösség. Aki már ismeri e fa leveleinek formáját, az különösen is örülni fog Goethe tömör, személyes vallomásának.

Nyugodtan tekinthetjük e fafajta 230 millió éves túlélő képességét párhuzamnak Izrael Babilonból való csodálatos hazatéréséhez: nekünk magunknak is életben kell maradnunk – mégpedig a halálunkon át is! Nem a biológiai szerveink idői végtelenbe hosszabbított működése értelmében, hanem Istenünk örök és végleges szeretetében…! Aki ugyanis ide küldött minket e földi világba, az „előre megmondta a jövendőt, és régen a még meg nem történteket is – az ő terve megvalósul.”  Egykor vissza is vár minket mennyei dicsősége ragyogásába, ahogyan az egyik ószövetségi Szenvedő Igaz, Jób is mondta, kimondhatatlan keservei közepette is: ”Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. S miután ezt a bőrömet megrágják, testemből látom meg Istent, akit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más!”  (Jób 19,25-27) De szól hozzánk az Ószövetségben más helyen is üzenet a Szenvedő Igaz-ról: aki keresi, meg is fogja találni! (Ézs 53,3-12) Ez utóbbi igét ne csupán a Károli itt felugró, 1908-as szövege szerint, hanem feltétlenül Új fordítású Bibliánkból (1992) is olvassuk el!

Az egész Újszövetség központi üzenete az örök élet, amit Krisztus hozott ennek a világnak – miért ne értenénk meg egyszer magunk is, hogy az mit is jelent? Sem többet, sem kevesebbet, mint – Őbenne lenni! „Maradjatok énbennem, és én is tibennetek.”  (Ján 15,4)  „Ti én bennem, és én ti bennetek.”  (Ján 14,20) Ha mi őbenne maradunk, aki az Atya jobbján ül, s ő mibennünk marad, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön – akkor mi mit akarhatunk még…?  Ő annak a végtelen szeretetnek megtestesülése, amely minket is ide küldött! A születése előtti, talán intra-uterin időről így beszél a Zsoltáros:  „Alaktalan testemet már látták szemeid, könyvedben már minden be volt írva: a napok is, amiket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azok száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok.”  (Zsolt 139,16-17)

Az Örökkévaló életéből részesülve mi már nem csupán „túlélők”, hanem magunk is fiak, sőt, boldog örökösök vagyunk, akik „jöttünk a nagy nyomorúságból, de megmostuk ruhánkat a Bárány vérében” – s már a 144 000, fehér ruhákba öltözött lélek dicsőítő énekét énekeljük!  (Jel 7,9-17)  Ezt kell most, ebben a „Harmadik Adventben” újra – nagyon a szívünkre vennünk!

Kataklizmákon át is az életre – mégpedig boldog, dicsőítő életre: ezért érdemes a paleo-geológiát, s benne akár a Ginko biloba történetét is a magunk szintjén ismerni, s tőlünk telhetőleg érteni: ezek is megerősítenek adventi, az Úr érkezésére várakozó hitünkben…! Még jobban ragyog általuk annak jósága, aki  „előre látta, és meg is mondta a jövendőt – és régen a még egyáltalán meg sem történteket is…!”

Egyet tehetünk még hozzá mindehhez: ne legyünk feledékeny olvasók. Amikor jönnek a mi katasztrófáink, a magunk elviselhetetlennek tűnő élet-kataklizmái, próbák, betegségek, veszteségek – akkor is legyünk biztosak: a mi Megváltónk él! Ő nem csak utólagos vigasszal látja el az emberek fiait, hanem az előttünk álló jövőben is a maga ragyogó terveit valósítja meg! Bár református szemérmességünkben nem beszélünk folyton róla, nem hangoztatjuk feltűnően vallásosságunkat – szívünkben nagyon is ott él az ő ereje, mely átsegít a bajokon – sőt: a maga idejében még jót is hoz elő azokból. Így aztán, amikor a Lélek szorongat  (Csel 18,5) – mégiscsak rá hivatkozunk, s „az ő nevében”, vagyis valódi jelenlétében betegek is gyógyulnak, sőt, „halottak” is feltámadnak… Ahogyan Urunk parancsolta, pedig szinte magunk sem vesszük észre, hogy ezt tesszük – mégis történik: „Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek. Ingyen vettétek, ingyen adjátok!”  (Mát 10,8)  Ilyenkor már nem csupán a magunk személyes boldogsága foglalkoztat, hanem Isten kezében már az egyetemes, az egész emberiséget illető üdv szolgái vagyunk – s ez az emberi élet beteljesedése, aminél nincs is több. Így is legyen. Ámen.