A mi Isten-szeretetünk, ha van a szívünkben ilyen, mindig csak válaszadás. Kaptunk egy paradicsomi földtekét, ezt a glóbuszt, ahol van elegendő napfény, ami életet teremt, van víz és van táplálék. Teremtőnk adott hozzá egy oxigénnel dús légkört, ami megvéd a nap túl sok sugarától is; adott nappalt, hogy dolgozhassunk, éjszakát, hogy pihenhessünk – mit akarunk még? Erről szól az alábbi igehirdetés.

……………………………………………………………………………………………………………………………………………………

Igehirdetés 2025. november 23. (Fülöpszállás)

Minden javunkra van

Lekció: Róm 8,11-30

Textus: Róm 8,28-30

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak; mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia arcához hasonlóak legyenek… Akiket pedig eleve elrendelt, azokat eleve el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. Mit mondhatunk ezekre? Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

Igehirdetés

Elöljáróban hadd mondjam el, miért éppen ezt a bibliai szakaszt választottam mai igehirdetésünk alapjául, ami az előbbiekben felolvasásra került. Istentiszteletünk végén megemlékezés fog elhangzani ennek a helységnek, Fülöpszállásnak nevezetes szülöttjéről, D. Dr. Bodonhelyi Józsefről, a Budapesti Református Teológia professzoráról, a főváros Kálvin téri templomának lelkipásztoráról, a skóciai Aberdeen-i Egyetem díszdoktoráról, halálának 60. évfordulóján.

Hadd idézzem föl, hogy amikor évtizedekkel ezelőtt, ugyanebben a templomban, egyik hálás tanítványa már megemlékezett róla, aki egyébként teológiai tanszékén is az utódja lett. Akkor is itt lehettünk családunkkal, igaz, akkor még gyermekeink és unokáink nélkül – akik most már viszont itt ülhetnek közöttünk, talán éppen azokban a padokban, ahol jó 110 évvel ezelőtt, hat évesen, a bibliai kis Sámuel módjára, maga Bodonhelyi József is itt ült valamikor vasárnaponként. Feleségem az ő személyében édesapjára emlékezett, ahogy ma is teszi – akit nagyon korán és fájdalmasan, tizenhét éves korában kellett elveszítsen. Az akkor, negyven éve itt elhangzott megemlékező előadás fölidézte a tudós professzor és lelkipásztor egyik fontos igehirdetését – amelynek pontosan ez volt a textusa, tehát bibliai alapja, amit az előbbiekben is hallottunk: „Akik Isten szeretik, azoknak minden javukra van.”

Jómagam személyesen sajnos nem ismerhettem néhai apósomat, mert ő 1965-ben hunyt el – én pedig csak egy évvel később érettségiztem és kezdettem el a Teológiát. Iránta való tiszteletből azonban mára ezt a biblia szakaszt választottam, amiről így tudhatjuk, hogy ez az ige ő előtte is kifényesedett, ő is szerette, és erőt is merített belőle életéhez és nehéz, sokféle szolgálatához.

Pál apostol Római levele, ahol ezeket a szavakat a Bibliában találjuk, műfaját tekintve egy teológiai értekezés, vagyis elvont, hitbeli igazságok fejtegetése, amit nem is mindig könnyű követni. Van viszont számos olyan része is a levélnek, ami azokat segíti, akik szeretnének lelkiekben is fejlődni. Szükségünk is van rá: mert a Szentírásból kiolvasott gondolatok jelentik ugyan hitünk alapjait, megdönthetetlen fundamentumát – de azért nagyon jó és hasznos dolog gyakorlati tanácsokat is kapni, ha már valóban értjük a nagy alapigazságokat – hogy akkor hát miként valósítsuk meg, hogyan ültessük át azokat a mindennapi életünkbe, vagyis oda, ahol ténylegesen élünk. Most is ezt a sorrendet követjük majd.

