Építsetek utat a pusztában! – dr. P.Tóth Béla

Akadnak kétségbeejtő idők, éspedig bárki életében. Adventi lélekkel, ezen az „első vasárnapon” viszont jó észrevenni, hogy olykor egészen csodálatos dolgok is történnek. „Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek!” – e nagyszerű költői képek arra utalnak, hogy a pusztában is lehet utat építeni, és a kietlenben is lehet „egyenes utat” készíteni – az Úr számára..! Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2025. november 30.

Építsetek utat a pusztában!

Lekció: Ézs 40,1-11

Textus: Ézs 40,3-5

„Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! Emelkedjen fel minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé, és a dombvidék síksággá! Mert megjelent az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt – az Úr maga mondja ezt!”

Igehirdetés

Akadnak kétségbeejtő idők, éspedig bárki életében. Kudarc, szomorúság, magány, gyász, üresség – nem is kell tovább sorolni. Elkerülhetetlen élmények, még az úgynevezett „sikeresek” életmenetében is. Mindig az a nagy kérdés azonban, hogyan jövünk ki ezekből, ha sikerül: hitünkben megerősödve, vagy pedig bizonytalanabbul, mint valaha.

Sokszorosan igaz ez egy egész nép életében, ahol szintén bőven akadhatnak fényesebb és sötétebb korok – bár azok inkább évtizedekben vagy évszázadokban mérhetők. A bibliai Izrael első, szájhagyományban, majd egyre inkább írásban is dokumentált évezrede (kb. Kr. e.1400-tól) sikeresnek mondható, hiszen egy sátorozó beduin nép Egyiptomba kerülve kedvezményezettként megszaporodik, művelődik, s onnan csodálatosan kiszabadulva a Sinai hegy lábánál szövetséget köt az Örökkévalóval, s birtokba veheti a „tejjel-mézzel folyó” Kánaánt. Lesz saját fővárosa, mégpedig az a Jeruzsálem, ahol már előzőleg is a Magasságos Istent tisztelték – s nagy királyai, Dávid és Salamon közül utóbbi templomot is épít, mégpedig annak, akit „az egek egei sem fogadhatnak be” (2Krón 6,18-20) – az egy, örök, és igaz Istennek!

Mindehhez pedig vegyük hozzá, hogy ennek az Istennek tisztelői nem csupán egyetlen etnikum tagjai lehetnek, hanem az embervilág bármely tagja – így hát a valóban hívő ember problematikájáról is szó van, amikor Ézsaiás 40. fejezetének fenti igéjét, mai textusunkat értelmezni próbáljuk.

Olyasmi szólal meg itt, ami pontosan a „lelki gyógyulás” folyamatára utal: a Babilonba hurcolt nép mégis csak hazatérhet fogságából…! Előbb ugyanis az asszírok, majd a babiloni seregek igázták le az országát, és Kr. e. 586 táján rabszíjra fűzve deportálták is a városlakó polgárok többségét a „babiloni vizek” mellé. Az ilyen népcsere azóta is minden birodalom kedvenc hatalom-megerősítő technikája: kitépni a lelki gyökereket, úgy teremnek a jó alattvalók. Csupán a földművelő, vidéki nép töredéke maradhatott otthon, az is vermekbe, barlangokba, erdőségekbe rejtőzködve. Hetven esztendőnek kellett eltelni ahhoz, míg egy következő, a méd-perzsa birodalom fölébe került a babiloninak – s ezek királya, Kürosz már engedélyt adott a zsidók hazatelepülésére. Mikor ennek első jelei mutatkoztak, akkor született az ézsaiási prófécia:

Itt nem Izrael népének megszabadulása van csupán központban, hanem az Úr győzelme! Ez azért fontos, mert még hívő emberek is gyakran csak magát a bajt és esetleg a belőle való szabadulás dolgát látjuk, s nem foglalkozunk azzal, hogy Isten országának, királyi uralmának ügyében ugyan mit jelenthet egy ilyen fontos, életünket illető történés. Urunk Jézus pedig kifejezetten arra tanított, hogy így imádkozzunk: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod…!”