Kezdjük is mindjárt az elején: „Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van…” Akik Istent szeretik, igen. De mit jelent őt szeretni – hiszen ember nem láthatja őt testi szemekkel, el sem tudnánk viselni – mert ő, a Szentséges, nem más, mint minden létező dolgok alapja és örök forrása…! Ahogy a Biblia mondja: „Egyedül övé a halhatatlanság, aki hozzáférhetetlen világosságban lakik – akit emberek közül senki nem látott, és nem is láthat: őt illeti a tisztelet, mert örökké övé a hatalom!”  (1Tim 6,16)

Mi emberek még arra sem vagyunk méltók, hogy a nevét kimondjuk! Mindig szaladgál a hideg a hátamon, amikor társalgás közben, beszélgetős tévéműsorokban, meg filmekben is az egyszerű meglepődés vagy a csodálkozás kifejezésére a „Úristen” nevét emlegetik…! Nem véletlenül tiltja ezt már a Tízparancsolat:  „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, aki az ő nevét hiába fölveszi!”  (2Móz 20,7)  Aki „hiába”, azaz üresen és könnyedén emlegeti őt, az sehogy sem fogja tudni komolyan megszólítani, amikor pedig tényleg nagyon szüksége lenne rá…! Az sem véletlen, hogy a Miatyánk legelső kérése is mindjárt ez: „Szenteltessék meg a te neved!” Ahol olyan vakmerően és szentségtelenül, könnyelműen emlegetik őt, ahogyan ez mainapság divatos, ott biztosan egy kicsit sem veszik őt komolyan! Tisztuljon hát a beszédünk, ha mi tényleg szeretnénk az egyedül Örökkévalóhoz, a Kimondhatatlan Nevűhöz szívünk szerint is közeledni! Szenteltessen meg az ő neve…!

Amikor Megváltó Jézusunkat az írástudók egyszer megkérdezték, szerinte melyik a Bibliában a legnagyobb parancsolat, akkor így válaszolt:  „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből! Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.”  (Mát 22, 36-39)

Ha tehát teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből szeretjük életünk Megalkotóját, akkor, és csak akkor járunk jó úton. Aki azonban még egy karácsonykor sem ér rá, hogy ünneplőbe öltöztesse a szívét, és felvéve a legjobb ruháját, részt vegyen az Örökkévaló iránt hálás emberek ünnepi gyülekezésében – az nem hogy teljes szívéből, hanem egyáltalán sehogy sem szereti őt.

A mi Isten-szeretetünk, ha van a szívünkben ilyen, mindig csak – válaszadás! Kaptunk tőle egy paradicsomi földtekét, ezt a glóbuszt, ahol van elegendő napfény, ami életet teremt, van víz és van táplálék. Adott hozzá egy oxigénnel dús légkört, ami megvéd a nap túl sok sugarától is; adott nappalt, hogy dolgozhassunk, éjszakát, hogy pihenhessünk – mit akarunk még? Kaptunk tízmilliárd agysejtet, hogy gondolkozzunk, hogy gyönyörködni tudjunk szép tájakban, hogy megértsünk elménkkel fontos gondolatokat, olvassunk értékes irodalmat, amin elgondolkodhatunk – sőt, tudjunk szeretni, esetleg még olyan embereket is, akiket nehéz szeretni – mit akarunk még? Minden lehetőséget megkaptunk!

A mi emberi Isten-szeretetünk ezért mindig csupán válaszadás – éspedig arra a sok-sok jóra, amit tőle már elvettünk. Isten azt mondta a világnak, hogy „Krisztus” – akkor pedig ugyan milyen más helyes mértéke lehetne a mi válaszunk erre, mint hogy mi is „teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből” szeretjük őt”…?

Mai igénk azonban mégis hozzátesz ehhez valami gyakorlati tekintetben fontosat. Ez pedig így hangzik: Szeressük magát a mi Urunkat, Istenünket legalább annyira, mint ahogy az ő ajándékait szeretjük! Ha egy jót eszünk, ha munkánkat eredménnyel végezhetjük, ha egymással békességben tudunk élni, ha van még jártányi erőnk, és ép még az elménk, akkor – ahogy egyik szép énekünk is mondja: ”Ne jöjjön addig szememre álom, míg Teremtőmnek és Gondviselőmnek, kitől minden jó adományok jőnek, jótéteményit meg nem hálálom…!”  (509. dics., újban: 697.)  Igen, tanuljuk szeretni magát a mi Urunkat, Istenünket, tehát az Ajándékozót – legalább annyira, mint az ő ajándékait szeretjük! A finom ételt, a szép naplementét, az egészséget, amennyi jutott belőle, és a családunk tagjait!  Ezek mind az ő ajándékai, örüljünk is felettük – de szeressünk magát az Ajándékozót is, éspedig legalább annyira, mint ajándékait.

Ez azt is jelenti, hogy akarjunk az ő közelében lenni, vele imádságban komolyan elbeszélgetni – keressük őt magát, amíg csak megtalálható – mert földi életünk nagyon is véges! Eljön az az idő, amikor a menyegzői ajtókat már bezárják, mint a balga nyoszolyólányok előtt, pedig éjfélkor megjött a vőlegény, akit ők is ünnepelni akartak volna…!  (Mát 25,10-13)  Le ne késsük a pillanatokat, amikor még nyitva vannak az ajtók! Jó dolog erről a menyegzői örömünnepről, az Úr érkezéséről még csak hallani is, hiszen egy hét múlva már advent első vasárnapja lesz, éspedig remélhetőleg nem csupán a bevásárló központokban és plázákban, hanem a mi szívünkben is, akik majd az Úr érkezésére várunk!

Van azonban ennek a mai igének egy különös szava, mikor Istent szeretőkről beszél: nekik minden a javukra van..! Nem csak az ajándékok, a boldog percek tehát, a sikerült munka és a családi öröm – hanem még a rossz napok is. Nekik, akik Isten szeretik, minden javukra van! Azért fontos ezt külön is aláhúzni, mert az emberi élet, ahogyan ezt a minap még országunk egyik választott  elöljárója is elmondta, éspedig személyes vonatkozásokkal, a nagy nyilvánosság előtt – nem csak győzelmekből épül, hanem vereségekből is. Amikor pedig ilyesmit élünk át – akkor van igazán szükségünk a hitünkre! Egyáltalán nem mindegy, hogy miként állunk fel, amikor „a padlón vagyunk”, hogyan küzdünk meg a kudarcokkal, a kikerülhetetlen próbatételekkel, és akár még magával a mulandósággal is!

Itt most azt halljuk, hogy mindezek a küzdelmek a javunkra lehetnek. Okulhatunk belőlük, tanulunk általuk valami fontosat – olyasmit, amit addig talán végiggondolni sem tudtunk. Nem csak olyasmit, hogy hagyjunk fel egy rossz szokással, ami ártott már az egészségünknek is – hanem azt is, hogy lelki értelemben mit jelent az evangélium üzenete számunkra, és ha már azt valóban tudjuk és értjük is, akkor pedig, annak az erejével – miként becsüljük meg jobban a tulajdon szeretteinket. Pedig még annál is van tovább, ha az egyéni életkörünkben végre valóban boldogok tudunk lenni – mégpedig az, hogy mit tudnánk tenni az evangélium eljutásáért olyanokhoz is, akiknek még nálunk is nagyobb szüksége volna erőre és vigasztalásra! Ha ezen a pozitív úton járunk, akkor valóban a rosszból is jó jön ki: mert akik Istent szeretik, azoknak minden, igen, minden, de minden – a javukra van!

Az előbb felolvasott igeszakaszban hallottunk azonban az eleve elrendelésről is. „Akiket eleve elrendelt, azokat eleve el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.”  Nekünk reformátusoknak különösen is közel van ez a szívünkhöz, mert nagy tanítónk, Kálvin János is igen fontosnak gondolta. Meg kell azonban különböztetnünk az eleve elrendelést, latin szóval predestinációt a fatalizmustól, amivel össze szokták téveszteni. A fatalizmus, magyarul sors-hit azt jelenti, hogy „úgyis az lesz, ami lesz – semmit nem tehetünk ellene.” Jó dolog, ha képesek vagyunk belenyugodni abba, ami tényleg megváltoztathatatlan, de az eleve elrendelés azért ennél sokkal több!

A bibliai hit szerint a hívő ember – utólag végigtekintve életének eseményein – fölfedezi, hogy még a bajok is följebb emelték őt, mint ahol volt: azok is tisztogatták a lelkét és az útjait. Sőt, nem csak úgy általában tisztogatták, hanem pontosan abba az irányba terelgették, hogy élete éveiben szépen előre haladva, egyre jobban és jobban fölismerje a szenvedő Krisztus dicsőséges arcát; hogy aztán tényleg szeresse őt, aki még az odaszegezőiért is imádkozott a kereszten…!  Törekedjen arra, hogy egyre inkább a követője legyen – méghozzá olyan követője, aki már saját maga is képes a szeretetre!