Ha betegség jön ránk, talán fájdalmaink is vannak, be kell szedni a csillapítókat, követni kell az orvosi tanácsokat. Ám az igazán fontos kérdés ott is ez: hogyan megy ezzel a betegséggel is, ami egyáltalán nem jó dolog, előre – az ő ügye? Izrael hite megtisztult és megerősödött a babiloni fogságban! Ezt olvassuk Ézsaiás könyvének abban a részében, amely már a készülődés és hazatérés nagy öröme közepette született: „Ki engedte meg, hogy kifosszák Jákobot, és kirabolják Izraelt? Vajon nem az Úr, aki ellen vétkeztünk? Nem akartak útjain járni, és nem hallgattak tanítására – ezért ontotta rá heves haragját és a háború tombolását. Lángolt körülötte, de nem értette, égette őt, de nem szívelte meg…” (Ézs 42,24-25) Ez bizony az őszinte bűnbánat imádsága!

Ha már fölmerül egyáltalán a kérdés, hogy mit kell másként gondoljak, másként tegyek, mint eddig – akkor az igazság ügye, amire ő maga hívta el övéit, már el is kezdődött bennünk! „Én, az Úr hívtalak el téged igazságra – én fogom a kezedet!” (Ézs 42,6) Csak az önmaga mérgében fövő ember van menthetetlen állapotban, akinek „igaza van, mind halálig!” – mert ő nem is hallja a megtérésre hívó igét.

Adventi lélekkel, ezen az első adventi vasárnapon jó észrevenni, hogy olykor egészen csodálatos dolgok is történnek. „Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek!” – ezek a nagyszerű költői képek arra utalnak, hogy még a pusztában is lehet utat építeni, és a kietlenben is lehet „egyenes utat” készíteni – az Úrnak..! Feleségemmel együtt megadatott számunkra, hogy egyszer járhattunk a Kelet-Szaharában: kősivatag és kősivatag. Nincs ott egyenes felület egyetlen centiméter sem, csak göröngyös sziklák mindenütt, tíz és tíz kilométeren át! Az „egyenes út”, latinul Vicus Rectus (Mészöly Miklós: Saulus) még a római birodalomban is csupán a legnagyobb és legpompásabb városokban volt megcsodálható: Palmyrában, Damaszkuszban, Rómában. Micsoda munka, mérnöki tudás és kivitelező erő kellett ilyenek létrehozásához, még jó körülmények között is – a pusztában pedig egészen lehetetlennek látszott, és – az is volt. Az Úr útjai azonban ilyenek: „embereknél lehetetlen, de minden lehetséges Istennél!” (Mát 19,26) Gondoljunk így azokra az elromlott ügyekre, amikről lemondtunk már: ha Isten országához és akaratához tartoznak, lesz is út hozzájuk, mégpedig „Egyenes utca” (Csel 9,11) – akár a pusztán át is!

„Emelkedjen fel minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom – legyen az egyenetlen egyenessé, és a dombvidék síksággá! (Ézs 40,4) Boldog, aki ezt a kiáltást meghallja, pedig itt éppenséggel az akadályokról van szó: a mély völgyekről és a dombokról, amik az útépítést nehezítik. Van belőlük mindig elég, de itt egy fontos különböztetést kell tenni. A képek ugyan költői szépséggel külső tájakról beszélnek, ám az igazi akadályok nem ott, hanem nagyon is saját magunkban rejlenek. Sértettség, bosszúvágy, önmagunk össze nem szedése, egyszerű feledékenység, ami az egyszer már megértett igazságokat illeti – s akad még egy pár hasonló. Izrael népe ott, amikor ilyen sorok egyáltalán leírásra kerültek, nem hibáztatta már sem az asszírokat, sem a babiloniakat az elmúlt hetven esztendőért – hanem szívére vette Isten intését, amit ő súlyos történelmi eseményekben közölt vele! És ez nagy különbség. Minden hívő ember elgondolkodhat, akinek még másokkal van baja, rájuk haragszik. Még egyszer, s még egyszer figyeljünk csak az önvizsgálat súlyos szavaira: „Ki engedte meg, hogy kifosszák Jákobot, és kirabolják Izraelt? Vajon nem az Úr, aki ellen vétkeztünk? Nem akartak útjain járni, és nem hallgattak tanítására – ezért ontotta rá heves haragját és a háború tombolását.” (Ézs 42,24-25)