A Szentírás különös nyelvi formája az, amit úgy hívnak, hogy „prófétai múlt.” A szentíró nem ritkán múlt időben beszél valamiről, mintha az már megtörtént volna, annyira biztos benne, hogy az tényleg úgy is lesz. Hallgassuk csak ezzel a füllel, még egyszer igénket, mert itt is erről van szó: „Akiket eleve elrendelt, azokat eleve el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” Hát pontosan erre az útra vár Isten minket, kivétel nélkül mindnyájunkat – és azért beszél róla már múlt időben, mert ő tudja rólunk, hogy igen, telik tőlünk ezt a nehéz, de szép utat végig is járni!

Ma mindnyájan újra megkapjuk ezt a hívást: legyen a mi arcunk is, és itt a lelki arcunkról van szó, olyan szelíd, mint a Jézusé volt! Ne legyünk ellenségesek, vádolók, sem pedig közömbösek – hanem legyünk úgy igazak, hogy azért egymással is szeretetben éljünk.  (Ef 4,15)  Tegyük azt, ami tőlünk telik, még  lelkiekben is, többet nem kell – bőven elég, ha azt valóban betöltjük, ami telik tőlünk!

Isten öröktől fogva elrendelte, hogy akik választottak, azok az ő Fia képmására elváltozva jussanak a megigazuláson át egészen a megdicsőülésig. (Róm 8,28-30) Ennél tömörebben nem lehet összefoglalni a keresztyén hit tanítását. Ez az eleve elrendelés: hogy az Örökkévaló üdvösségre szánt mindnyájunkat, oda vár, oda hív mindenkit – s ezt Krisztusban a tudomásunkra is hozta. Őt követni pedig annyi, mint elváltozni az ő hasonlóságára. Az Örökkévaló ezt eleve elhatározta magában – ezért az üdv útja számunkra ez, és nem más.

Ám ő sokkal nagyobb úr annál, hogy zsinóron rángatott bábokat teremtsen – nyitva hagyta hát emberi sorsunkat: arra szánt minket, hogy mi is részt vegyünk, mégpedig szabad döntéseinkkel, a saját utunk alakításában! Ő egyszerre adott nekünk egy helyes utat, amit jól elkészített a számunkra, hogy azon járjunk – de mellékelt hozzá teljes szabadságot is, hogy magunk mit akarunk abból megvalósítani. Egyszerre adta mind a kettőt: egy eleve elkészített utat, viszont teljes szabadságot is hozzá – s ez akkor is így van, ha a kettő nehezen fér egyszerre a fejünkbe. Emberi érzésként az áll hozzá a legközelebb, amikor egy idősebb személy visszatekintve életének eseményeire, már azt tudja mondani: Ez így, és pont így volt a legjobb. Mindent megértettem, amit meg kellett, mindent megbántam és elhagytam, ami bűn volt és szégyellhetek – de ő immár, ezekkel együtt is – egészen kifényesíthettem a bensőmet, mert új úton indultam el…!

Bátran mondhatja a hívő, hogy Isten a társául fogadott minket utunk „megteremtésében”, amikor lehetővé tette számunkra, hogy egyenként, személyesen is részt vegyünk az ő legmagasabb rendű, isteni művében. Mert ő itt, bennünk is munkálkodik. Emberi életünk ugyanis nincsen készen – naponta alakítjuk magunk is a döntéseinkkel, sőt, még az érzéseinkkel és gondolatainkkal is! Keresztyénként pedig már azt is tudjuk, hogy életünk, lelki mivoltunk Krisztust követve változik meg, sehogy másként – amikor az ő gyönyörűséges, tiszta, égi arca jobban és jobban kiábrázolódik már a mi emberi, földi egyéniségünkben is – ha tényleg követjük őt. Isten akarta ezt így, mégpedig – öröktől fogva. Ez az eleve elrendelés igazi értelme, s boldog az, aki már szívéből igent is mondott rá!