Van azonban ennek az igének olyan ígérete is, ami valóban évezredek óta aktuális, mégpedig a világ minden népe számára: „…megjelent az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt – az Úr maga mondja ezt!” (Ézs 40,5) A láthatatlan örök teremtő erő, aki úgy döntött, hogy Univerzumokat fog alkotni – ő egyszerűen megjelenik emberek számára, megmutatja teljes dicsőségét! ”Aki a Fiastyúkot és a Kaszáscsillagot teremtette; aki reggellé változtatja az éj homályát és a nappalt éjszakává sötétíti; aki szólítja a tenger vizeit és kiönti azokat a föld színére: az Úr annak a neve!” (Ám 5,8)

A Biblia népe ezt abban a hihetetlennek tűnő történelmi változásban pillantotta meg, amikor az említett Kürosz perzsa uralkodó nem csupán engedélyezte hazatérésüket, hanem rendeletileg a jeruzsálemi templom újjáépítésének ügyét is támogatta. (Ezsd 1,1-4) Valóban megrázó változás – és lelki megújulás is született belőle! Ébredjen rá a keresztyén, mennyi jót kapott Istentől, és – változtassa meg életét..! Ha csak összesen ezt a kis részletet vesszük is a szívünkre, éspedig emberi kapcsolataink dolgában: „…legyen az egyenetlen egyenessé…” – már nem volt hiába a hirdetett ige.

Az Úr dicsősége megjelenésére készülünk Advent első vasárnapján ugyanis magunk is. Amikor az angyali üdvözlet valamikor Máriának gyermek foganását ígérte, olyanét, akin a Szentlélek uralkodik és megkapja Dávid trónját, ahol örök királyságának és uralkodásának majd nem lesz vége (Luk 1,30-33) – akkor a helyes emberi alapállás végleges volta is kijelentésre került! Az pedig még akkor is érvényes lesz, amikor a mi testi valóságunk már régen porlad. Krisztusban van örök életünk: ”Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Ján 17,3) Őrá vártak az atyák, a próféták, egy sokat szenvedett nép – és mi már tudjuk, hogy ő el is jött a világhoz, és dicsőségét ma is megmutatja azoknak, akik arra méltók!

Miért fontos ez? Mert alapjaiban más az az élet, mely látja már ezt a ragyogást! A szép fényes nap semmi hozzá képest, ami az „Úr dicsősége”: ott a végleges és teljes világosságról, vagyis a hiánytalan tudásról, értelemről és szeretetről van szó – magáról Istenről…! Aki őt keresi, őt hallja megszólító igéjében, s komolyan is veszi – az már egészen más alapokon áll, mint aki nem. Örökkévaló alapokon, melyek soha meg nem rendülnek – még a testi halálon át sem. Urunk Jézus őhozzá, a mennyei Atyához ment, hogy ott helyet készítsen nekünk! Azt mondta: „Ne nyugtalankodjon a ti szívetek, se ne féljen! Az én Atyámnak házában sok lakóhely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek és helyet készítek, magamhoz veszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.” (Ján 14,1-3)

Ez a hit erősítse meg szívünket ebben az adventben. Még a bajok, bú és betegség is arra valók, hogy újra az Úré legyen a középső hely! Számára épülhet út akár a pusztában, de még a kietlenben is – ahol mi azt még csak elképzelni sem tudjuk…! Azt kérdeztük, ugyan mit gondoljunk, és mit tegyünk másként, mint eddig? Készítsük az ő útját – elsőként itt, a saját szívünkben! Aztán, ha az ő dicsősége már tanyát vert ott, adhatjuk tovább ismeretét másoknak is – nekik is szükségük van rá! Akkor meg fog nyugodni a lelkünk, még az egészen nagy, súlyos dolgok tekintetében is – mert Megváltó Urunk azt akarja, hogy mi is ott legyünk vele, az ő Atyja házában. Már itt, földi életünk során, de egykor az örökkévalóságban is. Így is legyen. Ámen.