A változás azonban, hogy mi őrá hasonlítsunk, rendszerint nem rövid úton, és nem is egykönnyen megy végbe. A nemesfémek próbájához hasonlítható a dolog, ahol az olvasztás forrósága választja külön a salakot a drága fémtől, hogy végül aztán gyönyörködtető forma, akár művészettel megmunkált ékszer is lehessen belőle. Van a folyamatnak kezdetként olyan fázisa, amikor az ércet – apró darabokra törik… Kellemesnek igazán nem mondható. Nehezen tolerálható események, különös, olykor ellenséges emberek, teljes magunkra hagyatottság, esetleg betegségek, talán megszégyenülés – ezer hatás munkálhatja, hogy a régi énünk darabokra törjön. De ez nem baj.

„Csak az összetört ember szép” – mondja Watchmann Nee, egy kínai származású keresztyén író. Amíg a drága alabástrom szelence sértetlen, a jó illat és a gyógyító erő elzárva szunnyad benne. (Márk 14,3  Ján 12,3)  Csupán utólag, az okos, feldolgozó emlékezésnél derül ki, hogy az életünket összetörő gyötrelmek is a javunkra voltak – ha végül tényleg Krisztus jó illata áradhatott szét a házban, amint az alabástrom szelence eltörése után is történt ott Bethániában, amikor a bűnös nő megkente Jézus lábát a drága olajjal, és a hajával törölte meg azt! (Hós 14,5-8  2Kor 2,14-16)

De még nincs vége. Az érceknél maradva ugyanis, a darabokra törettetés után jön még a hevítés, a „grillezés” – így hívják ma a médiában a kemény, kíméletlen kérdésekkel, interjúban való meggyötrést. Életünk próbái ugyanis  „megvallatják hitünket”, s szükségképpen kiderül, kik is vagyunk valójában. Ez a legfontosabb, amit Pál a rómaiak kezébe akar adni! Ahogy Kálvin is mondja fő művében: „Az egész szent tudomány ebből a két dologból  áll: Istennek és önmagunknak ismeretéből.” (Institutio Religionis Christianae, 1536)

Mit mondjunk ezekre? Csakis az áhítat igenjét: a diadalmas felkiáltást, amit Bocskai fejedelem is a zászlóira hímeztetett, amikor Bécset is legyőzve az 1600-as évek elején kiharcolta a keresztyén felekezetek vallásszabadságát és egyenjogúságát országunkban: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”  (Róm 8,31) – s amely mondatra egy Bethlen Gábor, végrendelete írásakor, beszélni sem tudva már, saját kezűleg így válaszolt: „…senki, bizonyára senki!”  Ez a hitvallás a méltó válasz Isten eleve elvégzett, üdvözítő akaratára: aki így hal meg, az nem élt hiába.  „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? – Senki, bizonyára senki!”

De a valóságban hogyan jutunk idáig? Igénk a következő lépcsőket nevezi meg: „Akiket eleve elrendelt, azokat eleve el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” A lépcsők tehát az elhívás, a megigazítás és a megdicsőítés.

Vannak, akik még csak az elsőnél tartanak. Néha hallanak valami hívás-félét tőle, aztán elfelejtik, és mással foglalkoznak – pedig a szívük mélyén érzik, hogy itt valami nagyon nagy jóról van szó. A Biblia tanácsa az, hogy ha Istentől hívást hallunk, akkor „meg ne keményítsük a szívünket” (Zsolt 95,8 Zsid 3,8) – ez ilyen egyszerű. A második lépés már az, hogy ez a hívás, ha tényleg meghalljuk, akkor megigazít minket. Nem visszük tovább a régi énünket: engedjük, hogy ő átalakítsa azt a hívásával, azaz igéjével. Ha bosszúállók voltunk, akkor méltányossá leszünk, ha eddig mindig csak magunkra gondoltunk, akkor megtanulunk türelmesen szeretni, odafigyelni egymásra, sőt, jó szívűeknek lenni. Mindenki maga tudja a legjobban, hogy őt miben kell az Úr leginkább „megigazítsa” – hát életünknek pontosan ezt a sebét, ezt a hiányosságát, vagy torzulását vigyük őhozzá! Még az arcunkra is kiül majd, ha belül békességünk van, hogy a dolgok immár a helyes mederben folynak…!

Végül pedig Isten még meg is dicsőíti azokat, akiket előzőleg elhívott és megigazított – de mi ennek csupán a kezdetét tapasztaljuk itt a földi életben, mert „…szem nem látta, fül nem hallotta, ember szíve meg sem gondolta, amit Isten készített az őt szeretőknek” (1Kor 2,9) – és az ilyen ember valóban tudja, hogy odaát rá nem a sötétség és a semmi vár, hanem az Úr közelsége és az ő örök ragyogása!

Aki süllyedőben van közülünk, nyújtsa csak ki a kezét, ha már hallja ezt a hívást – és az Úr ki fogja emelni a hullámokból! Aki szégyenkezik, boruljon térdre előtte: és akkor meg fog tisztulni. Aki elesett, beteg – vigye őhozzá erőtlenségét: nem fogja az Úr elutasítani. Ha padlón is vagyunk, amint lehetünk, ő ezt mondja még a nyomorultul születettnek is: „Kelj fel és – járj!” (Ján 5,5-9  Csel 3,6) Ez annak a szimbóluma, hogy őáltala még a születésünkkel magunkkal hozott tulajdonságainknak is fölébe kerülhetünk!

Keljek fel? Járjak…? Igen: amint bizonyossá lesz bennem, hogy nem a véletlené, és nem is az életellenes erőé a végső hatalom – hanem Isten üdvöt munkáló, örök akaratáé – akkor nincs többé lehetetlen, sem pedig félnivalónk, mert ő velünk van, mégpedig a világ végezetéig! Már tudjuk, hogy sem halál, sem élet, sem magasság vagy mélység el nem választhat az ő szeretetétől. Igen, sem halál, sem élet – sem pedig magasság vagy mélység! Van Genovában egy völgyhíd, közel 100 méter magasan a házak fölött, a repülőteret a városközponttal összekötő úton. Mi autóbusszal négyszer is átmentünk rajta, és pár éve megdöbbenve hallottuk a hírekben, hogy egy erős viharban, valami hullámokban érkező hatalmas szél lökései miatt összedőlt, s 114 ember azonnal odaveszett, akik éppen autóval mentek át rajta. Azóta különösen is tudjuk, hogy az Örökkévaló ajándéka minden egyes napunk, minden óránk – s eszerint is kell megbecsüljük életünket, egészségünket és – egymást is!

Onnét indultunk ma, hogy Istent szeretni részünkről mindig csak felelet, válaszadás, hiszen ő előbb szeretett minket. Ne csak a bajokat tartsuk hát számon, hanem a sok-sok ajándékot is, amit már elvettünk a kezeiből! Szeressük őt, mégpedig legalább annyira, mint az ajándékait, másképpen fogalmazva „teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből” – mert őhozzá egyedül az méltó. Így már javunkra lesznek a próbatételek is, és a rosszból is jó jön ki. Végül pedig hallottuk a megvalósítás lépcsőit: hallani a hívást, mert aki azt tényleg meghallja, azt ő meg is igazítja – sőt a maga idejében fénnyel tölti be a szívét, vagyis meg is dicsőíti. Így is legyen, mégpedig mindnyájunk életében! Ámen.

Fohász

Jóságos és emberszerető Istenünk, te ott vagy mindenhol a világon, bár testi szemek nem láthatnak. Öröktől fogva ismered járásunkat-kelésünket, és tudod a szót is, mielőtt kimondanánk. Meg voltak írva könyvedben a napok, amiket nekünk szántál, holott még egy sem volt meg közülük. Mi magunk csak utólag értjük meg, minek mi volt az értelme a te akaratod szerint – ám csodálatos nekünk ez a tudás. Megrendült szívvel kérjük, tölts el minket mennyei élettel, Krisztusunk Szentlelkével! Változtasd köznapiságunkat áhítattá, ébressz fel a lelki kábaságból és támassz fel a lelki halálból, hogy Megváltónkat követve, az ő szenvedő, mégis dicsőséges arcmására elváltozva valóban éljünk, és a szívünkkel is fölfedezzük, hogy akik téged szeretnek, azoknak minden javukra van. Kérünk, adj erőt a szakadatlan megújuláshoz, hogy szereteted jó hírét másokkal is közölhessük. Vigasztald gyászolóinkat, gyógyítsd betegeinket és kérjük, legyen áldásod e gyülekezettel, annak elöljáróival, pásztorával és családjával. Adj békességet, szüntesd meg az ellenségeskedést és a vérontást mindenhol a világon. Őrizz meg mindnyájunkat hűségben és szereteteben, hogy amikor kikelünk majd e földi testünkből, akkor is a tiéid maradhassunk, örökkön örökké! Ámen.